A pad – novella

4 óra 55 perc. Még a hajnali ötöt sem ütötte el a pályaudvar öreg órája, amikor Gáspár, az ólomszerkezetnél nem sokkal fiatalabb jegyárus lassan, komótosan kinyitotta falatnyi irodájának ajtózárját. Valójában nem is iroda volt az, csak egy fülke, egy valaha kényelmes székkel, amelynek műbőr karfáján már felhasadt az anyag.

Egy rakoncátlan, berozsdásodott csavar miatt pedig a forgás és a gördülés is a múlté volt már, de Gáspárt ez nem zavarta, hova is gurult vagy forgolódott volna az alig három négyzetméteren.
Amúgy sem volt egy elégedetlen ember, nem egyszer hangoztatta dörmögve a kollégái előtt: mindent meg kell becsülnünk amink van és végre tudomásul vennünk, hogy valójában mennyire kevés dologra van szükségünk. És ő valóban mindent megbecsült, csakúgy, mint a munkatársai az öreg, hűséges és szorgalmas jegyárust.
Gáspár korán kelt, és későn feküdt. A rövid éjszakákat olykor meghosszabbította a nappali szunyókálásokkal, amikor épp nem jött és nem is ment vonat, és az utasok sem faggatták a menetrendről. Amúgy sem volt az állomásnak túl nagy forgalma, a nagyközségbe naponta csak néhány szerelvény érkezett. Azok sem mindig pontosan, hol kisebb, hol a komolyabb galibák miatt nagyobb késéssel.

5 óra 56 perckor kocogtatták meg először a fülke ablakát.
– Jó reggelt! A 6.30-as pesti gyorsra legyen kedves egy jegyet, gondolom, a kicsinek még nem kell – próbálta túlharsogni egy barna, karikás szemű hölgy az álmosságtól visítozó alig kétesztendős kislányát, aki láthatólag még mindig neheztelt a hajnali kelésért, és az anyja kezéből kitépve magát toporzékolt. A fiatalasszony verejtékezve próbált lavírozni a jegyvásárlás és a gyermeknevelés között. Hol kedvesen, hol könyörögve, hol dühösen igyekezett csitítani a gyermekét.
– Üljön le a kicsikével, talán szundít még egy negyedórát a vonat érkezése előtt, vagy eszik még egypár falatot. Szereti az almát? – nyújtott Gáspár feléjük egy érett, piros gyümölcsöt.
Az anyuka zavartan próbálta hárítani a felajánlást: jó anya ő, reggelit, uzsonnát is csomagolt… de amikor észrevette, hogy a kislánya, Zsuzsika végre elhalkul, és kíváncsi szemmel az ablakhoz totyog, hogy megkaparintsa az adományt, megadta magát, köszönettel elfogadta, majd egy megkönnyebbült mosollyal elindult a váróterem fényesen csillogó, zöld fapadjához.
A hosszú, vékony fadeszkák máskor talán négy embernek is helyet adtak volna, de az anyuka nem látva más utast, kényelmesen elfoglalta az ülőhelyet, hogy rögtönzött pikniket varázsoljon az álmos kislányának, aki aztán a vonat érkezéséig hálából csendes és mély álomba merült.

***

9 óra 10 perc

– Nem hiszem el, nem hiszem, pont a legcsinosabb tűsarkúm! – sipította kétségbeesetten egy szőke, haját a magasba tupírozott hölgy, miközben sután, mindent elkövetve, hogy minél kevesebb piszokkal érintkezzen a cipőjétől megvált harisnyás lába, a váróterem padjához bicegett. Pánik és egy fél üveg, édeskés kölni lebegett utána a levegőben. – Ki fognak rúgni, azaz így egészen biztosan nem fognak felvenni – javította ki magát, miután eszébe jutott, hogy ma még csak próbanapra hívták. Pontosabban próba két órára, 10-re. A szomszéd városba, a nemrég nyílt autógyár igazgatóhelyettese mellé. – Micsoda lehetőség, micsoda karrier… erre tessék, egy óvatlan mozdulat, és egy fityegő tűsarok. Kinek kellene egy titkárnő, aki mezítláb érkezik az első napon.? Vagy fél cipőben, még rosszabb, borzalom.
Ezt már csak úgy magának motyogta, alig hallhatóan, de azért a padon ülő, feltehetőleg szintén a 9.25-ösre várakozó munkásember meghallotta a panaszt, és nem sokat habozva megszólította a hölgyet.
– Van ragasztóm, ha a fát, követ megfogja, megbirkózik ezzel a kis pálcikával is – bökött a tűsarok felé.
Amália egy pillanatmásodperc törtrészéig nem tudta ugyan eldönteni, hogy tolakodásnak vegye-e a közeledést, de aztán a leendő főnöke meghökkent tekintetére gondolva, amint bebiceg az irodába, inkább elfogadta a felajánlott segítséget.
Gáspár, a jegyárus, elégedetten hátradőlt a bicebóca székében, és mosolyogva szemlélete a pályaudvari jelenetet, ahogy Amália megjavított cipellőjében légiesen odatipegett a peronhoz, hagyva, hogy a melós ruhát viselő férfi úriember módjára felsegítse a 9.25-ösre.

