Viktóriának nem volt kedve a vasárnap délutáni kávézáshoz, dolgozatokat kellett volna javítania, és anyósa mesélőkedve is a terhére volt. Hogy tudott egy hét alatt ennyi minden történni, amiről most mindenképpen be kellett számolnia? – töprengett, miközben monotonon kevergette a kávéját.
A férje időközben felpattant, hogy másfél éves kislányuk után rohanjon. Dórika a cicát kergette, nagyokat kurjantgatva próbálta elkapni a farkát, aminek Marcipán, az öreg kandúr láthatóan nem nagyon örült. Néha lefékezett egy kicsit, és szertelen gazdájára morgott, amit az apja gyanús jelnek vélt. Jobb a bajt megelőzni, így aztán ő is beszállt a fogócskába, de csak azért, hogy kislányát óvatosságra intse.
– Jaj, ez a Vargáné, már megint nem tudta tartani a száját, mindenbe beleszól – kezdte az anyósa, laposakat pislogva Viktória felé. – Szerinte túl sokat van nálam Dórika, állítólag mindig itt találja, amikor átjön hozzám egy kicsit.
– És te is így gondold? – kapta fel a fejét Viktória.
– Egy csudát! – védekezett az anyósa. – Én nem tudom, minek avatkozik bele, soha nem panaszkodtam neki. Örülök, ha segíthetek nektek és az unokámmal lehetek.
Itt félbeszakadtak, mert a konyhából felhangzott egy kétségbeesett Mama!. Egy másodperc múlva Viktória már kislányát babusgatta, aki megbotlott a küszöbben, és az apukája vigasztalását láthatóan kevesellte.
Dávid kacagva jegyezte meg:
– Na, Péter feleségének még a végén igaza lesz. – Péter a kollégája volt, és a házaspár, szintén kisgyermekes szülőkként néha átjött hozzájuk.
– Miért, mit mond Péter felesége? – kérdezte Viktória kissé pikírten.
– Hogy elkényezteted a lányodat, mindig azonnal ugrasz, a rabszolgája vagy.
Mielőtt még felkaphatta volna Viktória a vizet, megcsörrent a mobiltelefonja: Emőke, a gyerekkori barátnője hívta moziba. Vasárnap lévén bízott benne, és ezt nem is tartotta magában, hogy a barátnőjének is jár egy kis kimenő, hisz apja is van annak a gyereknek, pesztrálja ő néhány órán keresztül. Viktória sajnálkozva közölte, hogy akármennyire szeretné is, nem fog ma összejönni a találkozás, készülnie kell még az óráira. Pár hete kezdett újra dolgozni, csak heti két napot, félállásban, kellett a pénz. Emőkének nem tetszett a válasz, kissé sértődötten még azt is hozzáfűzte, nem érti, miért kell egy másfél éves kislány mellett dolgozni. Nem várhatott volna még egy évet a karrierépítéssel? Persze ő nem akar beleszólni, ez csak egy barátnői jótanács. Viktória feszülten tette le a telefont, és már alig várta a másnapot, bízva benne, hogy jobb kedvvel indul majd neki a hétnek.
Este régi szomszédaik ugrottak át. Dórika korán elaludt, így a két üveg finom rozé társaságában még sokáig beszélgettek. Már évekkel ezelőtt is jól megértették egymást, és ez a költözés után sem változott. Ugyan nem tudtak túl gyakran találkozni, de évente egyszer-kétszer szívesen összejöttek, és olyankor tartalmas órákat töltöttek együtt. A második üvegnél már egy esetleges közös nyaralást emlegettek, és bár Viktóriáék a Balatonnal is beérték volna, vendégeik Thaifölddel hozakodtak elő, hogy az aztán a tuti hely, és most még akciós utakat is meg lehetne csípni. Viktória kissé restellve védekezett, miszerint az ő takarójuk most nem ilyen hosszú. Arnold, a volt szomszéd, lassan, méltóságteljesen rágyújtott újabb szivarjára, majd a kanapén hátradőlve így szólt:
– Tudod, minden tiszteletem az önfeláldozó anyáké, de nem lehet, hogy te egy picit túlzásba viszed a gondoskodást? Miért nem mész vissza dolgozni? No, nem hobbiból, mint most, hanem úgy igazán! Kell a pénz, a régi életszínvonal, és a gyereknek sem árt meg a bölcsőde. Mi is jártunk bölcsibe. Mi is felnőttünk. Netán a kárunkra vált?
