Dénes Évit megihlette a jelenlegi életünk, helyzetünk. Nagyon betalált. Komoly mondanivaló. Mély érzések…
A fájdalom a testemben már olyan rejtett zugokba is befészkelte magát, amikről korábban nem is sejtettem, hogy léteznek. Láthatatlan kezek tépik a fejem, minden idegszálam sikítva reszket. Képtelen vagyok józanul gondolkozni. Bármennyire is igyekszem lassan lélegezni, pulzusom az egekben. Szédülök, az ájulás kerülget. Elmenekülnék a saját testemből. Abból a szentélyből, amelybe jó néhány évtizeddel ezelőtt megszülettem. Abból, amelyre annyira vigyáztak a szüleim. Abból, amely oly sok örömet és fájdalmat átélt már, és eddig mindig megtalálta a kiutat.
Ámokfutás ég és föld között. Átfut bennem a gondolat, hogy még végrendeletem sincs. Látom, amint a gyerekeim anya nélkül nőnek fel. Érzem, amint a férjem egy másik nőt ölel. Végigfut eddigi életem minden fontos állomása. Igyekszem lassítani az őrjítő gyorsasággal pörgő képeket, de már nem uralom a belső világom. Csak remélni tudom, hogy egy filmben vagyok. Hogy ez nem a valóság, vagy legalábbis nem velem történik.
Váratlan kép tárul elém. Anyám haldoklását látom. S nem csak látom, hanem érzem a testemen. Mintha minden sejtem emlékezne az ő fájdalmára. A hónapokig, sőt évekig tartó kínzó létezésre. Az éhezésre, a tudatvesztésekre, a hisztérikus könnyekre, a reménytelenségre, és az embertelen hullámvasútból való békés hazatérésre.
Érzem, amint lassul a pulzusom, talán túlélem, talán megmaradok. Talán mégis rendelt valamit még a sors nekem. Talán nem lesz hiábavaló az életem. A megkönnyebbüléssel teli felismerés közben a mellkasomra ólomként nehezedő fájdalom ül. Fulladok. Gondolatban a víz alatt vagyok. Látom, amint az oxigénbuborékok a felszín felé szállnak, a tüdőmbe pedig vizet szippantok. A jelenbe, a tüdőmbe nehezen áramló levegő gyötrő, mégis felszabadító molekulái hoznak vissza. Nyissatok ablakot! – a szavak a gondolataimban ragadnak, hiába erőlködök, nem tudnak utat törni maguknak. Kétségbeesetten nézem az ablakot.
Milyen törékeny az ember. Amikor egészséges, nem is gondolja, hogy egyszer ő maga is kiszolgáltatottá lehet, és hogy ehhez nem kell száz évesnek lennie. Alig a fele is megteszi.
Az oxigénhiány hisztérikus kétségbeesésbe tol. Óráknak tűnik minden pillanat. Nem tudok senkire sem gondolni. A végrendeletre, a gyerekeimre, a szüleimre sem. Egyetlen gondolatom van, levegőhöz jutni. Behunyom a szemem, és szemhéjam mögött a sötétben fény gyúl. Egy emlék. Egy imádság, amit már a fiam kruppos rohamainál is szorgosan ismételtem. Nem vagyok vallásos, de hiszek az erőben, az energiában, a létezés egy magasabb formájában.
Megszállottként mantrázom, miközben a légzésemre koncentrálok:
Urunk Istenünk, mennyei Atyánk,
Áldott legyen a Te neved,
Mert eljött már a Te országod
Mivelünk és mibennünk,
És tudjuk, hogy bántódásunk nem eshetik többé,
Mert Te megszabadítottál minket
És Erőt adtál az élethez,
Mely Téged dicsér Urunk,
Örökkön örökké.
Ámen.
Szinte eszméletlenül kántálom magamban Wass Albert Magyar Miatyánkját, amit még tíz évvel ezelőtt tanultam meg. Varázslatos energiáit már a legkilátástalanabb helyzetekben is megtapasztaltam. S most, hogy úgy éreztem, nem maradt semmim, rájöttem, talán mégis maradt valamim.
Amikor megérint a halál, mindannyian megnyílunk a fény felé. Amikor feladjuk a görcsös ragaszkodást, és a kétségbeesés helyett belül keressük a megváltást, tudhatjuk, hogy, még ha csak átvitt értelemben is, de végigjártuk Krisztus útját, keresztre feszítését és feltámadását.
(In memoriam Covid19)
Nyitókép: pixabay.com
