Cili bá – novella

womagic_dénes_évi

-Biztos, hogy jól elrejtetted a dobozt? – nézett rá szúrós szemmel a felesége.
-Hát persze, drágám – húzta gúnyos mosolyra a száját az öreg.
-De az ékszereimet is beletetted, ugye? – aggodalmaskodott az asszony.
-Ahogy kérted – felelte egyre türelmetlenebbül.

Közel ötven éve zajlott le ugyanez a párbeszéd. Minden alkalommal, amikor nyaralni mentek, Cili néni gondosan, először nylon zacskóba, aztán egy kis fa dobozba, végül a nagyapjától örökölt fém ládikába csomagoltatta minden vagyonukat.

-Ó, az órám kimaradt! – riadt meg az öreg hölgy. – Nyisd ki hamar, Jánosom, tegyük azt is el.

Az öreg mély levegőt vett és remegő kézzel kinyitotta a fém ládikát, majd a fa dobozt, végül pedig a nylon zacskót. Beletette a gondosan, papírszalvétába csomagolt órát. Az óra ketyegését lassan elnyomta a nylon zacskó, a fa doboz, végül a fém ládika.

-Jánosom, a pótkulcsokat is beletetted? – okvetlenkedett Cilike.
-Ha elteszem, és elhagyjuk a lakás kulcsokat, nem tudunk bejutni. Azt Jóskáéknál hagyjuk, emlékszel – válaszolt mérnökhöz illő precizitással és türelemmel, ahogy a szomszédok hívták, Cili bá.

Ugyanis a házban mindenki tudta, hiába volt az öreg a helyi vasművek elismert főmérnöke közel negyven évig, azért mégiscsak Cilike volt az úr a háznál. Szabóéknál nem volt kecmec.

-Egyszer Te leszel a vesztem – mondogatta folyton a világoskék szemű, ősz hajú asszonynak – mert túlságosan is szeretlek.
– Velem könnyű dolgod van, ne mondd – vágta rá huncut kacsintással a szemében, és kiviharzott a szobából.
-Tudom én, Cilikém. Tudom én – nézett rá János most is, el nem múló szerelemmel.

***

Miközben a könyvespolc egyik könyvébe rejtette a ládikát, átsuhant rajta a gondolat, vajon hány évig kell még legalább háromszor ki-be pakolnia ebbe a sokat látott fém dobozba az évtizedek alatt nehézkesen összegyűjtött kincseket. Fülbevalók, egy vékony arany lánc, amit még nászajándékba kapott kedvese, a diplomaosztóra választott pecsétgyűrűje, az óra és maga a ládika. Ennyi volt mindenük. A többit tíz éve elvitték azok a gazfickók.

Merengéséből a felesége hangja ébresztette fel:

-Gyere Jánosom, indulnunk kell, lekéssük a vonatot!
-Megyek, Cilikém, megyek.

Miközben záródott az ajtó, az asszony váratlanul megérintette a férfi kezét, és mélyen a szemébe nézett.

-Köszönöm – bökte ki.

Annyira meglepődött a felesége szavain, hogy szóhoz sem jutott. Cilike talán még sosem köszönt meg semmit. Neki minden olyan természetes volt. Miként az is, hogy nem köszön meg semmit.

Most is ott állt az egykori főmérnök a bejárati ajtó előtt. De most egyedül. Remegő keze alig találta meg a kulcslyukat. Az utolsó beszélgetésükre gondolt. Az órára, a papírszalvétára és a világoskék szemekre. Nincs többet, aki megkérdezze, elcsomagolta-e a kincseket a ládikába. Nincs többet, akinek mondhatná, egyszer Te leszel a vesztem. S nincs többet, aki azt mondaná neki, velem könnyű dolgod van.  Miközben belépett a lakásba, önkéntelenül jött ki a hang a torkán:

-Megjöttem, Cilikém, megjöttem.

Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach – www.denesevi.hu
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva