A fiú mindig a nyolcadikra ment, míg ő már a hetediken kiszállt. Hogy miért nem a kilencedikre költöztek vagy a tizedikre?! – sajnálkozott. Akkor még egy emeletet együtt utaznának, az legalább öt másodperc, nettó, egy esetleges műszaki hibáról nem is beszélve. Hiszen ha tovább vannak együtt a felvonóban, a közös beszorulásnak is nagyobb az esélye. Egy egész emeletnyi idővel nagyobb – sóhajtott egy nagyot a telefonba.
Lili mindig meghallgatta, Lilire mindenben lehetett számítani, Lili még azt is együttérzőn állapította meg, hogy valójában az lett volna a legjobb, ha mindketten a nyolcadikon laknak, a fiú meg ő, a Kelecsényi Kriszta.
De hiába tett célzást egyszer az apjának, hogy a nyolcadikon középen eladó egy lakás, nagyobb, mint az övék, és tűz esetén közelebb van a tetőtérhez, az apja épphogy csak felemelte egy pillanatra a fejét a feketés csészéjéből, és még a vastag üveges szemüvegével sem tudta álcázni, hogy mennyire nem érti, hogy a lánya tulajdonképpen mit akar. Így aztán az édesanyjához fordult, aki válaszként megsimogatta a fejét, és közölte, hogy esze ágában sincs elköltözni a tizenhat éves gyerekükkel, aki majd hipp-hopp húsz lesz, és kirepül. Okos lány ő, ha továbbra is ilyen eredményeket ér el a matematikában és a természettudományokban, számos jó nevű egyetem ajtaja megnyílik majd előtte. A jó nevű egyetemek pedig jól fizető állásokat garantálnak, semmi kétség sincs afelől, hogy Krisztát mindenütt tárt karokkal várják majd. És hogy néhány év múlva talán saját lakást is vehet, ő személy szerint kiugrana a bőréből, ha az itt lenne felettük, a nyolcadikon. De most nem költöznek, jelenték- telen nyolc négyzetméterért pedig egészen biztosan nem – szögezte le.
Így maradt Krisztának a fülelés, hogy mikor nyílik egy emelettel feljebb a szemközti ajtó, remélve, hogy a fiú viszi majd le a szemetet, nem úgy, mint az elmúlt napokban, amikor a kissé szenilis, fokhagymaszagú nagymamával kellett osztoznia a liften.
Nem is érti, hogy holt volt ez a srác az elmúlt években, hogy miért csak most vette észre a nála talán egy évvel idősebb gimnazistát. A Kaffkába járt, ezt a mamájának mesélte egyszer a fiú anyja egy tavalyi közgyűlés után, amikor egy lépcsőházi duruzsolással zárták a megbeszélést. De mást nem nagyon tudott róla, csak annyit, hogy szemüveges, mint ő, de persze a szíve mélyén érezte, hogy nem ez az egyetlen kapocs az életükben. Ott volt például még a Depeche Mode kitűző is. Na jó, igaz, hogy az övé csak akkor érkezett, amikor egy ideje már megcsodálhatta a fiúét, de akkor is őszinte volt a dolog. A fiúnak köszönhetően igenis felfigyelt a zenekarra, és azonnal kölcsönkért egy másolt kazettát, majd miután megvette a jelvényt, ő is hivatalos rajongóvá vált. Először a hátizsákjára tűzte, de az nem volt a liftben mindig szem előtt, a farmerdzsekijén jobban látszott. Eredetileg koptatott kék volt a kabát, de ő textilfestékkel befestette feketére, csakúgy, mint – az anyja legnagyobb bánatára – szinte az egész ruhatárát.
Egy alig hallható hellót vagy egy krákogó sziát leszámítva sosem szóltak egymáshoz sem a felvonóban, sem arra várva a földszinten. Kriszta mindennél jobban szerette a hétfőket és a péntekeket, amikor az órarendjüknek köszönhetően egyszerre értek haza az iskolából; kedden, szerdán és csütörtökön trükköznie kellett, a hétvégéktől pedig előre rettegett, hogy egyáltalán nem sikerül összefutniuk. Elég alacsony volta srác, ha magas sarkút vesz, talán le is körözi, de nem hordott magas sarkút, nem szerette a túlzott női cicomázást, rúzst is csak azért kent fel, mert a lányokon is volt a legújabb Depeche Mode videóklipben. Lenyűgözte a fiú kék szeme, ugyan csak ritkán látta, jó esetben a köszönésnél, meg amikor egyszer minden bátorságát összeszedve megkérdezte tőle, hogy mennyi az idő. Mellesleg soha senki nem mondta még olyan szépen a háromnegyed kettőt. Na akkor, akkor örökre beprogramozta a memóriakártyájába a tengerkék tekintetet.
