Palotás Petra: A három nővér – Novella

Virágokat locsolt, a muskátlik még jól bírták, de a hortenzia a kék kaspóban már az egynapos szomjúságot is megsínylette. A hétfejű tündér sértődötten, kókadtan lógatta a tegnap reggel még élettől duzzadó kobakjait, de Edit tudta, hogy nincs nagy baj, hogy a vizeskanna még időben visszaadja az árnyékot kedvelő szépség méltóságát. Talán nem ide kellett volna tenniük, nem a tűző napra, de ha meg eldugja hátulra, akkor nem látják. Sem ők, sem a ház előtt elsétálók.

Készülő palacsinta illata csapta meg az orrát, mennyei, ínycsiklandó palacsintaillat, és ha még a nemrég eltett baracklekvár zamatát is hozzáképzeli, nem lesz nála boldogabb majdnem tizennégy éves a faluban. Na jó, talán még Ágika, a kishúga, ő azért komoly vetélytárs szokott lenni.

De Ágika még nem ért haza a zongoraóráról, és egy kis szerencsével nem számolja meg az édesanyja a leheletvékony, semmihez sem hasonlítható korongokat.

– Editkém! – hasított a hangja a levegőbe. – Kérsz egy kis uzsonnát?

Edit szinte eldobta a locsolókannát, úgy szaladt be a hívó szóra. Uzsonnát? De hiszen még három sincs, és Ágika sem ért haza, mégis azonnal ledobta magát a konyhai hokedlire.

Horvátul zümmögött a rádió, Ágnes a lekvárosüveg tetejét pattintotta le egy kiskanállal.

– Lassan döntenünk kell, kislányom! – szólalt meg, majd letett a lánya elé egy aranyszínű virágokkal díszített kistányért.

Csak ünnepekkor használták a pesti rokonoktól kapott készletet. Editet zavarba hozta a tányér, de egy mozdulattal később már csak az édes tekercsekre figyelt, gyermeki mohósággal tömte a szájába az egyiket a másik után.

– Jól van, egyed csak, rád fér egy kis plusz, egy kis erő – simogatta meg az anyja a vékony felkarját.

Eszes kislány volt, fejben frissebb, mint a legtöbb osztálytársa, de a teste nem sietett. Törékeny kis alkata, sovány végtagjai fiatalabbnak láttatták a koránál; míg a barátnője már rendszeresen elcsente az anyja harisnyáit, addig az ő fejében még meg sem fordult ilyesmi, hiszen többszörösen belefért volna az egyébként kicsit sem túlsúlyos szülője ruháiba.

– Nos, mihez lenne kedved? Lassan döntenünk kell. Szerencséd van, a bizonyítványodnak köszönhetően bármerre elindulhatsz, és apáddal mi sem kötjük meg a kezedet, neked van választásod. Nekem nem volt. A gazdaság miatt itthon kellett maradnom – töltött magának egy csésze teát, és leült Edit mellé.

Edit egy pillanatra az anyja válaszra váró arcára emelte a tekintetét, de aztán zavartan elfordult, ezúttal egy túrós palacsintába menekülve. Mit tudja ő, annyi izgalmas dolog van a nagyvilágban, annyi csábító életút. Döntsenek a szülei, máskor, minden másban is megteszik – duzzogott némán a kamaszok lázadásával, majd szó nélkül lehajtotta a tányérja mellett ácsorgó bögre tejet.

Nem ízlett neki, már a felszínen úszó zsírtócsák is óvatosságra intették, de könnyebb volt a pohárba menekülni, mint feleletet adni egy ilyen nehéz kérdésre.

Ágnes nem adta könnyen a menekülést, de szerető, érzékeny anyaként megértette a hallgatást. Valójában ő maga is bizonytalan volt, Horvátzsidányban csak elemi volt, Kőszegen és Szombathelyen pedig csak a kollégium jöhetne szóba, de olyan gyerek még ez a lány, olyan kis csenevész, akárhogy lesz is, fel kell hogy táplálja, meg kell hogy erősítse tavaszig. Ki tudja, mit löknek eléjük az iskolai menzán, bajban lesz, ha nincs a kis csontjain otthoni tartalék. Kedvesen megsimogatta Edit gesztenyebarna fürtjeit, a középső ujjával megigazította a lánya arcába lógó frufruját.

– Le kell belőle vágni egy kicsit – állapított meg, majd elindult kifele az ajtón, a kapu irányába.

Edit meglepődött, mert a kerítésre rögzített kis harang csak akkor szólalt meg, amikor az anyja már megtett vagy három lépést, és mivel a konyhaablakból nem láttak rá az előkertre, tudnia kellett, hogy jön valaki. Vendéget várt, háromra, ez volt az egyetlen magyarázat.

– Keresztmama! – pattant föl Edit is a kockás kövön csikorogva arrébb csúszó székről.

Hetek óta nem látta az édesanyja nővérét, és örömében nehezen tudta türtőztetni magát. Paula nemcsak a barna ridiküljéből varázsolt elő mindig valami meglepetést, hanem a történeteivel is színt hozott a kora őszi bágyadt délutánokba. Egy szál vörös rózsát szorongatott a kezében.

