Majd – Novella

„Amikor majd együtt élünk, bármikor egymáséi lehetünk” – emlékszem a szavaidban megbújó melegségre és szerelem-szeretetre. „Minden nap” – vágtam rá huncut mosollyal minden egyes alkalommal. „Abba belehalnék” – nevettél fel. Máig emlékszem a bársonyos hangodra. – Dénes Évi novellája.

Aztán teltek az évek, és találkozunk, amikor lehetett. Hetente, aztán kéthetente. Volt, hogy három hét is eltelt egy-egy randi közt. Volt, hogy egy hónap vagy több. Az élet mindig dobta neked a feladatokat, amik éppen ott és akkor fontosak voltak. Mert meg kellett oldani. Nekünk meg majd úgyis lesz.

Olyankor azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára eljön a pillanat, amikor már nem kell várni. Amikor este is odabújhatok hozzád a kanapén ülve. Amikor takarítás közben is megcsókolhatod a nyakam.

Vártalak.

Amikor pedig ebben a végtelennek tűnő távolságban éheztem az ölelésedet, akkor hol a hiány fájdalmába merültem, és a pokolba kívántalak, hol pedig kitürelmeskedtem (ahogy mondani szoktam) a végeláthatatlannak tűnő heteket.

Emlékszem, amikor a Mária szobornál sétáltunk, és az eső elől a közeli falmélyedésbe bújtunk el. Éhesek voltunk és fáztunk. Azonban a szerelem jóllakatott és átmelengetett bennünket.

Emlékszem, amikor a piros lámpánál kiszálltál az autódból, és miközben mögötted várakoztam az én kis gépjárművemben, odaszaladtál hozzám és megcsókoltál. Örömkönnyes volt a szemed.

Emlékszem, amikor piknikezni mentünk, és nem csak a finomságokat ettük meg.

Emlékszem minden veled töltött percre.

Azt mondod, bolond vagyok? Szerelmes? És akkor mi van?! Enélkül nincs értelme az életnek!

Az illatod örökké beleégett a szagló receptoraimba. Az érintésed a sejtjeim részévé lettek. A hangod a szívemben lüktet, és minden felhőpamacsban látom a szerelmes tekinteted.

Soha el nem múló részemmé lettél. Akkor is, ha végül nem lett bármikor. Ha a majd nem jött el.

Most itt állok a sírodnál. Őszülő tincseim arcomba hullanak. Reszkető ujjaim a tiéd helyett a saját karomba markolnak. Esőszagú földkupac borítja kívánatos testedet. A tekinteted már fentről figyel engem. A lelkem egy része veled halt meg. Épp csak elindultunk volna a közös életünkben. Abban, amiben… tudod… bárikor… minden nap…

De nem lehetett. Mert mindig volt éppen fontosabb. Mert a mindennapokat élni kellett.

Tudtad, hogy én mindig ott leszek neked. Vártam, reméltem. S most itt vagyok. Nélküled.

A sok majdból nem lett most. A lehetből nem lett van. Az együttből nem lett mi. S a jövőnket lassan elcsente a mindennapi…

Dénes Évi

Érzelmi Intelligencia Coach - az Objektív Személyiségelemzés módszer megalkotója és oktatója

Nem a névjegykártyára írt rang vagy. Nem is az, akinek gondolod magad vagy amit mások gondolnak rólad. Az vagy, amit adni tudsz másoknak. Kinek szavakat, kinek gondolatokat, kinek érzéseket adok. Szavaim másokban válnak valósággá. Keljenek benned is, kedves Olvasó, új életre!