Zsoltikának decemberre várták a kishúgát. Egészen pontosan szentestére… és mivel Zsoltika is napra pontosan érkezett, jó eséllyel volt várható ezúttal is a kiszámolt dátum. A mama és a papa mindenféle tudós könyvet elolvasott már, mindent jól szerettek volna csinálni. Így nemcsak a születendő kistesóra koncentráltak, hanem a nagyra, első gyermekükre is.
A három és fél éves bátyó már sok mindent megértett, legalábbis ők így gondolták, ezért megpróbáltak minden fontos mozzanatot megbeszélni vele. Beavatták a terhesség kilenc titokzatos hónapjába, és igyekeztek gyermekük korának megfelelő módon megközelíteni a gólya érkezését is.
Közben persze ott voltak a nagyszülők, akiket leginkább a krisztusi dátum varázsolt el, a tény, hogy második unokájuk ugyan bő kétezer évvel később, de az esztendőnek ugyanazon napján látja majd meg a napvilágot, miután teljesmeggyőződéssel hittek abban, hogy a kicsi lány a kiírt dátumnál sem egy nappal korábban, sem egy nappal később nem érkezik.
Biztosak voltak benne, hogy karácsonyi baba lesz, mi több, a szenteste legszebb ajándéka. Merthogy egy gyermeknél nem lehet szebb ajándék, afelől kétségük sem volt. Erről pedig Zsoltikát is mindenképpen meg szerették volna győzni.
A nagymama persze többször biztosította róla, hogy mindig ő marad az első unokájuk, akivel senki nem veheti fel a versenyt. Hogy nemhogy kevésbé nem fogják szeretni, hanem talán még jobban is (ami persze szinte lehetetlen), mert látják majd, hogy milyen kedves, óvó bátyó, aki szereti és megvédi a kishúgát.
A papa arról mesélt neki, hogy milyen nagyszerű lesz majd, ha együtt játszhatnak Katicával, ha együtt mennek majd kirándulni vagy az uszodába. Arról nem is beszélve, hogy Zsoltika idővel majd kedvére válogathat kishúga barátnői között. De ezzel az amúgy nyilvánvalóan kecsegtető ténnyel a három és fél éves kisfiú láthatóan még nem nagyon tudott mit kezdeni.
A barna, nagy szemű tesó kis fejében számtalan gondolat kavargott; bár nagyon igyekezett, igazából nem tudta elképzelni, milyen lesz majd, ha valaki más is a mamáékkal akar aludni, és az sem mondott neki túl sokat, hogy Katicát nem az autók érdeklik majd.
Persze azért várta a szentestét, de nem feltétlenül a kistesó, hanem a karácsony miatt.
A mama azért óvatosan megpróbálta felkészíteni rá, hogy ne a tavalyi csodát várja, hogy lehet, hogy most kicsit később jön majd a bejgli meg a Jézuska, hiszen ha rohanni kell, akkor a kórház lesz a végállomás, a mamának és a papának biztosan.
Zsoltika pedig marad majd a nagyszülőknél.
És így is lett… Katica nem késett, de nem is sietett. Szenteste napján, kicsivel sötétedés után, amikor is a mama felaggatta az utolsó díszt a kerek normann fenyőfára, egyértelműen jelezte, hogy eljött az idő.
Zsoltika értetlenkedő csalódottságát a nagyi próbálta orvosolni: színes papírba bújtatott ajándékok várták a fa alatt, és egy, a nagyszülők által tolmácsolt kedves történetbe csomagolt üzenet, miszerint míg az átlagos gyerekek csak vonatot, katonát vagy éppen fakardot kapnak karácsonyra, addig az olyan különlegesek, mint ő, kistestvért, a legnagyobb kincset, mert ahogy már nagypapával sokszor mondták, egy gyermeknél nincs nagyobb ajándék.
Katica karácsony után pár nappal az otthonukba is megérkezett, hogy teljessé tegye a család boldogságát. A szülők igyekeztek megosztani a figyelmüket gyermekeik között, Zsoltika pedig igyekezett jó testvér lenni.
Nem hisztizett, ha a síró Katica kapott először reggelit, megértette, ha a vasárnapokat a nagyiéknál kellett töltenie, nem zavarta, hogy neki már nem szabad pelenkába pisilnie. És ha nem is mindig jól, de még azt is elviselte, ha a vendégek először a kishúgát ajnározták körbe.
Ment minden, mint a karikacsapás, az édesanyja alig bírta megállni, hogy ne mesélje mindenhol fennhangon, hogy náluk milyen édesek együtt a testvérek, és hogy bizony a sokat emlegetett és rettegett féltékenységnek nyoma sincs.
Egy vasárnap délután nagyobb vendégsereg gyűlt össze náluk, a keresztelőt ünnepelték, Katica keresztelőjét.
A szülőknél már csak a nagyszülők voltak büszkébbek, akik Zsoltikáról ódákat zengve bizonygatták, hogy igenis van ilyen: hogy a nagy tesó már ebben az érzékeny korban is mindennél jobban szereti a kis tesót, mi több, nagyon boldog, hogy hamarosan nem kell majd mindig felnőttekkel játszania, és annak is örül, hogy végre megoszthatja a szobáját valakivel. Ez utóbbit a nagyi mesélte, Zsoltika pedig csak megadóan bólogatott.
Ilus néni a szomszédból ez alkalommal már sokadjára hallgatta végig türelmesen a kiselőadást, majd kedvesen Zsoltikához fordult.
– Hát te tényleg ilyen jó tesó vagy? Ennyire nagyon szereted a kihúgod?
– Igen – felelte a kisfiú, majd elgondolkodva hozzáfűzte: – De ha lehet, idén a Jézuskától mégis inkább csak vonatot kérnék…
