Nagyokat fújtatott, úgy érezte, mindjárt szétpukkan dühében. Márpedig ő a slágerfesztivált fogja nézni! – tápászkodott fel a fotelből. Emelt fővel, egy pillantást sem pazarolva a férjére, odament a tévéhez, és szándékosan lelassított, teátrális mozdulattal átkapcsolt a futballmérkőzésről.
Márton káromkodott egy cifrát, nem hangosan, csak a szája két szélén lecsüngő fehér bajusza alatt motyogva. De Ilonka füle meghallott mindent, még azt is, amit nem is mondtak. Visszaült a magas háttámlájú, mohazöld fotelba, és a kezébe vette a kötnivalót. Sértetten csattogtatta a hosszú, szürke tűit, és úgy tett ugyan, mintha a daloló képernyőt figyelné, de valójában Mártont leste, a hatást, amit a férjéből kiváltott a lázadása. De Márton már vagy túltette magát a történteken, vagy szándékosan bosszantotta Ilonkát azzal, hogy a rövid verbális kitörése után már nem szólt semmit, csak elvette a dohányzóasztalról a keresztrejtvényt, és egy ceruzacsonkkal nekilátott az agytornájának.
Ilonka hiába igyekezett élvezni a ritka győzelmét, néhány perc múlva már nem kötötte le a műsor, mi több, még a vendégeit felettébb negédesen üdvözlő, bókokat szóró műsorvezető is bosszantotta egy kicsit. Egy igazi férfi sosem beszél így nőkkel, ez csak szemfényvesztés, nézőámítás, mesterkélt kedveskedés – zsörtölődött, miközben görcsösen igyekezett elhessegetni a gondolatokat, hogy valójában nem lenne ellenére, ha néhanapján Márton is így kedveskedne neki.
De a férje nem volt a szavak embere, sem amikor festőinasként a szelet csapta neki, sem ötven évvel később, amikor egy Hegedűs Gyula utcai bérház harmadik emeletén küzdöttek meg a téli, szürke hétköznapokkal. A nyár az más volt, sőt már a tavasz is, amikor az első napsugarakkal kicókmókoltak Ráckevére. Ott volt a kert, a gyümölcsfák, a lekvárbefőzés, a virágok, a kisebb-nagyobb javítgatások, a rengeteg tennivaló. És az unokák, először csak egy, aztán kettő, majd szinte észrevétlenül öt, akik minden figyelmet és kényeztetést maguknak követeltek. És ott volt a Duna is, a hol lassan folydogáló, hol veszélyes sodrással rohanó zöld Duna, a kölyökkora óta horgászó Márton számára a földi paradicsom, aki vénségére sem restellte hajnali négyre beállítani a vekkert, hogy kint legyen a parton, amikor a hozzáértők szerint a legjobb a kapás.
Vénségére – ezt Ilonka morogta, amikor valamiért bosszankodott miatta. Vénember, ilyenkor ez volt a neve. Amikor ötven év után is szanaszét hagyta a ruháit, amikor ötven év után is megfeledkezett a házassági évfordulójukról. Pedig tudta, hogy milyen fontos az asszonya számára a rend, és még annál is jobban a házassági évforduló. Bezzeg a pecabotjai úgy álltak katonásan a sufniban, hogy még álmából felkeltve is megtalálta volna a neki kellőt. A műanyag rekeszekben sorakozó műcsalikról és horgokról nem is beszélve. Úgyhogy nem arról volt itt szó, kérem szépen, hogy ne tudna rendet tartani, csak éppen nem mindenhol akar, nem mindenhol veszi a fáradságot – zsörtölődött Ilonka nemegyszer. Majd az asszony úgyis megcsinálja, hisz az a dolga, hogy pakoljon, hogy ellássa az urát. Hát hol élünk, kérem szépen, a múlt században? – panaszkodott a mutatóujját rázva a szomszédasszonyának.
– Én is dolgoztam, most meg mindketten nyugállományban vagyunk. Persze azért a kertben csinál ezt-azt, a füvet is ő locsolja meg nyírja, és az unokákkal is végtelen a türelme – visszakozott, amikor a szomszédasszony közölte, hogy na, ő ezért örül, hogy már ezer éve özvegy, különben most erőszakkal kellene kitennie a semmirekellő Bélát.
Mert bizony a Béla az volt, egy semmirekellő, mihaszna fickó, aki az italba fojtotta a nem létező bánatát. De legalább nem kell a koszos zoknijait és gatyáit mosnia utána – hőzöngött, magasra húzogatva a hajszálvékonyra szedett szemöldökét, majd cinkosan Ilonkára kacsintott, hogy ugye, hogy a Márton is iszik, egy kaptafára készültek ezek mind.
De Ilonka ellenkezett, ivásról nincsen szó, és ha az ura ki is húzza nála időnként a gyufát, azért a Bélánál sokkal különb, mármint ha a megboldogult tényleg olyan ember volt, mint amilyennek Emőke leírja, mert ugye személyesen sosem volt hozzá szerencséje.
Ilonkának egy-két napig lelkiismeret-furdalása volt, hogy minek teregeti ki mások előtt a családi szennyest, de amikor megint neki kellett kihalásznia a kanapé alól a valóban koszos ruhadarabokat, megint csak elöntötte a vér az agyát. Hát tényleg olyan nehéz az a pár lépés a szennyestartóhoz, hát tényleg nem érdemel egy kis kíméletet a dereka?
Őt sem kíméli Ilonka a telefonálásával – vágott vissza Márton. Hogy mi fecsegnivalójuk lehet ennyit az öreglányoknak – zúgolódott mindig, amikor a felesége képtelen volt letenni a kagylót. Évtizedeket vártak a vonalra, és amióta megérkezett a piros készülék, Márton úgy érezte, megszűnt Ilonka számára a külvilág. Amíg Ráckevén örökké a kertben vagy a konyhában szorgoskodott az asszony, addig érzése szerint a telet a Hegedűs Gyula utcai lakás étkezőjében töltötte, a telefonkészülék mellett üldögélve.
A füledhez fog nőni! – vetette oda, ha a mosdóba igyekezve elhaladt Ilonka mellett, és értetlenül csak a fejét ingatta, amikor a nagy lendülettel fogyasztott alkoholmentes sörnek köszönhetően egy óra múlva újra a WC felé vette az irányt. Hogy mi minden történhetett két nap alatt – értetlenkedett nemegyszer, nem fogadva el a választ, hogy az irodalomtól kezdve a friss hírekig, a jövő tervezésétől a múlton való merengésig minden terítékre kerül egy ilyen társalgásnál.
Társalgásnál – ezt különösen lassan mondta, Márton szerint természetellenesen csücsörítve, mintha ezzel jelezné, hogy vele nem lehet társalogni. Hát nem is – vágta a fejéhez egyszer Ilonka, amikor megint összekaptak valamin. – Mi több, még beszélgetni sem! – lovalta az asszony még tovább bele magát.
Pedig nyáron szinte mindig jól megvoltak, néha még a Duna-parti séták is feldobták a napot, ha pedig az unokákhoz a szülők is csatlakoztak, nagy, kedélyes családi együttlétek kerekedtek a találkozásokból. A nyarakba egy-egy fröccs is belefért, de Ilonka legfeljebb csak pityókásan látta az urát. Nem bánta. Sőt! Hiszen olyankor pirospozsgás arccal sokadjára elmesélte a megismerkedésüket, hogy szeretett bele az aranyhajú, smaragdszemű, fodrásznak tanuló lányba. Még bókolt is, no nem úgy, mint a negédes, szerinte parókás fickó a slágeres műsorban, nem olyan hivalkodó eleganciával, csak olyan mártonosan, hogy a korosztályában még mindig neki van a legformásabb feneke. Nyáron megvoltak, de télen rájuk szakadt a tető, összepréselték a levegőt az egyszobás lakás falai.
