Palotás Petra: A teremőr – Novella

1992, Gödöllő. Barnabás megigazította a csokornyakkendőjét, majd a földig érő barokk tükörre lehelt, és megdörzsölte a barna mellénye zsebéből elővett textil zsebkendővel. Ha a látogatók közül tett volna valaki hasonlót, azonnal megdorgálja vagy legalábbis szigorúan figyelmezteti, hogy a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.

Nem mintha ne lenne minden fordulóban kitéve erről egy tábla, de hát ugye vannak a született renitensek, az örök szabályszegők, akik attól érzik különlegesnek magukat, hogy nem tartják be az előírásokat. Na és ott vannak persze a kíváncsi, határokat feszegető lurkók is, akik nem bírnak a kezükkel, akik mindent összetapogatnak. A tükör is azért lehetett maszatos, a tegnapi iskolásoktól, és ezek szerint Katika szeme sem az igazi már. Nem csoda, lassan olyan öreg, mint a bútorok, csak hát az igazgató úr szíve aranyból van… Három termet meghagyott neki, a többit már rég egy nagy cég vette kézbe, nem mintha azok alaposabbak lennének. Lehet, hogy gyorsabbak, meg jobbak az eszközeik, de kapkodnak, felszínesek.

Katika lélekkel takarít, a szeme már nem az igazi, de a szíve a helyén van – ismételte magát. Az órájára nézett: mindjárt nyitnak. A kastély parkolójába már begurult az első turistabusz, a HÉV-vel érkezők is úton lehetnek már. Azért még maradt pár perce, ha keresztrejtvényre már nem is, de a napi hírekre talán – lépett oda a sarokban meghúzódó, kiült, zöld fotelhez. Kopott volt már, a hátán a szövet is szakadt, de kényelmes, a dereka mögé gyűrt kispárnával pedig különösen. Lehajolt a parkettán heverő újságkupachoz, és a Füles alól kihúzott egy előző reggeli napilapot. Igencsak felment a nyomtatott sajtó ára, ma inkább pipadohányt vett, annyit csak nem változik egy nap alatt a világ – hozta meg a döntést a trafikban.

Odakint eleredt az eső, hirtelen jött, törtető cseppekkel. Egymásba kapaszkodva, szürke függönyként lapultak a kazettás ablakokra, nem csupán az októberi napsugaraknak takarodót fújva, hanem sötétséget hozva a belső terekre is. Barnabás bosszúsan feltápászkodott, a fényhiányt ugyan hamar pótolta a csillárok felkapcsolásával, de a kintről betrappoló sáros gyerekcipők ellen már most reménytelennek tűnt a védekezés.

Ott volt ugyan a nagy, süllyesztett szőnyeg a főbejáratnál, és Katikával a termek előtti lábtörlőket is kikunyerálták, de a gyerekek mintha immunisak lettek volna az efféle figyelmeztetésre.  Nem volt neki úgy különösebben baja a gyerekekkel, hiszen egykoron tanárnak készült, és büszkeséggel töltötte el, ha egy-egy kölyök valóban figyelemmel kísérte a szavait. De már elkoptak az idegei. Felőle jöhettek volna bármikor egyesével vagy kettesével, még a fegyelmezett kisebb csoportok sem zavarták. De amikor egy egész osztály, ne adj isten évfolyam vágtatott végig a gödöllői Grassalkovich-kastélyon, nehezére esett uralkodnia magán.

Vihogó lányok, műtárgyakat fogdosó, több százéves bútorokat nem tisztelő fiúk, izgága, badarságokat kérdező stréberek, ásítozó kamaszok és a pereccel morzsáló maradék. Ember legyen a talpán, akinek nem fogy el ilyenkor a türelme. De a szúrós pillantásán és néhány tiltó szón kívül nem sok fegyvere maradt, így reménykedve várta, hogy maguk mögött hagyják az ősz utolsó napjait, az osztálykirándulások szokásos idejét.

Harmadikos gyerekek toporogtak az északi szárny második legnagyobb termének kétszárnyú ajtaja előtt. Az idős teremőr büszke volt ezekre a fényesre lakkozott nyílászárókra, amelyek új pompájukban már egy fikarcnyit sem emlékeztettek a hatvanas évek szociális otthonára és a Honvédelmi Minisztérium raktárára. Barnabás gödöllői kiskamaszként nézte végig a háború után végbement pusztulást, amikor Horthy pihenőrezidenciáját istállóvá alakították át a szovjet katonák. Néhány évvel később átmenetileg, a saját intézményük felépüléséig, valódi rászorulók is letelepedhettek a történelmi kulisszák között, amely aztán végre a nyolcvanas évek végén megélhette a megérdemelt restaurációt. Bécsből érkeztek új kincsek, és a háború után épségben megmaradt bútorok lassan visszaszivárogtak a barokk falak közé, majd Barnabás legnagyobb gyönyörűségére, néhány éve a kastély múzeumként tárta ki újra a kapuit.

Ő maga tanárnak készült, aztán az élet és a mindenhova bekúszó politika közbeszólt, könyvtáros lett Kerepestarcsán, majd néhány évtized múlva Gödöllőn, három éve pedig nyugdíjasként a kastély munkatársaihoz csatlakozott.

– Vali néni, Vali néni! Elmehetek a mosdóba? – rángatta meg egy rövid hajú, szemüveges kislány a kísérőjük kardigánujját. A tanítónő kedvesen, de határozottan közölte, hogy a ruhatárnál nyomatékosan felhívta a figyelmét mindenkinek arra, hogy végezze el a szükséges tennivalóit, úgyhogy Zsuzsikának most egy darabig várnia kell. Nagylány már, ki fogja bírni. Tudomása szerint ezen az emeleten amúgy sincsen toalett, talán majd a harmadikon. De most inkább figyeljen a teremőrre, aki láthatóan szólni készül.

Vali néni meg is hökkent egy kicsit, mert ezúttal nem kértek tárlatvezetést, az alsósoknak még korainak találta, ő maga akart egy kicsit a gyerekeknek mesélni, de mivel este későig vendégeik voltak, és nem érezte magát túlságosan felkészültnek, kapóra jött a bőbeszédű öregúr. Barnabásból valóban ömlött a szó, tűztől csillogó szemmel mesélt a szavai által életre kelt múltról, a kék selyemtapétával bevont falakon lógó festmények modelljeiről, a Grassalkovich családról, Mária Teréziáról, Erzsébet királynőről és Ferenc Józsefről is.

Mesélt – hangsúlyozva, hogy csak a szemükkel csodálhatják – Sissi azúr orgonaszínű bársonnyal bevont rekamiéjáról is, és a mellette álló kecses fotelről, amelyben Ferenczy Ida, a királyné felolvasónője helyezte akár hosszú órákra kényelembe magát egy-egy könyvvel a kezében. Megmutatta a gyerekeknek a császár kedvenc székét is, egy neorokokó szettet a márvány dohányzóasztal körül, ahol a történelemből ismert, rangosabbnál rangosabb férfiak és asszonyok foglaltak egykor helyet.

Vali néni elismerően, túlzott rendszerességgel bólogatott, mint aki természetesen maga is birtokában van ezeknek az információknak, de mint akinek nehezére esik leplezni a csodálkozását egy nyugdíjas teremőr ismereteivel kapcsolatban. Közben újra is újra végigpillantott a meglepően fegyelmezett, Barnabás szavain csüngő tanítványain. A gyerekek zöme figyelmesen hallgatta az élvezetes előadást, többen a nyakukban lógó fényképezőgépet kattogtatták, hogy megörökítsék a híres ülőalkalmatosságokat.

Az osztályfőnök vezényletére a 3/C udvariasan megköszönte az előadást, Barnabás készségesen válaszolt még a buzgó Zsuzsika kérdéseire, majd további jó barangolást kívánva elbúcsúzott az osztálytól. A gyerekek libasorban hagyták el a termet, cipőikkel hol kevésbé, hol jobban nyomot hagyva a termeket összekötő bordó szőnyegen. Hirtelen, mint aki valamit elfelejtett, egy szeplős, vörös kisfiú kilépett a sorból, és visszaszaladt az épp leülni készülő teremőrhöz.

– Szabad lesz, csak egyet? – mutatott a fiú a kopott zöld fotelre, és már emelte is a szeméhez a fényképezőgépét.

– Hát erről meg mi a manónak csinálsz felvételt? – meredt rá az idős férfi.

– Mert egyszer ez is nagyon híres szék lesz ám, hiszen egy nagyon nagy tudású bácsié – mosolygott rá foghíjasan. Barnabás még hosszan, némán bámult utána, jóleső melegség járta át a mellkasát, és ha valaki nagyon fülelt volna, talán az öreg fotel szívének boldog, szapora dobogását is meghallja.

Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!

Avatar photo
Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.