A 139-es busz – Novella

Kristóf ziláltan szaladt le a kilencedik emeletről, már így is késésben volt, nem bízott a liftben. Ki tudja, mikor érne fel döcögve hozzá, aztán meg még lefelé is megállhat párszor, hogy összeszedje a korán ébredő lakókat. – Palotás Petra novellája. 

Negyed nyolc múlt két perccel. Pont azzal a kettővel, amelyre szüksége lett volna ahhoz, hogy kényelmesen elérje a 7.20-as buszt. De ezek a reggelek nem a kényelemről szóltak, hanem a kapkodásról, a loholásról és az aggodalomról, hogy valami nem úgy alakul, ahogy kellene. Hogy valamit nem jól csinált, hogy valamit elfelejtett bepakolni az akadozó cipzárú táskájába, hogy elkésik az első óráról, hogy megint beírnak az ellenőrzőjébe. Tulajdonképpen az egész elmúlt nyolc év erről szólt… A félelemről, hogy nem elég jó, vagy legalábbis nem elég gyors. Hogy mindig az utolsók egyike, hogy a többiek hamarabb érnek oda, hogy lemarad valamiről.

De ma szerencséje volt, elérte a buszt. És bár olyan érzése volt, mintha egy szardíniásdobozba kellene bepréselnie magát, ahol nem csupán a helyszűkével kellett megküzdenie, de még a szomszédjából áradó izzadságszag is csavarta az orrát, megkönnyebbült. Ma nem írnak be az ellenőrzőjébe, ma nem kell az osztályfőnök gúnnyal átitatott aggódását végighallgatnia: hogy biztos, a gimnázium-e a jó választás a továbbtanulás szempontjából, ha még az órát sem ismeri.

A lakótelep aljáig még csak arra koncentrált, hogy legalább a fékezéseknél és indulásoknál meg tudjon kapaszkodni, a harmadik megálló után viszont egy váratlan leszállónak köszönhetően egészen közel férkőzhetett egy, a sofőrhöz közeli rúdhoz.

És ekkor megpillantotta a lányt. A lányt, akihez hasonló szépséget nemhogy a 139-es buszon, de a főváros egyetlenegy járatán sem látott még.

Először csak a vörös, talán a tegnap esti hajpakolástól illatozó hullámos fürtök ejtették rabul, aztán amikor a lány a fehér, bársonyos bőrű kézfejével a füle mögé húzta az egyik tincset, hagyva előbukkanni az apró aranybarna szeplőit, már biztosan tudta, hogy elveszett. Hogy nincs menekvés, hogy ma papolhatnak neki akármiről a történelemórán vagy húzhatják kosarazás közben, hogy fél-e a labdától… Tudta, hogy történhet bármi, ma semmi másra nem tud majd gondolni, mint erre a porcelánbőrű, tűzhajú szépségre. Mert semmi más nem számít, csak ő, és ez a sorsszerű találkozás.

A lány feltehetőleg azon szerencsések közé tartozott, akik még a végállomás közelében szállhattak fel: még jutott ülőhely neki. Elöl, a sofőr mögött közvetlenül, az ablak mellett, így aztán néha elunva az ölében fekvő angol szótárfüzet lapozgatását, ki tudott nézni az üvegen, hol a Budaörsi út lassan guruló autóin, hol az Osztyapenkó-szobron pihentetve a szemét.

Kristóf megbabonázva nézte, nem is, inkább bámulta a lányt. Aztán hirtelen egy pillanatra behunyta a szemét, hogy mélyen magába szívja a hajkoronájából áradó illatot.

A BAH-csomópontnál már úgy érezte, hogy belezúgott, hogy totál szerelmes, még a lány a szalámis szendvicsébe történő harapásnál kivillanó fogszabályzója sem zavarta. Mi több, szíve mélyén irigykedett a csillogó fémszálakra, hogy a szépen ívelt ajkakat érinthetik.

Ahogy közeledtek a Márvány utcához, Kristófon egy- re inkább eluralkodott a pánik és a kétségbeesés, hogy le kell szállnia, nagy valószínűséggel csak neki. A gyönyörű vörös meg megy tovább, talán a Déliig, aztán meg még tovább, a piros metróval, be a főváros útvesztőjébe. A veszélyekkel és jóképű gimnazistákkal teli labirintusba, ahonnan ki tudja, mikor keveredik újra vissza a 139-es busz sofőr mögötti ülésére.

De Kristófnak nem kellett sokáig várnia. Egy szerelemittas, a mámor és a kétségbeesés között lubickoló huszonnégy óra után másnap újra átélhette a csodát. Máskor mindig loholt a buszhoz, ezúttal azonban már biztos, ami biztos alapon tizenöt perccel korábban ott állt a megállóban, a majdani első ajtó közelében, hogy amikor végre begurul a 7.20-as csuklós busz, lazán, a szokásos reggeli verejtékezést és lihegést nélkülözve léphessen fel a járműre.

