Ott ült velem szemben. Miközben a kényelmes kanapén feszengett, azúrkék szemével kíváncsian fürkészte a tekintetemet. A koráról csak a születési dátuma, és az a néhány ősz hajszál árulkodott. Észrevettem, amint a világoskék, frissen vasalt inge feszül tekintélyes pocakján. Miközben kissé idegesen fészkelődött, az ingujja alól kivillant a sötétkék bőrszíjas Tagheuer Carrera órája. Persze, hiszen sikeres üzletember.
Nem gondoltam, hogy visszajön. Legutóbbi és egyben első találkozásunkon kínosan ügyelt arra, hogy minél kevesebbet adjon ki magából. Úgy éreztem, mintha nem konzultációra, hanem terepszemlére jött volna. Kérdéseimre leginkább kérdéssel felelt, a válaszai megfoghatatlanok voltak. Rezzenéstelen arca bizonyára előnyös az üzleti tárgyalásokon – gondoltam – de akkor mit keres itt nálam? A beszélgetésnek aligha mondható, már-már szürreális találkozót, visszavonhatatlannak tűnően zárta le.
Figyeltem, amint itt ül ismét, és komótosan kicsomagolja a teafiltert, és az angol urak eleganciájával ráérősen mártogatja a gőzölgő csészébe. Legutóbbi találkozásunkon viselt álarcát ma is magával hozta. Talán már észre sem veszi, hogy viseli. Talán már azt sem tudja, ki is ő valójában. De vajon mit rejt ez a higgadt, mosolygós maszk? Úgy éreztem, erre a kérdésre lehet, hogy sosem kapok választ. Rajta minden túl tökéletes.
Amikor Férfiak ülnek a kanapémon, gyakran úgy érzem magam, mintha ajándékot bontanék ki. A fényes csomagolópapír alatt ott lapul a durva kartondoboz. Kemény, vastag falú, jól körberagasztózva, hogy biztonságosan őrizze törékeny tartalmát. Amint lassan kicsomagolom, a buborékfólia alatt egy selyempapírba rejtett kincset találok. Óvatosan, lélegzetvisszafojtva bontom ki. Gyermeki kíváncsiságom izgatottsággal és egyfajta csodavárással vegyül. Szeretem a megfejtésre váró rejtélyeket. Ilyen nekem ő is.
Hiába a máz, a látszólag irigylésre méltó, tökéletes élet. Feleség, gyermek, családi ház, vezetői poszt, sikerek. Már túl régóta hallgatok a szívemmel, hogy tudjam, a legszebb alma is lehet kukacos.
-Ki is ajánlott neked engem? – kérdeztem kissé sután.
-Az interneten találtalak – válaszolta, és inkább a teakészítésre koncentrált. Valamiért nem hittem neki, de töprengés helyett elfogadtam a válaszát. Úgy éreztem, az igazi lénye segítségért kiált. Csendben figyeltem, amint finom ujjai a filter zsinórjával játszanak. Mintha a gondolatok benne is kalandoznának. A hosszú csend békésen telepedett közénk. Van, amikor nincs szükség kérdésekre. Van, amikor a szavak nélküli térbe egyszerűen magától megérkezik a megfelelő pillanat a hangoknak.
-Erről még senkinek nem beszéltem – törte meg váratlanul a csendet. Tekintetét lassan rám emelte. A csészét úgy tartotta nagy tenyerében, mintha az örök élet italát rejtené. A szívem egyre hevesebben dobogott. Megtanultam, hogy az ilyesfajta mondatok mindig mély fájdalommal teli titkokat rejtenek. Tudtam, a reakciómat figyeli. Minden erőmet összeszedtem, hogy leplezzem a megdöbbenésemet.Tartozom neked a múltkori alkalom után egy vallomással. Akkor még nem voltam rá felkészülve, hogy beszéljek róla. Csakhogy azóta nem tudok aludni. Rémálmaim vannak, és úgy érzem, ha nem mondhatom el, nem bírom tovább. Te vagy az, akiben, úgy érzem, megbízhatok.