***

11 óra 20 perc

Hiába próbált szunyókálni, egy kövér légy mindent elkövetett, hogy ne tudjon pihenni. Hangos zümmögéssel hol a fülke ablakának csapódott, hol pedig az íróasztal fiókjának. Ha pedig szünetet tartott a rovarkoncertben, az csak azért volt, mert pihenni kívánt Garami Gáspár orrán. A jegyárus kétszer-háromszor még odakapott vagy megpróbálta tudatosan kizárni elméjéből a betolakodót, de egy negyedóra múlva feladta, és nagyot nyújtózva kinyitotta a szemét.
Láthatólag nem ő volt az egyetlen, aki aludni kívánt, egy viszonylag ápolt, de feltehetően hontalan ember nyúlt el a csillogó fényű, zöldre festett pályaudvari padon. Hatalmas zsákjának a fülét egy madzag hosszabbította meg, amelyet a csuklójára tekert. Valószínűleg nem először védekezett így az ellen, hogy a holmija idegenek kezébe kerüljön, amikor ő maga éppen álomországban jár. Hogy vonatra várt-e, vagy csak pótolni akarta az elmaradt éjszakát, nem tudta Gáspár, de megsajnálta. Az előírás szerint fel kellett volna keltenie, de alig lézengtek ketten-hárman a peronnál, leülni meg senki nem akart, így hát hagyta még egy kicsit, ha már többet nem segíthetett.
Egy bő óra múlva aztán valóban magától odébbállt a férfi, amit a vasúti mosdó termetes takarítóasszonya is szigorú figyelemmel kísért, hogy mosószeres rongyával kötelességtudóan áttörölje a magára maradt padot.

***

13 óra 10 perc

A szokásosnál fülledtebb, késő nyári levegő nyomasztóan lebegett a váróterem barna-sárga mozaikkal kirakott padlója fölött. Egy drapp nadrágot és kockás, rövid ujjú inget viselő idős úr közeledett a pénztár felé. Garami Gáspár felkapta a fejét a léptekre, és örömmel köszöntötte gyerekkori jó barátját.
– Sándor, Sándor komám, hozzám jöttél vagy csak utazol?
– Jönnék én csak tehozzád is gyakrabban, csak hát az unokák, tudod. Most is hozzájuk igyekszem – lihegte a férfi, nehezen véve a levegőt.
– Jól vagy, cimbora? – emelkedett fel Gáspár aggódva a székéről.
– Minden rendben, csak ez a fránya meleg, egyre nehezebben bírom. Ilyenkor legszívesebben csak otthon maradnék a lugasban, vagy a pincében – magyarázkodott. – Nem is értem, te hogy bírod ebben a kalitkában – nézett be aztán a pénztárablak nyílásán.
Garami Gáspár a sarokban zakatoló ventilátorra mutatott, mindig csak dél körül kapcsolta be, saját állítása szerint jobban bírta a meleget, mint a huzatot.
– De legalább neked már nem kell jegy – váltott témát a barátja arcában kutakodva. Sápadt volt a férfi, erősen verejtékezett, és a szokásosnál mintha erősebben kapaszkodott volna a fülke pultjába. – Nem tetszel te nekem, komám – lépett ki mellé Gáspár, és a karja alá nyúlva a padhoz vezette. Az ott ülő, egymást ölelgető ifjú pár azonnal félbeszakította a pályaudvari romantikát, hogy helyet adjon az idős úrnak.
A takarítónő hamar ott termett egy nagy pohár vízzel, és istennek hála, a folyadék és a pihenés hamar enyhített a tüneteken.

***

15 óra 00 perc

Garami Gáspár lassan szedelődzködni kezdett, már lejárt a munkaideje, de még nem érkezett meg a váltás. Csak három kamasz közeledett hangoskodva, obszcén vicceket mesélve egymásnak, a korai óra ellenére sörösdobozokat szorongatva a kezükben.
Az egyikük láthatóan már maga mögött hagyta a józanságot, ő volt a legidősebb, talán, ha tizenhat lehetett. Nagyokat köpködött a mozaikra, majd a haverjait is arra buzdította, hogy így mérjék össze az erejüket, céltáblaként a csillogó fényű, zöld lakkal lekent várótermi padot kinevezve. A srácok röhögve céloztak, kétes sikereiket az üres dobozok dobálásával megkoronázva.
Garami Gáspár a maga nyugodt módján egy ideig szótlanul szemlélte a jelenetet, csak a sűrű, a szájára lelógó, ősz bajszának rezzenései mutatták, hogy dühíti a látvány.
Vett néhány mély lélegzetet, csak utána bújt elő a fülkéből, hogy határozott léptekkel a fiúkhoz igyekezzen.
– Nem szégyellitek magatokat? – hördült a srácokra, szikrákat szóró szemmel.
– Nézd már milyen izgatott a vén fószer – vigyorgott a képébe az ittas bandavezér.
– Nyugi, öregem, minek húzod úgy fel magad: ez csak egy pad… – civódott a szemüveges, majd a haverjaitól elismerést várva a padra nyomta a rágógumiját.
Garami Gáspár közelebb lépett a fiúhoz, olyan közel, hogy az ijesztően kurta távolságtól egy pillanatra összerezzent a srác.
– Tudod, öcskös, neked csak egy pad. De van, akinek a menedék, ha megéhezik, az ágy, ha nem volt hol az éjjel álomra hajtani a fejét, az életmentő, ha megszédül, a fészek a búcsúcsókhoz, a hely, ahol néhány pillanatra megpihenhet az ember, amíg tovább nem robog az élet vonatán – dörögte izzó tekintettel.
– Gyertek, menjünk innen, hadd nyugodjon le az öreg – lépett hátra egyet zavartan a szemüveges fiú, maga után húzva részeg társát.
Csak a harmadik, a legfiatalabb, egy vörös hajú szeplős kölyök maradt le tőlük: egy zsebkendővel sután áttörölte a padot, lekaparta róla a rágót, és a kukába dobta a sörösdobozokat.

Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!

Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva