Állandó szerzőnk, Dénes Évi mostantól a novelláit is megosztja veletek. Első történetét egy szomorú, nemrég történt tragédia ihletett. Elgondolkodtató, szívszorító. Anyukák különösen óvatosan olvassák.
Feledhetetlen nyaralásnak indult. Végre egy hét Zsófival és a srácokkal. Most, miután leérettségiztem és felvettek a jogra, anyámék végre nem szólnak bele, kivel és hol töltöm az időmet. Egészen szeptember elsejéig. Megdolgoztam érte, ők pedig betartják a szavukat. Egy egész hét. A Balatonon. Haverokkal. És a nyár még csak most kezdődik!
***
Olcsó házat béreltünk Siófokon, egy árnyas, kis utcában, pár száz méternyire a parttól. Ennyire futotta nekünk, fiúknak az összedobott zsebpénzünkből. Satyesz, Geri, Zoli és én. Az egyetem előtt nincs kedvem dolgozni, inkább élvezem a korábbi évek diákmunkájából szerzett tartalékaimat. Semmire nem vágyom jobban, mint végre elszakadni a tankönyvektől. A pihenés és szórakozás mellett talán ez lesz a megfelelő alkalom arra is, hogy Zsófi iránt érzett olthatatlan szerelmemet és csillapíthatatlan vágyamat végre kielégíthessem. Elképzelem, amint csütörtök este lenn a parton, egy szomorúfűz tövében, a rózsaszínből lilába hajló, kevés narancssárgával átitatott, már-már giccses naplementénél fogom a kezét, szerelmet vallok neki és megcsókolom. Amint rágondolok, már érzem a csók édes ízét. A gimi első osztályának legelső napja óta várok erre a pillanatra. Eddig nem mertem színt vallani, mert féltem, hogy visszautasít. Nekem Zsófi volt az osztály legokosabb és legcsinosabb lánya. Mindig mosolygós szemében végtelen melegség tükröződött. Világosbarna, hullámos, vállig érő haját hol leengedve, hol copfban hordta. Minden töri órán arra vártam, hogy hátraforduljon és ránézzen a jegyzetemre. Tudta, hogy ha lemarad a körmöléssel, nálam megtalálja a hiányzó láncszemeket. Miközben a füzete fölé hajolva, gondosan jegyzetelte az órai anyagot, le sem tudtam venni a szemem róla. Ünnepnap volt számomra, amikor feltűzött hajjal érkezett. A finom, kecses nyaka olyankor valósággal rabul ejtette a tekintetemet. Csoda, hogy bármi megmaradt a fejemben a királyságokról, köztársaságról, háborúkról. Minden órán, amikor előttem ült, a hormonok, az érzelmek és az önuralom vívtak csatát bennem.
Azonban most, hogy külön válnak útjaink, ez az utolsó esélyem. Szeptembertől a képzőművészetire megy. Új hely, új barátok, új lehetőségek. Mivel a srácok csütörtökön este inni mennek, és Zsófival kettesben maradunk, mindenképpen úgy kell alakítanom a helyzetet, hogy sikerrel járjak. Szerencsésebb, ha a többiek látótávolságon kívül vannak, amíg én a bátorságomat összeszedve akcióba lendülök. Zoli és Geri mindenből viccet csinálnak, Satyesz pedig mindig is kerülgette Zsófit. Kell a fenének az ugratás.
***
Még csak tegnap este jöttünk, de már javában tombol bennünk a balatoni láz. Gyerekkorom biciklivel felfedezős, sötétedésig a stégen ülős, pecázós és közben vattacukorevős emlékei törnek elő. A lángos illata, a szélben ezerfelé szétáradó vitorlások raja, a strandolók sikoltozással vegyes nevetése, és a semmihez sem hasonlítható Balaton-illat. A tó olyan nekem, mint magzatnak az anyaméh. Hét éves koromtól minden nyaramat a nagy szüleimnél töltöttem Csopakon, míg hat évvel ezelőtt nagyapám, aztán három évre rá nagyanyám meg nem halt. Az északi part minden zegzugát ismerem, mint a tenyeremet, szinte a második otthonom volt ez a sziklás, mély kék és haragos zöld színekben pompázó, végtelen víz. Azóta még a Balaton közelébe sem jöttem. Túl sok a fájó emlék.
Most mégis itt ülök a déli part forró, aranysárga homokján. Szemem a túlpartot kémleli. Vajon megvan-e még az öreg ház? Nyikorog-e még a kis kapu? Kik ülnek most azon a lankás dombokra néző, szőlővel befuttatott teraszon, ahol annyit sakkoztam nagyapámmal? A srácok valamiért ragaszkodnak ehhez, a családom által csak „a nép”-nek nevezett, egyébként teljesen hétköznapi nyaralók által közkedvelt déli parthoz. Nem is értem a szüleim észak-dél diszkriminációját. Innen varázslatos látványt nyújt a túlpart a hegyek sokszínűségével. Az olyan régimódi, romantikus figuráknak pedig, mint én is vagyok, a naplemente és az aranyhíd látványa maga a világegyetemmel való összeolvadás. Ezt onnan, a túlpartról sosem látni. Mindenesetre inkább megtartom magamnak a véleményemet, a többiek úgysem értenék. Jobban mondva megtartom magamnak és Zsófinak. Csütörtök estére.
***
Elérkezett a várva várt nap. A Nap már magasan jár, amikor kikecmergünk a hetvenes évek bútoraival berendezett, háromszobás nyaralóból. Rekkenő hőség üti meg a fejünket. A hónapok óta tartó szobafogság után úgy érzem magam, mint egy sivatagba ledobott ejtőernyős. Alig várom, hogy a vízhez érve csobbanhassak. Negyed órát menetelünk hősiesen a tűző napon, egyenesen az Aranypartra. Mert ha már érettségit ünneplő nyaralás a haverokkal, akkor nyilván Aranypart. Nekik ez a Riviéra.
Az első adandó helyen ledobjuk a törölközőnket, és bevetjük magunkat a vízbe. Minden sejtem fürdőzik a tó hűsítő ölelésében. Mintha ezer sellő csókolna – mondta mindig nagyapám, miközben nagyanyám kényszeredett mosollyal nyugtázta ezt az úgy negyven éve koptatott hasonlatot.
-Béreljünk vízibiciklit! – mutat Zsófi lelkesen a húsz méterre sorakozó színes műanyagcsodák felé. – Még sosem ültem ilyenen!
Néhány perc múltán már a tavon a fehér-kék járgányunk. Zoli és Geri a kormánynál, Zsófi és én utasként a csúszda tövében. Így távolodunk a parttól, egyenesen a túlpart felé, Satyesz nélkül, mert ő nem bírja az ilyesmit. Repülőre sem ül, mert felfordul tőle a gyomra. Amikor először utazott vasmadáron, a hányós zacskó oda-vissza a legszorosabb kapcsolatává vált.
Alig tudok ellenállni Zsófinak. Miközben igyekszem a tekintetemet a formás teste helyett a túlpart domborzatára irányítani, Zoli és Geri pedálozás közben is lökik a vicceket. Imádom, ahogy ez a tengerkék szemű teremtés nevet, szinte gyöngyökként gurul ki a kacagása közénk. Irigykedem. Nem vagyok az a nagydumás hódító. Sőt, az is lehet, hogy kifejezetten unalmas vagyok neki a magam csendes, visszafogott stílusával. Ránézek az órámra, dél felé jár az idő. Valamivel most már elő kellene rukkolnom, hogy előkészítsem estére a terepet. Csak nézem, amint a srácok játszi könnyedséggel csavarják ujjuk köré a lányt. Az én szerelmemet.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok a bicikliről és előveszem egyik kiváló tudományom. Ezzel a mutatványommal, nagy eséllyel elkápráztatom.
-Mindjárt jövök! – kiáltom, és mindhárom szempár rám szegeződik. Nagy lendületet véve tízpontos fejest ugrok.
***
Érzem, amint az ujjaim elérik a pedáloktól felkavart, szürkés vizet. Mintha egy lassított felvételt néznék, belemerül a csuklóm, a karom, a könyököm is. Abban a pillanatban, amikor a fejtetőmön is megérzem a hűvös áramlatot, az ujjaim nem várt dolgot tapintanak. Iszap – suhan át a másodperc tört része alatt a fejemen. Megfoghatóvá válik az érzékelésem és a tudatosulás közti idő. Tudom, nincs visszaút. A fizika törvényei kíméletlenül működésbe lépnek. A testem tehetetlenül, mázsás súlyként csapódik a talajba. Hallom a csigolyáim reccsenését. Hirtelen felfogom, ez mit jelent.
Megáll az idő. Egyetlen pillanatképbe sűrűsödik össze múlt, jelen és jövő. A szüleim rémült arca, nagyanyám almás pitéje, nagyapám göcsörtös ujja, amint a fekete futót markolja. A tágas szobám, a bevetetlen ágyam, és az éjjeli szekrényem fiókjában tizenhárom éve rejtegetett kabala macim. A gondolat, hogy beugrok, és közben az átok, amelyet meggondolatlanságomért saját fejemre szórok. A tudat, hogy ez már visszafordíthatatlan. A tankönyveim, a hosszú, éjszakai órák az íróasztalom lámpájának fényénél. A kávé íze. Az égen sorakozó csillagok fénye. Az egyetemi évek megsemmisítése. Az álmaim szétszéledése. A szerelem elvesztegetett lehetősége. Az el nem csattant csók íze. A családom, a barátaim, és az én egyetlen Zsófim feketébe öltöztetése. Mától nélkülem megy le a Nap.
Egyszeriben külső szemlélőként látom, amint a testem élettelenül sodródik az áramlattal. A tó vize ringatja. Sikítozás hangja keríti be a lelkem. Zoli, Geri és Zsófi az. Hiába kiabálok nekik, hogy itt vagyok, erre keressetek, nem hallanak. Szívem hangján szólok már hozzájuk. Kívülről szemlélem az eseményeket. Egyre több ember jön, a keresés folytatódik, azonban nem ott, ahol vagyok. A testem egy másik testnek csapódik. Sikítás és rémület. Pedig ártatlan vagyok. A másodpercek múlásával egyre távolodok a zajoktól, elhalványul minden evilági kép. A lelkem új utakra hív. A testemet pedig visszaadom a természetnek. Ennek a nekem oly sokat jelentő magyar tengernek, melynek minden cseppje, mintha ezer sellő csókolna. Itt az idő. Megyek. Átadom magam a végtelen fénynek. Nagymama, nagypapa. Most már én is itt vagyok.
Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach (www.denesevi.hu)
