Virágokat locsolt, a muskátlik még jól bírták, de a hortenzia a kék kaspóban már az egynapos szomjúságot is megsínylette. A hétfejű tündér sértődötten, kókadtan lógatta a tegnap reggel még élettől duzzadó kobakjait, de Edit tudta, hogy nincs nagy baj, hogy a vizeskanna még időben visszaadja az árnyékot kedvelő szépség méltóságát. Talán nem ide kellett volna tenniük, nem a tűző napra, de ha meg eldugja hátulra, akkor nem látják. Sem ők, sem a ház előtt elsétálók.
Készülő palacsinta illata csapta meg az orrát, mennyei, ínycsiklandó palacsintaillat, és ha még a nemrég eltett baracklekvár zamatát is hozzáképzeli, nem lesz nála boldogabb majdnem tizennégy éves a faluban. Na jó, talán még Ágika, a kishúga, ő azért komoly vetélytárs szokott lenni.
De Ágika még nem ért haza a zongoraóráról, és egy kis szerencsével nem számolja meg az édesanyja a leheletvékony, semmihez sem hasonlítható korongokat.
– Editkém! – hasított a hangja a levegőbe. – Kérsz egy kis uzsonnát?
Edit szinte eldobta a locsolókannát, úgy szaladt be a hívó szóra. Uzsonnát? De hiszen még három sincs, és Ágika sem ért haza, mégis azonnal ledobta magát a konyhai hokedlire.
Horvátul zümmögött a rádió, Ágnes a lekvárosüveg tetejét pattintotta le egy kiskanállal.
– Lassan döntenünk kell, kislányom! – szólalt meg, majd letett a lánya elé egy aranyszínű virágokkal díszített kistányért.
Csak ünnepekkor használták a pesti rokonoktól kapott készletet. Editet zavarba hozta a tányér, de egy mozdulattal később már csak az édes tekercsekre figyelt, gyermeki mohósággal tömte a szájába az egyiket a másik után.
– Jól van, egyed csak, rád fér egy kis plusz, egy kis erő – simogatta meg az anyja a vékony felkarját.
Eszes kislány volt, fejben frissebb, mint a legtöbb osztálytársa, de a teste nem sietett. Törékeny kis alkata, sovány végtagjai fiatalabbnak láttatták a koránál; míg a barátnője már rendszeresen elcsente az anyja harisnyáit, addig az ő fejében még meg sem fordult ilyesmi, hiszen többszörösen belefért volna az egyébként kicsit sem túlsúlyos szülője ruháiba.
– Nos, mihez lenne kedved? Lassan döntenünk kell. Szerencséd van, a bizonyítványodnak köszönhetően bármerre elindulhatsz, és apáddal mi sem kötjük meg a kezedet, neked van választásod. Nekem nem volt. A gazdaság miatt itthon kellett maradnom – töltött magának egy csésze teát, és leült Edit mellé.
Edit egy pillanatra az anyja válaszra váró arcára emelte a tekintetét, de aztán zavartan elfordult, ezúttal egy túrós palacsintába menekülve. Mit tudja ő, annyi izgalmas dolog van a nagyvilágban, annyi csábító életút. Döntsenek a szülei, máskor, minden másban is megteszik – duzzogott némán a kamaszok lázadásával, majd szó nélkül lehajtotta a tányérja mellett ácsorgó bögre tejet.
Nem ízlett neki, már a felszínen úszó zsírtócsák is óvatosságra intették, de könnyebb volt a pohárba menekülni, mint feleletet adni egy ilyen nehéz kérdésre.
Ágnes nem adta könnyen a menekülést, de szerető, érzékeny anyaként megértette a hallgatást. Valójában ő maga is bizonytalan volt, Horvátzsidányban csak elemi volt, Kőszegen és Szombathelyen pedig csak a kollégium jöhetne szóba, de olyan gyerek még ez a lány, olyan kis csenevész, akárhogy lesz is, fel kell hogy táplálja, meg kell hogy erősítse tavaszig. Ki tudja, mit löknek eléjük az iskolai menzán, bajban lesz, ha nincs a kis csontjain otthoni tartalék. Kedvesen megsimogatta Edit gesztenyebarna fürtjeit, a középső ujjával megigazította a lánya arcába lógó frufruját.
– Le kell belőle vágni egy kicsit – állapított meg, majd elindult kifele az ajtón, a kapu irányába.
Edit meglepődött, mert a kerítésre rögzített kis harang csak akkor szólalt meg, amikor az anyja már megtett vagy három lépést, és mivel a konyhaablakból nem láttak rá az előkertre, tudnia kellett, hogy jön valaki. Vendéget várt, háromra, ez volt az egyetlen magyarázat.
– Keresztmama! – pattant föl Edit is a kockás kövön csikorogva arrébb csúszó székről.
Hetek óta nem látta az édesanyja nővérét, és örömében nehezen tudta türtőztetni magát. Paula nemcsak a barna ridiküljéből varázsolt elő mindig valami meglepetést, hanem a történeteivel is színt hozott a kora őszi bágyadt délutánokba. Egy szál vörös rózsát szorongatott a kezében.
Busszal érkezett, rendkívüli módon élvezve a kényelmes közlekedést, hiszen hosszú éveken keresztül csak lovasszekéren zötyögtek be Kőszegig, rázkódva a kátyús utakon, kiszolgáltatva magukat az időjárás viszontagságainak.
Ágnesnek a szeme még most is könnybe lábadt a tizenöt évvel azelőtti emléktől, a torkát szorongató bánattól. Mit nem adtak volna érte az édesanyjával és a nővérével, Paulával, ha már akkor is van ez a szép, sárga Ikarus busz, ha a sofőr négyes sebességbe kapcsolva eléri a vonatot, ha időben odaérnek Celldömölkre, ha nem késnek el, ha már nem csak lehunyt szemmel, egy vörös rózsával a mellkasán találják Júliát.
– Mint egy angyal – hebegte anno Ágnes, letérdelve a testvére mellé.
– Mint két angyal – suttogta a főnővér lehajtott fejjel, az ágyon fekvő fiatalasszony gömbölyödő hasára mutatva. Nincs az rendjén, ha a szülő temeti el a gyermekét. Ágnes édesanyja egy idő után ugyan levetette a gyászruhát, de a szíve élete végéig sebzett maradt. Az az átkozott, hamis, csalfa szerelem! – hibáztatta olykor a múltat, hiszen ha nem csalják meg a legidősebb lányát, ha nem esik ki véletlenül Júlia udvarlójának a kabátzsebéből egy másik nőnek írt buja, érzéki levél, talán sosem megy el a lánya Szombathelyről, a városból, ahol a horvát szülőfaluját maga mögött hagyva, a szerelmével kezdett új életet. A hűtlenség azonban elűzte, még messzebb a szülői háztól, azonban közelebb a gyerekkori álmához. Anyai ágon Katica nagynénje óvta először az emberek egészségét, a falu bábájaként számtalan gyermeket segített a világra. A kis Júliát lenyűgözte ez a varázslat, és évről évre erősödött benne az elhivatottság, mely szerint ő is egészségügyi pályán szeretne kiteljesedni. A háború végéig ugyan még csak apácák dolgozhattak ápolónőként a kórházban, de a negyvenes évek második felében minden lány számára megnyitotta a kapuit a Budapesti Ápolónőképző, ahol Júlia kiváló teljesítménnyel végezte el a tanulmányait. Az életvidám, szenvedélyekkel teli lány az utolsó vizsgája után a legnagyobb boldogságára Szombathelyre került, ahol viszonylag könnyedén tudta tartani a kapcsolatot a falubeli szerelmével, Bálinttal, aki aztán öt év együttjárás után felköltözött hozzá a városba, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. De aztán közbeszólt az élet, pontosabban a fiatal férfi, Bálint munkahelyén a dús keblű Szilvia, és a hozzá írt intim levélke, amely a férfi nagy bánatára Júlia szeme láttára csúszott ki a zsebéből. Nem akart ő szakítani, nem akarta máshoz kötni az életét, de a zabolátlan ösztönei felülkerekedtek a nemes szándékain, és kerékbe törték a menyasszonyával tervezett közös jövőt. Júlia a szerény szombathelyi rendelőből Celldömölkre kérette át magát, ahol nem csupán a boldogságot találta meg a jövendőbeli férje oldalán, hanem teljes lényével átadhatta magát a hivatásának is. Alig néhány hónap alatt a celldömölki kórház legkedveltebb ápolónője lett, aki a szakmai tudását nap mint nap odaadással és a betegek iránti tisztelettel ötvözte.
Az aranyszívű nővérke – csak így emlegették a földszinttől a legfelső emeletig. Az, hogy a gesztenyebarna hajú, vagány fiatalasszony reggelente motorral robogott be a kórház hátsó parkolójába, csak emelte az ázsióját, különösen a férfi kollégái szemében.
A munkája elismeréséért hamarosan megyei kitüntetést kapott, mindenki egyetértésével az igazgató terjesztette fel a szakmai tanács elé. Szívvel-lélekkel dolgozott, de mindig gondos figyelemmel lavírozva a magánélet és a hivatás elvárásai között. A kórházban a betegek őrangyala volt, odahaza pedig az uráé, akivel mindennél jobban várták a születendő gyermeküket, hogy az édes kettes édes hármassá nője ki magát. De amíg jól volt, nem maradt otthon, amíg bírta, tovább ápolta a betegeit, a főorvos úrnak sem volt ellene kifogása, csak arra kérte, hogy legyen óvatos a kezdődő undok, nyálkás, megfázásos hónapokban. De az undok, megfázásnak tűnő tünetek számtalan betegnél napok alatt egy halált hozó kór hírnökeivé váltak, sok más intézményhez hasonlóan a celldömölki kórházban is felütötte a fejét az ázsiai influenza, amely először csak az erejét vette el az aranyszívű nővérnek, majd a még meg nem született gyermekével együtt az életét is.