Hívd el moziba – tanácsolta egyszer Lili, és bár a jószándék beszélt belőle, nyilvánvaló volt, hogy gőze sincs a párkapcsolatokról. Még sosem járt senkivel. Na jó, ő sem, de ő legalább ismerte a szabályokat. Nem a csaj kér randevút, még csak az kéne, hogy ő koslasson egy srác után. A vádra, miszerint most is azt teszi, bárgyú mosollyal válaszolt. Tudja is Lili, hogy mit beszél… Ez nem koslatás, hanem terepfelkészítés az ideális pillanatra, amikor majd a fiú megszólítja. De sem szeptemberben, sem a téli szünet utáni hetekben nem jött el ez a pillanat.
Egy január végi pénteken Kriszta rosszkedvűen ácsorgott a kapuban. A szülei csak mosolyogni fognak rajta, az osztálytársa értetlenkedésével ellentétben. Igen, ők meg fogják érteni, de majd vigasztalni próbálják, hogy mit számít az, és hogy más összetenné a két kezét, hogy…
Igen, valószínűleg igazuk van, de ez akkor is egy négyes. Az egyébként oly szép bizonyítványba belepiszkító, a kitűnő feliratot darabokra zúzó négyes! Énekből! Pedig kottát írni szeret, a ritmusérzéke sem rossz, csak az a fránya kornyikálás. Ő inkább hallgatni szereti a zenét, a jó zenét különösen, mint a…
– Szia! – lépett mellé a fiú.
Kriszta tűzvörös arccal dobott vissza egy hellót, és a szokásával ellentétben most nem tudta levenni a srácról a tekintetét.
Ő lépett be először a liftbe, hosszasan bámulva a fiú teljes fülkagylóperemét beborító apró ezüstkarikákat. Ő még egy sima fülbelövésre sem tudta rávenni magát, így aztán valódi elismeréssel szemlélte a lyukakat.
– Életem legrosszabb bizonyítványa – szólalt meg a srác, egy mentolos rágót csomagolva ki.
– Nekem is – hebegte Kriszta, szinte beleremegve az újabb ténybe, hogy ebben is egyformák.
– Kéred a felét? Csak ez az egy van – biggyesztette le a fiú a száját. Egy pillanatra megálltak a negyediken, de a babakocsis kismama rögtön jelezte, hogy ő lefelé tart, és amúgy sem férne be a fülkébe.
– Nekem is a legpocsékabb – ismételte meg Kriszta, mielőtt a rágó után nyúlt volna, hogy letörjön belőle egy darabot.
A fiú együttérzőn végigmérte.
– Két kettes, az egyik állítólag csak kegyelemből, ez a matek nem az én világom, már elsőben elvesztettem a fonalat. Nekem a zene a mindenem – húzta mosolyra a száját, majd így folytatta: – A haverom papája a házmester, néha megkapom a kulcsot tőle. Jártál már a tetőn? – kacsintott Krisztára.
Csak egy néma fejrázást kapott válaszul.
– Lenne kedved? – nézett rá a szépséges kék szempár, a szemüveg által az amúgy is nagy, tiszta íriszt még jobban felnagyítva.
Hogyne lenne kedve, de hát ezt nem szabad, az apja leharapná a fejét. Ugyanakkor miért kellene az apjának megtudnia, és egyébként is csak egy percre, hogy megnézze, milyen föntről a világ, a magasból, ahonnan nézve minden eltörpül, a bizonyítványba belepiszkított otromba négyes is.
Innentől kezdve hetente többször fellopództak a titkos zónába. Eleinte – télvíz idején – csak perceket töltöttek a tizenegyedik emeleti fagyos levegőn. A tavasszal együtt azonban megérkezett egy, a Kriszta által telepakolt piknikkosár is, és egy elemes magnó, amiből csak diszkrét hangerővel szólt a Depeche Mode. Két csók között hol Kriszta segített a matek feladatsoroknál, hol a fiú dúdolta a kazetta dalait teljes átéléssel, megígérve a lánynak, hogy bármelyik leendő koncertjén VIP vendég lehet majd. Hol a bárányfelhőket bámulták, hol a csillagos eget, arról ábrándozva, hogy egyszer férj és feleség lesznek majd, tucatnyi, Depeche Mode-ért rajongó kisgyerekkel, és lesz majd egy nagy közös otthonuk, többemeletes. Lifttel. Hogy a háznak ne csak ablaka és ajtaja, hanem szíve is legyen.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától,
IDE kattintva megteheted!