És láss csodát, a szép lány most is ott volt, narancsvörös haját ezúttal magasan kontyba csavarta, ami látni engedte hosszú, kecses nyakát. Angol szavak helyett most vegyjeleket magolt, az előző napi szalámis szendvicset pedig sajtosra cserélte.

Kristóf tudta, hogy meg kellene szólítania, hogy bolond lenne és ostoba, ha nem próbálná meg, de egy láthatatlan kéz összepréselte a száját, némaságra ítélve a szerelmest.

A lány ugyanott ült, a sofőr mögött a bal oldalon, az ablak mellett, a legjobb helyen. De minden más furcsa is lett volna, mert ő egy olyan lány volt, aki csak a legjobbat érdemli. Legalábbis Kristóf így képzelte, ami aztán igencsak kijózanítólag hatott rá, amikor saját magát is végigmérte gondolatban.

Többet fog sportolni. Ezt már tegnap elhatározta, és lehet, hogy az anyjának is igaza van, hogy nem ártana mindennap zuhanyoznia.

Ma egyébként, bár a tömött buszon rajta kívül ezt senki nem vette észre, az új Adidas csukáját húzta fel, azt, amelyikre még a Varga Zoli is azt mondta, hogy baromi menő. Nem látta senki, hogy az van rajta, de ő tudta, és ez a tudat elég volt most ahhoz, hogy egy icipicit közelebb érezze magát a tökéletes lányhoz, hogy egy leheletnyivel méltóbb legyen rá.

De egyelőre messze volt még a cél, csak az a fene Márvány utca közeledett és egy reménnyel és félelemmel teli újabb nap.

Négy, egymáshoz kísértetiesen hasonló reggelekkel telepakolt hét következett. A szendvicseit a busz legelőkelőbb helyén majszoló lány, és az őt titkon leső, fülig szerelmes Kristóf, aki feltett szándéka ellenére képtelen volt megszólítani álmai hölgyét.

Május harmadik napján azonban, egy, a vágyakozástól túlfűtött, kínokkal teli hétvége után megtörtént az, ami a nyolcadikos fiút rémálomként kísértette éjjelente.

Látszólag minden ugyanúgy kezdődött, mint addig. Kristóf izgatottan és üdén, frissen mosott, és édesanyja legnagyobb meglepetésére a fia kérésére az indulás reggelén még egyszer átvasaltatott Nirvana pólóban várta a 139-es buszt.

Ő ott volt, csakúgy, mint a hét óra húsz perckor érkező jármű is, de az aranyszeplős lány naplemente színű hajkoronája helyett egy nagydarab, középkorú hölgy szőke tupírja takarta el az ablakon kilesni próbálók elől a panorámát. A Nők Lapját lelkesen lapozgató asszony ugyan a szintetikus jázminszagú kölnijétől maga is illatozott, de ez nem az a parfüm volt, ami Kristófot hetek óta rabul ejtette.

Gyötrelmes nap várt a nyolcadikos fiúra, a remény halovány lángjával, hogy talán csak megfázott a tündéri lény vagy gyomorrontást kapott, esetleg meg akart úszni egy matek felmérőt.

Szerdáig több-kevesebb sikerrel nyugtatgatta magát, de csütörtökre már ő maga is komoly gyomorgörcsökkel küszködött, amikor felszállt a buszra. Ezúttal is tömve volt a jármű: nőkkel, férfiakkal, iskolába igyekvő tanulókkal… csak a lány, ez a zsenge istennő, az ő szerelme nem volt sehol.

Kristóf letaglózva nyomta meg a Tartsay Vilmos utca után a jelzőgombot. A tiltó utasításokkal nem törődve, kedvét vesztve a vezetőfülke üvegajtajának dőlt, úgy várta a következő megállót.

– Te öcskös! – kopogtatta meg belülről az ajtót a sofőr, mire a fiú összerezzent, és elnézést kért a szabálytalanságért. – Te, figyelj csak ide! – szólt újra a vezető, résnyire nyitva a fülke ajtaját.

– Igen? – kapta fel Kristóf újra a fejét, nem értvén, hogy mi a probléma, hiszen már lejjebb lépett egyet a lépcsőn.

– Nulladik órájuk van. Tanárhiány vagy mi a fene… átszervezték az órarendet, és most egy darabig minden nap nulladik órájuk van. Hétre jár – közölte a férfi.

Kristóf nagy szemmel, egy darabig még értetlenül bámult a még ülve is feltűnően magas, vörös hajú, vörös pofaszakállt viselő férfira.

– Ez itt a telefonszáma. A lányomé – vett elő a zsebéből egy cetlit. – Hívd fel, öcskös, ne légy bamba! Én már unom hallgatni, hogy mindig utánad nyafog – kacsintott a buszsofőr, majd a Márvány utcához érve kinyitotta a busz ajtaját.

Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.

Avatar photo
Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.