Leszámítva egy három évvel azelőtti decembert, amikor egy félresikerült csillártisztogatás miatt Ilonka kénytelen volt tíz napot kórházban tölteni. Nagyobb is lehetett volna a baj, ha a megbillent hokedliről részben nem a kanapéra esik, de a párnák a fejét felfogták, így csak a combnyaka törött, de az csúnyán, operációra és hosszú lábadozásra szorulva.
Márton még a feleségénél is jobban szenvedett, hirtelen megnőtt a máskor oly szűkösnek érzett lakás. Nyughatatlanul járkált fel s alá, az aggódó gondolatai foglyaként, mint a ketrecbe zárt vad, a konyhából a szobába és vissza, számolva a perceket, hogy mikor kezdődik meg újra a kórházban a látogatási idő.
Ilonka hazatérte után két hétig úgy turbékoltak, mint az egymást visszakapott szerelmesek, de a harmadik héten Márton már kisebb lelkesedéssel ment le naponta kétszer a boltba, csak mert a gipszelt lábú felesége hirtelen megkívánt valamit; a rendszeres porszívózást is feleslegesnek tartotta, azt pedig, hogy miért kell akkor is kivasalni az inget, ha nem mennek sehova, végképp nem értette. Az első napokban még a kórházi sztorik is őszintén érdekelték, de amikor Ilonka már az ágyszomszédja fogadott lányának a volt férjének az első házasságáról mesélt, a legjobb akarata ellenére is elvesztette a fonalat, és idővel már meg sem akarta találni.
Aztán észrevétlenül visszakúsztak a szürke hétköznapokba, ahol az újraegyesülés örömét hamar felváltotta a tánc – az egymás megkopott idegein való táncolás. Ilonka elvárt, talán túl sokat is, Márton pedig csak fél vagy negyed gőzzel teljesített. Márton a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy a felesége főzzön, mosson, takarítson rá, amíg ő meccset néz vagy újságot böngészik. De ma nem akarta Ilonka a meccset, nem számolva a feltartóztathatatlanul közeledő következményekkel követelte magának a csatornaváltás jogát.
Reklám szakította ketté a zenés műsort, a mosópor- és az OTP-hirdetést egy zsinór nélküli vasaló istenítése követte. Ilonka sóvárogva nézte a vasalódeszkán légiesen táncoló szerkezetet, szinte a képernyőn keresztül is érezve az arcába csapódó, a frissen mosott ruha illatával keveredő gőzt. Micsoda találmány, mekkora könnyebbség, ha az ember nem csavarodik állandóan a zsinórba, ha nem a sötét előszobában kell vasalnia, csak mert ott fér hozzá könnyen a konnektorhoz! Technikai szempontból a hall még szóba jöhetne ugyan, de ott meg a vasalódeszkának nincs helye. Micsoda remek megoldás lehetne a hallban feltölteni a vasalót, a tévé előtt pedig vasalni, spriccelő és állandóan rosszfele kunkorodó zsinór nélkül!
De a sárgával felvillanó és a narrátor által közölt árnál összerezzent, sőt arra még Márton is felkapta a fejét.
– Elmebetegek! – dörögte mély hangon. – Egy kisebb autó ára – tette hozzá némi túlzással.
– Tényleg nagyon drága – adott neki igazat a felesége. – De micsoda könnyebbség egy háziasszony számára! – fűzte aztán hozzá egy nagyot sóhajtva.
Másnapra úgy-ahogy megbékéltek, Mártonnak különösen ízlett a rakott kel, és mivel Ilonka megígérte, hogy aznap nem szól bele a tévéműsorba, még a szemetet is levitte, külön kérvény benyújtása nélkül.
Csak az az átkozott diákcsemege ne lett volna, az a szőnyegbe tapadó, ragacsos mazsolákkal teli diákcsemege! Ilonka az évek során megszokta már, hogy Márton szívesen rágcsál a képernyő előtt, s bár ő maga az asztalnál való étkezést részesítette előnyben, meghagyta az urának az élvezetet azzal a feltétellel, ha a ropit vagy a magokat egy kis tálba teszi, és az ölébe vesz egy morzsabiztos tálcát.