Hétfőn későn ébredtek, kapkodva indult a reggel. Fél kézzel kaptak be pár falatot, és sietve öltözött fel a család. Dávid az irodába indult, Viktória és Dóri baba pedig a gyerekor- voshoz. Éjfélre belázasodott a kislány, hűtőfürdőbe tette az éjszaka közepén, egy is elmúlt, mire lement a láza, utána mindannyian kidőltek, ezért nem hallotta meg az ébresztőt. Dórika már egész jól volt, de az édesanyja jobbnak látta, ha megmutatja a doktornőnek, az iskolába már beszólt, hogy ma ne várjanak rá. Eredetileg az anyósa vigyázott volna a kislányra, de betegen nem szívesen hagyta volna rá.
Alig léptek ki a kapun, amikor elbizonytalanodott, hogy nála van-e az irattárcája. Kutakodni kezdett a táskájában… Egy fél pillanatra engedte csak el kislányát, de Dórika, kihasználva a hirtelen jött szabadságát, rögvest az utcára szaladt. Viktória nagyot sikoltva azonnal utána rohant, még épp jókor, hogy megelőzzön egy biciklis koccanást. A kerékpárt tekerő idős hölgy nem érte be egy bocsánatkérő mosollyal, továbbhajtva még hangosan megosztotta velük a felháborodását: „Micsoda felelőtlen nőszemély! Még a gyerekükre sem tudnak vigyázni a mai fiatalok!”
Szerencsére Dórika mit sem törődött a haragos szavakkal, jókedvűen hagyta, hogy anyja becsatolja a babaülésbe, talán megint felszökött egy kicsit a láza, de ez sem szegte kedvét. Viktória is megnyugodott valamelyest, a tárcáját is megtalálta, így végre elindulhattak. A doktornő alaposan megvizsgálta a kisasszonyt, majd kicsit megmosolyogta az aggódó anyukát, miszerint ő ugyan megérti a szülőket, de az óvatosságot is túlzásba lehet vinni, egy kis hőemelkedéssel nem kell ám azonnal orvoshoz rohanni. Látszik, hogy első gyerek, majd a másodiknál sokkal rutinosabb lesz ám.
Otthon Viktória betett egy mesefilmet a pár percre járókába zárt Dórikának, hogy nyugodtan le tudjon zuhanyozni. Persze volt némi lelkiismeret-furdalása, hiszen a bátyja kislánya már kétéves, de még mindig nem nézhet tévét, csak mesekönyvet lapozgatnak, amit a sógornője nem átallott minden egyes nagy családi találkozónál hangoztatni.
Csak másnap délután mentek ki a játszótérre, a homokozó egy távolabbi, magányos sarkába, nehogy megfertőzzön Dórika valakit. De nem akart sokáig maradni, ki tudja, hogy teljesen fitt-e már a kislánya, ráadásul az új kolléganője szerint délután már inkább nyugalomra van szüksége a gyerekeknek; ha felpörögnek, rosszul fognak aludni. Így már öt körül hazaindultak, ami az egyik ismerős anyukából, akivel néhány szót váltott az imént, kissé rosszalló csodálkozást váltott ki: „Hisz alig volt ma még a kislány levegőn, így biztosan nem fog meggyógyulni!”
Otthon kettesben vacsoráztak, a férje későre ígérte magát, a fürdést egy kis mesélés követte, majd a pici lány csak nem akart elaludni. Nagyokat kacagva ugrált az ágyon, hol a mackóját, hol a mamáját ölelte, csak úgy ragyogott a boldogságtól. Viktória szívét elöntötte a melegség, megnyugodva felkuporodott mellé az ágyra, és hosszú idő óta először nem tette fel magának a szokásos esti kérdést: tényleg nem vagyok jó anya, tényleg mindig mindent rosszul csinálok?