***
Belekortyolt a gyümölcsteába, majd óvatosan letette a csészét a mellette lévő kis asztalkára. Egy darabig nézte a vöröses színű folyadékot. Lassan lélegzett, mint aki tudatosan igyekszik a pulzusát kordában tartani. Feszült figyelemmel hallgattam. Láttam benne a kisfiút, aki retteg, hogy mit szólnak, mit gondolnak, ha színt vall.
Ott ült ez a sármos, sikeres és intelligens férfi. A kanapémon. Ebben a feszült, mégis szeretettel teli csendben, éppen a lelkét vetkőztette mezítelenre. A férfiak legnagyobb démonával küzdött.
Miközben erőt gyűjtött, egy pillanatra megállt az idő. Rám nézett, és mint íjász, amint a megfelelő pillanatban kilövi a nyilat, szóra nyitotta a száját, és ott, akkor, letette az évtizedek óta hurcolt titkát.
-Apám börtönben volt. Tíz évet. Aztán még tízet az utcán. Tavaly halt meg. A rendőrségtől tudom. Egyedül temettem el. Mikor húsz voltam és anyám meghalt, szétesett a család. Én egyetemre jártam, mellette dolgoztam. A bátyám inni kezdett, a mai napig nem tudok róla semmit. Apám pedig… Nem tudom, miért tette.
Rövid mondatokban, szinte gépiesen sorolta a tényeket. Ahogy elhallgatott, könnyes szemmel nézett rám. Miközben néztük egymást, szinte a lelke a beszélt. Egy órán át mesélte az életét. A sikeres, mégis elvesztegetett éveket. A hiány fájdalmát, a pótcselekvéseket.
-Hiába van meg mindenem, úgy érzem, nincs semmim. Időtlen idők óta keresek valamit. Egészen a múltkori találkozásunkig, nem tudtam, hogy mit. De hazafelé menet, rájöttem, mi az. Húsz éve megtagadtam egy részemet. Anyám halálával apám is semmissé lett bennem. Nem kerestem, nem hívtam, csak haragudtam. Okoltam és gyengének tartottam. Mégis rá kellett jönnöm, én voltam a gyenge. Magára hagytam és így én is magányos maradtam. Akárhányszor kérdezte a fiam, hol a nagyapja, szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy már nem él. Elvettem tőle a nagyapját, az apámtól az unokáját. Minden eredmény, amit elértem, csak erősítette bennem a vele való kapcsolatom kudarcát. Hajszoltam a sikert, nehogy én is lecsússzak, és mialatt felfelé törekedtem, valójában mindvégig fordított világban voltam, és a gödör mélye felé haladtam. Olyan mélyre ástam már magam, hogy észre sem vettem, én is függő lettem. A bátyám alkoholista, az apám kleptomániás, én pedig a munkába temettem magam. A legnagyobb csapda.
***
Mély tisztelet ébredt iránta bennem. Olyan kevesek ismerik fel, és bátrak egyáltalán kimondani azt, hogy mivé lettek az évek alatt. Hány férfi ült már itt a kanapémon, aki sikert sikerre halmozva, mégis boldogtalanul élte a mindennapjait.
-Mit mondanál neki, ha most belépne az ajtón? – bukott ki belőlem váratlanul a kérdés.
-Sajnálom! Sajnálom! Sa… – úgy tört fel belőle a mélyről jövő zokogás, hogy szinte már beszélni sem tudott. Arcát a kezébe temetve csak sírt percekig. Amikor csitult a felszakadó fájdalma, egy zsebkendőt nyújtottam oda neki. Több volt ez egy papírdarabnál. A magában hurcolt fájdalmát és pusztító bűntudatát itatta fel vele. Megfogta a kezem és a szemembe nézett.
-Köszönöm – mondta megkönnyebbülten. Hangjából békesség áradt. A felszabadulás és a megértés békessége.
-Én köszönöm – feleltem meghatottan, és egy lágy, olyan minden rendben van mosolyt ajándékoztam neki.
Amikor elment, még percekig ültem mozdulatlanul. Azon tűnődtem, hogy ez a titokzatos férfi milyen bátorságról tett most tanúbizonyságot. Alázat, felelősségvállalás és belátás. Sosem késő felismerni. Sosem késő változtatni. Sosem késő élni.
Szöveg: Dénes Évi – Érzelmi intelligencia coach – www.denesevi.hu