Busszal érkezett, rendkívüli módon élvezve a kényelmes közlekedést, hiszen hosszú éveken keresztül csak lovasszekéren zötyögtek be Kőszegig, rázkódva a kátyús utakon, kiszolgáltatva magukat az időjárás viszontagságainak.

Ágnesnek a szeme még most is könnybe lábadt a tizenöt évvel azelőtti emléktől, a torkát szorongató bánattól. Mit nem adtak volna érte az édesanyjával és a nővérével, Paulával, ha már akkor is van ez a szép, sárga Ikarus busz, ha a sofőr négyes sebességbe kapcsolva eléri a vonatot, ha időben odaérnek Celldömölkre, ha nem késnek el, ha már nem csak lehunyt szemmel, egy vörös rózsával a mellkasán találják Júliát.

– Mint egy angyal – hebegte anno Ágnes, letérdelve a testvére mellé.

– Mint két angyal – suttogta a főnővér lehajtott fejjel, az ágyon fekvő fiatalasszony gömbölyödő hasára mutatva. Nincs az rendjén, ha a szülő temeti el a gyermekét. Ágnes édesanyja egy idő után ugyan levetette a gyászruhát, de a szíve élete végéig sebzett maradt. Az az átkozott, hamis, csalfa szerelem! – hibáztatta olykor a múltat, hiszen ha nem csalják meg a legidősebb lányát, ha nem esik ki véletlenül Júlia udvarlójának a kabátzsebéből egy másik nőnek írt buja, érzéki levél, talán sosem megy el a lánya Szombathelyről, a városból, ahol a horvát szülőfaluját maga mögött hagyva, a szerelmével kezdett új életet. A hűtlenség azonban elűzte, még messzebb a szülői háztól, azonban közelebb a gyerekkori álmához. Anyai ágon Katica nagynénje óvta először az emberek egészségét, a falu bábájaként számtalan gyermeket segített a világra. A kis Júliát lenyűgözte ez a varázslat, és évről évre erősödött benne az elhivatottság, mely szerint ő is egészségügyi pályán szeretne kiteljesedni. A háború végéig ugyan még csak apácák dolgozhattak ápolónőként a kórházban, de a negyvenes évek második felében minden lány számára megnyitotta a kapuit a Budapesti Ápolónőképző, ahol Júlia kiváló teljesítménnyel végezte el a tanulmányait. Az életvidám, szenvedélyekkel teli lány az utolsó vizsgája után a legnagyobb boldogságára Szombathelyre került, ahol viszonylag könnyedén tudta tartani a kapcsolatot a falubeli szerelmével, Bálinttal, aki aztán öt év együttjárás után felköltözött hozzá a városba, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. De aztán közbeszólt az élet, pontosabban a fiatal férfi, Bálint munkahelyén a dús keblű Szilvia, és a hozzá írt intim levélke, amely a férfi nagy bánatára Júlia szeme láttára csúszott ki a zsebéből. Nem akart ő szakítani, nem akarta máshoz kötni az életét, de a zabolátlan ösztönei felülkerekedtek a nemes szándékain, és kerékbe törték a menyasszonyával tervezett közös jövőt. Júlia a szerény szombathelyi rendelőből Celldömölkre kérette át magát, ahol nem csupán a boldogságot találta meg a jövendőbeli férje oldalán, hanem teljes lényével átadhatta magát a hivatásának is. Alig néhány hónap alatt a celldömölki kórház legkedveltebb ápolónője lett, aki a szakmai tudását nap mint nap odaadással és a betegek iránti tisztelettel ötvözte.

Az aranyszívű nővérke – csak így emlegették a földszinttől a legfelső emeletig. Az, hogy a gesztenyebarna hajú, vagány fiatalasszony reggelente motorral robogott be a kórház hátsó parkolójába, csak emelte az ázsióját, különösen a férfi kollégái szemében.

A munkája elismeréséért hamarosan megyei kitüntetést kapott, mindenki egyetértésével az igazgató terjesztette fel a szakmai tanács elé. Szívvel-lélekkel dolgozott, de mindig gondos figyelemmel lavírozva a magánélet és a hivatás elvárásai között. A kórházban a betegek őrangyala volt, odahaza pedig az uráé, akivel mindennél jobban várták a születendő gyermeküket, hogy az édes kettes édes hármassá nője ki magát. De amíg jól volt, nem maradt otthon, amíg bírta, tovább ápolta a betegeit, a főorvos úrnak sem volt ellene kifogása, csak arra kérte, hogy legyen óvatos a kezdődő undok, nyálkás, megfázásos hónapokban. De az undok, megfázásnak tűnő tünetek számtalan betegnél napok alatt egy halált hozó kór hírnökeivé váltak, sok más intézményhez hasonlóan a celldömölki kórházban is felütötte a fejét az ázsiai influenza, amely először csak az erejét vette el az aranyszívű nővérnek, majd a még meg nem született gyermekével együtt az életét is.