De aznap elmaradt a tálca, és a tálka helyett is csak a zacskó zörgött. Ilonka szúrós tekintetét szavak követték, de hasztalanul próbálta a férjét jobb belátásra bírni, az dacosan ragaszkodott az eredeti csomagoláshoz, nem látva közeledni a vészt, amikor egy gólnál felpattanva kirepült a kezéből a zacskó. Márton ugyan hangoztatta, hogy valószínűleg a tálka is hasonló sorsa jutott volna, kerámiatörmelékkel tetézve a bajt, de Ilonka olvasatában egyértelmű volt, hogy a gyerekes tiltakozása miatt történt meg a borzalom. Igyekezett megelőzni a még nagyobb bajt, ezért még mielőtt az újonnan vásárolt szőnyegbe taposták volna a bűntett nyomait, megjelent a porszívóval.
Márton a fejét fogta, hogy ugye nem gondolja a kedves neje komolyan, hogy a második félidő legizgalmasabb percei alatt fog majd porszívózni, túlberregve a közvetítést. De Ilonka úgy gondolta, és nagy hévvel nekiállt a takarításnak. Márton dúlt-fúlt, egy nagy lendülettel kihúzta a vezetéket a konnektorból, majd visszahuppant a fotelbe, miközben odavetette a feleségének:
– Lehet, hogy mégis inkább a Margitot kellett volna feleségül vennem, akkor nyugtom lenne!
Nem mondta ő ezt komolyan, de még csak nem is gondolta úgy, a dühében vagdalózni, szurkálni akart, már félúton bánta is, de nem volt mit tenni, kiszaladtak a száján a szavak. Jaj, azok a szavak! Olykor simogatnak, máskor meg veszélyesebbek a legélesebb fegyvernél. Ilonka megdermedt, majd szótlanul maga mögött hagyta a szobát. Márton ekkor már végképp tudta, hogy nagy a baj.
Két teljes napig nem szóltak egymáshoz, Ilonkát már az is szíven ütötte, ha egyáltalán szóba került az elődje, Márton ifjúkori szerelme. Szerelme… ugyan, gyermekkori lángolás, ezt maga a férfi mondta így anno a kapcsolatuk elején, amikor Ilonkában felülkerekedett a féltékenység.
És most ez, tessék… Ugyan volt már rá példa, hogy ő vágta az ura fejéhez, ha annak nem tetszett valami, hogy vette volna inkább el a Margitot, ha nála nem tetszik. De ez most más volt, most a férje mondta, és igencsak megbántotta vele – mesélte a barátnőjének a telefonba őszinte szomorúsággal.
Márton próbálkozott a maga módján: elmosogatott és egész nap nem kapcsolta be a tévét, de Ilonka nem adta könnyen a megbocsátást, a verbális kommunikáció beszüntetésével büntette a férjét.
A második nap délutánján Márton fogta a kabátját, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Menjen csak, ne is lássam! – sziszegte Ilonka.
Majd megvigasztalja a Margit – fűzte epésen hozzá gondolatban néhány óra múlva, de aztán érezte, hogy mennyire megrémiszti az egyébként nagyon is valószínűtlen feltételezés. De akkor meg hol van, már hét is elmúlt – emelte a szemét aggódva a faliórára. Olyan csúszós minden, még csak az kéne, hogy elessen! – nézett le a gang korlátja mögül. Már vagy húsz perce kint állt a körfolyosón, amikor nyikorogva kinyílt lent a lift ajtaja. Ilonka nem látott odáig, de hallotta, ahogy elindul a felvonó.
Márton egy nagy csomaggal a hóna alatt szállt ki, majd meglátva a feleségét, gyors léptekkel közeledett felé.
Ilonka először szíve szerint lehordta volna a sárga földig, hogy hol volt, hogy merre járt, hogy miért hozta rá a frászt, de aztán meglátta Márton szemében a jól ismert huncut csillogást, és követte a szűkszavú utasítást, hogy legyen szíves, egypár percre zárja magára a konyha ajtaját.
Alig két szusszanásnyival később a tévé előtt, a vasalódeszkára állítva várta az új, zsinór nélküli vasaló. Közvetlenül a távirányító mellett.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
