Viktória a kádból kilépve már percek óta nézegette magát a tükörben. Nem mintha örömét lelte volna az erős fénynél kíméletlenül minden hibát leleplező látványban. Valószerűtlenül messzinek tűntek azok az évek, amikor elégedett volt a testével. Volt idő, amikor korán érő barátnőivel ellentétben ő még nem érezte magát kívánatos nőnek, most pedig a negyedik x felé közeledve már nem találta magát igazán vonzónak. Legalábbis ami a pucér, fedetlen valóságot illette.
– Még hogy az emberi test szép…! – sóhajtotta félhangosan, miközben alaposan körbetekerte magát egy csíkos fürdőlepedővel.
– Szabad már a fürdő? – kérdezte egy kellemesen mély hang, majd a szavakat egy kedvesen mosolygó bo- rostás arc kísérte. – Ó, már megint rejtőzködik az én kis feleségem – fűzte hozzá Sándor, csókot nyomva asszonya homlokára.
Viktória még szorosabbra húzta a törülközőt, és zavart mosollyal a gardrób felé vette az irányt.
Még egy éve sem volt, hogy végre beköltöztek álmaik otthonába, a fővároshoz közeli új építésű lakópark egyik mutatós kis sorházába. Régóta álmodoztak már arról, hogy miképp rendezik majd be a Gyöngyvirág utcai kis ékszerdobozt, Sándornak a hajópadló és a pincében megbújó csocsóval felszerelt férfisarok volt a legfontosabb, Viktóriának pedig a gyerekszoba és a hatalmas, tolóajtós gardróbszekrény jelentette a legtöbbet.
És valóban, mintha csak egy lakberendezési magazin lapjairól kelt volna életre az ötéves kislány birodalma: a halvány orgonalilára festett falak, a fehér fabútorok minden látogatót levettek a lábáról. A Viktória varrta tűpöttyös függönyök, a Sándor által barkácsolt babaház, a nagymamától kapott, horgolt mackó, és Pannika rajzai meghitt melegséget sugároztak.
Nagy nehezen a szürkésfehér hajópadlót is sikerült kiválasztani, a csocsó is megérkezett napra pontosan a házavatóra Sándor barátaitól. Csak a tolóajtós, jól megtervezett, mindennek helyet adó, nagy tükrös gardróbszekrény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. No nem a préselt falemezekkel volt a gond, mi több, az ajtókat borító dombornyomásos, egzotikus tapéta is megérte az árát, és az okosan megtervezett szekrénybelső sem adhatott okot panaszra. Nem. Viktória elégedetlenségét az okozta, hogy csodagardrób ide vagy oda, alig akadt néhány ruhája, amelyben jól érezte magát. Így aztán a nagy tükör is csak szemtelenül vigyorgott rá, tovább ostorozva mostanában amúgy is gyengélkedő önbizalmát.
***
Viktóriát kerek tíz kiló választotta el a boldogságtól, és ez a leginkább csak őt zavaró tény jó ideje sötét árnyékként lebegett az amúgy harmonikus családi boldogság felett.
Pedig Sándor valójában ügyet sem vetett az általa apróságnak vélt feleslegre, így is, úgy is imádta Viktóriát, ráadásul azon kevés férfi közé tartozott, akik érzéseiket nem is rejtették véka alá.
Pannika meg csak bújt anyja puha pocakjához, szeretettel csipkedve a karját, a combját, miközben értet- lenkedve kérdezte, hogy miért baj az, ha egy picit dagi, hiszen neki így finom, így bújós, így anyás…
S bár Viktóriát meghatotta ez a gyermeki szeretetteljes tiltakozás, abban azért nem akadályozta meg, hogy kemény és kitartó fogyókúrába kezdjen. Pontosabban: fogyókúrákba!
Mert az első pár napos léböjtöt a hirtelen visszaszaladt kilók után a káposztaleves követte, majd a fehérjeturmixok, és a keményítő meg gyümölcsnapok következtek. Pannika csodálkozva állapította meg, hogy bár édesanyja ott ül velük az étkezéseknél, de leginkább csupán egy pohár cola lighttal a kezében. Ilyenkor sajnálta szegényt, de elhitte, hogy az anyu majd ettől lesz szebb és boldogabb. Hiszen most túl dagi, fogyóznia kell, ezért legfeljebb csak éjszaka ehet csokoládét, mert bár furcsállotta, de bizony egyszer az éjjeli pisilésnél ezt is látta…
De aztán anya egyre gyakrabban már le sem ült az asztalhoz, hiszen nehezére esett nézni, ahogy a férje és a kislánya jóízűen falatozik.
***
Teltek a hetek, a hónapok. Viktória hol leadott két-három kilót, hol hízott ugyanennyit, nagy változás nem történt, valójában csak a közös családi étkezések száma fogyatkozott meg.
Így szaladt el az ősz, a tél, és így köszöntött be a kora tavasz is, március ötödike, Pannika hatodik születésnapja. Viktória szerető édesanya lévén már előző este megsütötte kislánya kedvencét, a hatalmas túrókrémtortát, hogy az ünnepi reggelen teljes legyen a boldogság. Hajnalban kelt, hogy feldíszítse az asztalt, szépen megterített, becsomagolta az ajándékot, és ő maga is szép ruhába bújt, így ébresztette a kis ünnepeltet. Minden tökéletesnek tűnt, Sándor fotókat készített Pannikáról, ahogy az izgatottan bontogatta az élete első Barbie-ját rejtő csomagot.
– Na, de most már itt az ideje, hogy együnk a tortából, Pannikám. Még a végén elkésel az óvodából – sür- gette kedvesen Viktória a kislányát.
De Pannika csak bámulta mereven a tányérján díszelgő, színes cukorkákkal teleszórt, túrós csodát. Hozzá sem nyúlt.
Apja értetlenkedve fordult felé: – No, mi lesz már? Hát nem ez a kedvenced? Én egyem meg helyetted? – kérdezte csodálkozva.
Pannika azonban makacsul hallgatott.
– Kincsem, édesem. Nem vagy éhes, mégsem szereted vagy túl korán van még? – türelmetlenkedett Viktória.
– De szeretem, meg éhes is vagyok – jött az alig hallható válasz.
– Hát akkor? – nézett rá az anyja bizonytalanul.
A kislány vett egy nagy levegőt, mielőtt újra megszólalt volna:
– Csak olyan dagi lett mostanában a combom, nem akarok kövér lenni és szomorú – fűzte hozzá megfon- toltan, komoly tekintettel, majd eltolta magától a tányért.
Hirtelen megfagyott a levegő, egy pillanatra néma csönd nehezedett az ünnepi asztalra.
Ekkor Viktória megpuszilta Pannika feje búbját, majd vágott magának egy méretes szeletet a tortából, és a kislánya legnagyobb örömére jóízűen falatozni kezdett.
Délután vett magának egy futócipőt, és attól kezdve mindennap eljárt sportolni. Igyekezett a családjának egészséges ételeket főzni, és soha többé nem sanyargatta magát fogyókúrákkal.