Ágnes tudta, hogy Paula nem véletlenül ígérte mára magát, hogy nem véletlenül akar vele lenni a szomorú évfordulón. Egy pillanatra találkozott a könnyekkel átitatott tekintetük, csak egyetlen pillantással jelezték egymásnak, hogy soha nem felejtik azt a napot, amikor a jómódú Berényi András (Ágnes szüleinek kedves ismerőse, aki felhatalmazta őket, hogy esetleges halaszthatatlan ügyek miatt hivatalos helyeken megadják a telefonszámát) lóháton vágtatott át hozzájuk a szomszéd faluból, mert telefonhívást kaptak a kórházból, hogy nagy a baj, hogy Júlia fiatal teste nem bírja már, hogy siessenek, ha látni akarják még élve az asszonyt. Siettek. Szekérrel, kátyús úton, imákba csomagolva. De nem érték el a reggeli, Kőszegről induló vonatot, a délutáni meg már mintha siratódalt pöfögött volna, a füstjét fekete gyász-szalagként húzva maga után.

Júlia már angyalként feküdt a kórházi ágyon, egy szál vörös rózsával a szíve felett.

Ágnes átvette a nővérétől a virágot, és az asztalra rakva egy újabb terítéket, hellyel kínálta.

– Jól vagy, Editkém? – fordult Paula a keresztlányához.

Nemegyszer Júliát látta benne, ettől még kedvesebb volt neki a kislány. Mosolyogva nézte a kisbabából nagylánnyá cseperedett szép kamaszt, látta maga előtt, amikor a keresztvíz alá tartva sírás helyett rákacagott a kis Edit, és látta maga előtt pár évvel később, masnis óvodásként is, aki magabiztos öntudattól és a nálánál kisebbek óvni akarásától vezérelve félretolta őt, a keresztanyját a kislánya babakocsijától, hogy ő tologathassa a nemrég született gyermeket.

Editke jól volt, bólogatással jelezte a válaszát, majd bekapta a tányérján lévő utolsó falatot.

A bodzaszörpöt már a kertben szürcsölték, a hátsó udvarra még odasütött nap, már nem forrón tűzve, csak olyan bársonyosan, lelket simogatóan. Paula megállás nélkül mesélt, az alacsony, szőke, sportos asszony a kórházi anekdotáival azokat a betegeket is megkacagtatta, akiknek csak ritkán húzódott mosolyra a szája. De a húgáéknál amúgy is mindig hálás közönségre talált. Nővére, Júlia halála után nem sokkal ő is ápolónőnek állt, és egy kis kanyarnyi kitérőt követően neki is Celldömölkre vezetett az útja, ahol a nővéréhez hasonló megbecsülésnek örvendett a kórház falain belül.

Edit élvezettel hallgatta a keresztanyját, időközben azért ő is mesélt az általános iskola utolsó évéről, az osztálytársakról és egy négyéves, két utcával odébb lakó kislányról, egy özvegyasszony lányáról, akit hetente legalább egyszer pesztrál, amikor annak az anyja bemegy Kőszegre. A rossz nyelvek szerint az osztrák szeretőjével randevúzik, de ő abban sem látna semmit rosszat, amúgy sem az ő dolga – súgta huncutul somolyogva Paula nagynénje fülébe, remélve, hogy az édesanyja nem hallja a szemérmetlen pletykát. Ágnes hogyne hallotta volna, és bár a lányával ellentétben biztosan tudott is a románcról, elengedte a füle mellett. Örült, hogy Edit megnyílik a keresztanyjának, bement a konyhába egy újabb adag szörpért, nem sietett vissza, hagyta, hogy nélküle is csacsogjanak egy kicsit. Jól tudta, hogy akármennyire szoros is a kapcsolata a lányával, kincset érnek olykor a váratlanul előbukkanó nagynénik és keresztanyák.

Egy harkály szorgoskodott a sufni tetején, a kert végi fe- nyőkön fehér hasú mókusok hancúroztak. Paula a füle mögé gyűrt egy szőke tincset, és egy mélyet szippantott a nyár végi levegőből, egy pillanatra behunyta a szemét, majd a barna kistáskájába nyúlt.

– Ez Júlia nénédé volt – tett le Edit elé egy selyempapírba tekert vékony fehérarany karkötőt. – A lányának szánta, de a sors közbeszólt. Legyen a tiéd, Editkém, a tiéd, aki annyi mindenben hasonlítasz rá – fogta meg Paula a kislány kezét.

∗∗∗

Edit a következő szeptemberben megkezdte a tanulmányait a szombathelyi Entzbruder Dezső Egészségügyi Szakközépiskolában, hogy az izgalmakkal és szép emlékekkel teli négy év után ő is a rászorulók ápolásának szentelje az életét, hol gyermekgondozónőként, hol a körzeti orvos asszisztenseként, hol anyaként, hol a lábadozó férjének gondját viselő feleségként – de a csuklóján mindig egy vékonyka fehérarany karkötőt viselve.

Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!

Avatar photo
Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.