Ágnes tudta, hogy Paula nem véletlenül ígérte mára magát, hogy nem véletlenül akar vele lenni a szomorú évfordulón. Egy pillanatra találkozott a könnyekkel átitatott tekintetük, csak egyetlen pillantással jelezték egymásnak, hogy soha nem felejtik azt a napot, amikor a jómódú Berényi András (Ágnes szüleinek kedves ismerőse, aki felhatalmazta őket, hogy esetleges halaszthatatlan ügyek miatt hivatalos helyeken megadják a telefonszámát) lóháton vágtatott át hozzájuk a szomszéd faluból, mert telefonhívást kaptak a kórházból, hogy nagy a baj, hogy Júlia fiatal teste nem bírja már, hogy siessenek, ha látni akarják még élve az asszonyt. Siettek. Szekérrel, kátyús úton, imákba csomagolva. De nem érték el a reggeli, Kőszegről induló vonatot, a délutáni meg már mintha siratódalt pöfögött volna, a füstjét fekete gyász-szalagként húzva maga után.
Júlia már angyalként feküdt a kórházi ágyon, egy szál vörös rózsával a szíve felett.
Ágnes átvette a nővérétől a virágot, és az asztalra rakva egy újabb terítéket, hellyel kínálta.
– Jól vagy, Editkém? – fordult Paula a keresztlányához.
Nemegyszer Júliát látta benne, ettől még kedvesebb volt neki a kislány. Mosolyogva nézte a kisbabából nagylánnyá cseperedett szép kamaszt, látta maga előtt, amikor a keresztvíz alá tartva sírás helyett rákacagott a kis Edit, és látta maga előtt pár évvel később, masnis óvodásként is, aki magabiztos öntudattól és a nálánál kisebbek óvni akarásától vezérelve félretolta őt, a keresztanyját a kislánya babakocsijától, hogy ő tologathassa a nemrég született gyermeket.
Editke jól volt, bólogatással jelezte a válaszát, majd bekapta a tányérján lévő utolsó falatot.
A bodzaszörpöt már a kertben szürcsölték, a hátsó udvarra még odasütött nap, már nem forrón tűzve, csak olyan bársonyosan, lelket simogatóan. Paula megállás nélkül mesélt, az alacsony, szőke, sportos asszony a kórházi anekdotáival azokat a betegeket is megkacagtatta, akiknek csak ritkán húzódott mosolyra a szája. De a húgáéknál amúgy is mindig hálás közönségre talált. Nővére, Júlia halála után nem sokkal ő is ápolónőnek állt, és egy kis kanyarnyi kitérőt követően neki is Celldömölkre vezetett az útja, ahol a nővéréhez hasonló megbecsülésnek örvendett a kórház falain belül.
Edit élvezettel hallgatta a keresztanyját, időközben azért ő is mesélt az általános iskola utolsó évéről, az osztálytársakról és egy négyéves, két utcával odébb lakó kislányról, egy özvegyasszony lányáról, akit hetente legalább egyszer pesztrál, amikor annak az anyja bemegy Kőszegre. A rossz nyelvek szerint az osztrák szeretőjével randevúzik, de ő abban sem látna semmit rosszat, amúgy sem az ő dolga – súgta huncutul somolyogva Paula nagynénje fülébe, remélve, hogy az édesanyja nem hallja a szemérmetlen pletykát. Ágnes hogyne hallotta volna, és bár a lányával ellentétben biztosan tudott is a románcról, elengedte a füle mellett. Örült, hogy Edit megnyílik a keresztanyjának, bement a konyhába egy újabb adag szörpért, nem sietett vissza, hagyta, hogy nélküle is csacsogjanak egy kicsit. Jól tudta, hogy akármennyire szoros is a kapcsolata a lányával, kincset érnek olykor a váratlanul előbukkanó nagynénik és keresztanyák.
Egy harkály szorgoskodott a sufni tetején, a kert végi fe- nyőkön fehér hasú mókusok hancúroztak. Paula a füle mögé gyűrt egy szőke tincset, és egy mélyet szippantott a nyár végi levegőből, egy pillanatra behunyta a szemét, majd a barna kistáskájába nyúlt.
– Ez Júlia nénédé volt – tett le Edit elé egy selyempapírba tekert vékony fehérarany karkötőt. – A lányának szánta, de a sors közbeszólt. Legyen a tiéd, Editkém, a tiéd, aki annyi mindenben hasonlítasz rá – fogta meg Paula a kislány kezét.
∗∗∗
Edit a következő szeptemberben megkezdte a tanulmányait a szombathelyi Entzbruder Dezső Egészségügyi Szakközépiskolában, hogy az izgalmakkal és szép emlékekkel teli négy év után ő is a rászorulók ápolásának szentelje az életét, hol gyermekgondozónőként, hol a körzeti orvos asszisztenseként, hol anyaként, hol a lábadozó férjének gondját viselő feleségként – de a csuklóján mindig egy vékonyka fehérarany karkötőt viselve.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!