Az ünnepek előtt sok emberben, szülőben felmerül a gondolat, hogy milyen jó lenne kiskutyát, kiscicát, nyuszikát, hörcsögöt venni, örökbe fogadni a gyereknek. Mert hát mindig is ezért volt oda, mikor ha nem most! Az egyetlen tanács, amit ilyenkor kötelező megfogadni: Nem, ne most!
Azt vettem észre, hogy nagyon sokan elveszítették a kapcsolatukat a minket körülvevő környezettel, az élőlényekkel, az állatokkal. Ez pedig nagy valószínűség szerint azt is jelenti, hogy saját magunkkal sincs meg az összhang, hiszen ha nem törődünk magunkkal, semmire sem becsüljük, tiszteljük a saját személyünket, akkor ugyanígy viselkedünk embertársainkkal, az élővilággal és a bolygónkkal is. Mindent tárgyiasítani akarunk, mániákusan a magunk képére akarjuk formálni életünk résztvevőit, legapróbb részleteit. Istent akarunk játszani. Felesleges. nem működik és csak fájdalmat okoz. Főleg ha egy másik élőlényről van szó. Ezért is kell milliószor átgondolni a dolgot, mielőtt kisállatot hozunk a házhoz. A kutyus vagy a cicus ugyanis egészen más kategóriába tartozik, mint a meleg zokni, amit ajándékba kapunk és ünnepek után visszavisszük a boltba!
Kiskutya a dobozban
Ha kicsit is körbenézünk az állatmenhelyek, árva kisállatokat segítő alapítványok csoportok oldalain, jól láthatjuk, hogy egyikük sem támogatja, hogy élő állat legyen az ajándék. Holott ugye nekik az lenne az érdekük, hogy minél több gazdátlan kutyus, cicus otthonra találjon. De mivel ők egész évben ezt a kemény és küzdelmes munkát végzik, rengeteg tapasztalattal rendelkeznek, és sajnos abban is van már tapasztalatuk, hogy mennyi megvásárolt, befogadott állatot hoznak be, illetve vissza a menhelyre az ünnepek elmúltával. Németországban – ahol az állatvédelem olyan szinten van, amit mi sajnos még csak hírből sem ismerünk – ebben az időszakban nem is adnak örökbe a menhelyek. És nem véletlenül. Lehet, hogy jól mutat a filmekben a karácsonyfa alatt elhelyezett, díszdobozból előbújó kiskutya, de a sztori vége általában nem happy end. A hazai Állatvédőrség alapítója, Tornóczky Anita például egészen tömören és egyszerűen összefoglalta a témában azokat az érveket, melyeken mindenkinek át kell gondolnia, mielőtt meghoz egy ilyen igen csak felelősségteljes döntést. Ezek pedig a következőek:
1) Egy jó kutya 150-200 ezer Ft. Vagy ennyiért veszel, vagy örökbe fogadsz, de 20-30 ezerért beteges, nem fajtatiszta, genetikai selejt kiskutyát vehetsz csak szaporítótól, amivel a mamakutyák kizsákmányolását támogatod, akik egy disznóólban ellenek évente kétszer és hidegben, sötétben, húgyban-szarban élnek.
2) A kutya 15-20 évig is élhet. Belefér az életedbe, hogy felelősséggel gondoskodj Róla? Te és nem a gyerek.
3) A gond és a felelősség a Tiéd lesz, nem a gyereké: séta, állatorvos, kutyaiskola, nevelés.
4) A karácsonyi szünetben van rá ideje mindenkinek, amit megszokik szerencsétlen kutya és január 3-tol rácsukjuk az ajtót. Ugye nem hisszük, hogy ezt majd szó nélkül hagyja?!?
Mérlegeljétek ezeket, és rengeteg mást és hozzatok felelős döntést!
És mi van a cicákkal?
A helyzet esetükben is hasonló. A legtöbben ugyanis nincsenek felkészülve az ő viselkedésükre, szokásaikra sem. Hadd meséljem el a személyes tapasztalataimat, van bőven, hiszen az elmúlt hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy gazdit találjak négy kölyökcicának, akik még ősszel beköltöztek az udvarunkba. Kezdjük a pozitívumokkal. A facebooknak igenis van ereje és haszna is, bár ebben korábban kételkedtem. Szívhez szóló posztomat ugyanis több százan megosztották, rengeteg lájkot és kedves hozzászólást kaptak a gazdikereső cicusok. Voltak érdeklődők is elég sokan, de olyan, akivel az első levélváltás után is kapcsolatban maradtam, nos abból csak kevesebb. Az első gazdijelölt rögtön kettő cicát is akart, két testvért, mert hogy a gyerekei is ketten vannak. Na bevallom itt azért már elbizonytalanodtam, de a kóbor cicákért nem kapkodnak két kézzel, hát meg kellett próbálni. Nem jött be. Hiába vittem el a világvégére a cicákat, már másnap kaptam az sms-eket, hogy karmol, harap, nem aranyos, nem bújik. Pedig nem árultam zsákbamacskát, elmondtam, hogy ők eddig szabadon éltek, nagy változás lesz nekik, ha lakásba kerülnek, időre, türelemre is szükség lesz nem csak cicakajára és alomra esetükben.
A vége persze az lett, hogy mindketten visszakerültek az udvarra. Újabb jelöltek jelentkeztek, újabb utazások következtek, még vidékre is elmentem, abban a reményben, hogy jó helyre kerül valamelyikük.
Volt aki már élből becsapta előttünk az ajtót, mert a cica nagyobb volt, mint gondolta, más pedig egy nap múlva üzent, hogy vigyem vissza, mert bekakilt. Én pedig csak álltam ott értetlenül, hogy felnőtt emberek mégis hogy nem rendelkeznek, annyi intelligenciával, hogy felmérjék mivel jár egy kóbor állat befogadása. Mindegy, hogy milyen körülmények között élnek, hol dolgoznak, hány évesek, mi a végzettségük, egyszerűen nincsenek tisztában vele, hogy ilyen estekben türelemre, kitartásra és főleg szeretetre van szükség. Egy cicus nem fog rögtön az öledben dorombolni, nem fogtok rögtön együtt zongorázni és a robotporszívóra sem ül majd fel két nap múlva, ahogy azt a reklámokban vagy Youtube-videókon láttad. Szerencsére azért a négyből hárman végül jó helyre kerültek, egy még mindig gazdit keres. Ketten közülük együtt költöztek el és egy olyan szuper családhoz kerültek, akik sérült gyermekükkel több, mint hat évig átmeneti családi otthonokban éltek, csak nemrég költöztek be saját lakásukba, de feltétlen szeretettel fordultak már az első pillanattól kezdve a kis mentevények felé. Megértették azt is, ha az egyik cicus napokig csak az ágy alatt tanyázott, nem erőltettek semmit irányába. Mint mondták, ők jól tudják, mit jelent, ha valakinek nincs tető a feje felett, és azt is mekkora változás, az amikor lesz.
Szöveg: Balogh Edina
