Bágyadt, szeptember végi napsugarak simogatták a kisváros főterét. A pénteki piac aranyfényben csillogott, olyanokat is odacsalogatva, akik máskor inkább gyorsan, az ABC-ben kapkodták össze a hétvégére valót. Darazsaktól megdézsmált zaftos szőlőfürtök roskadoztak a ládákban, őszi almák piroslottak a kosarakban és narancssárga, kövér tökök trónoltak a pultokon – egy arra sétáló kisfiú legnagyobb örömére, aki addig győzködte édesanyját a töklámpás nélkülözhetetlenségéről, míg az megadta magát az újonnan érkezett szokásnak. Az öt év körüli kislegény büszkén cipelte a többkilós trófeát, szemével kutatva, hogy nincs-e ott valamelyik kispajtása az óvodából, aki megirigyelhetné a zsákmányt.
Nagy volt a nyüzsgés, csupa élet zsivajtól zengett a piac. Sok minden történt egy ilyen városka életében egy hét alatt, sok mindent kellett megvitatni, nem is beszélve a nagyvilág dolgairól, amelyek esténként a híradón át itt is bekúsztak a függöny mögött rejtőzködő otthonokba.
Beszéltek a szüretről, a Szalai Magdiék menyegzőjéről és persze terítékre kerültek az iskolakezdés szépségei és nehézségei is.
A halasnál, mint mindig, most is különösen élénk volt a csevegés, de aztán hirtelen, az egyik pillanatról a másikra halk pusmogásra váltottak a sorban állók. Varga néni érkezett meg a kosarával, talpig feketében, csak szótlanul bólintott az őt köszöntőknek. Sokan együttérzően szemlélték, a kérdő tekintetek pedig hamar megkapták a jól tájékozottaktól a választ:
– Még nem is hallottad?! Gyászban van. Szerdán meghalt Varga Pista bácsi – terjedt futótűzként a hír.
Öreg volt már szegény, beteg is, a világgal és a jóistennel megbékélve évek óta várta az utolsó kenetet, és a családot sem érte váratlanul a szomorú tény. De a bánat mégis ott ült a vállakon, és mint hamarosan kiderült, az elváláson túl még valami nyomasztotta a Varga családot.
– Az almafa alá? – kérdezte hitetlenkedve egy nagydarab asszonyság, aki láthatólag inkább falatozás, mintsem vásárlás végett kereste fel a pénteki vásárt. Mert bár ugyan szinte már minden árus portékáját végigkóstolta, horgolt szatyrai még ugyanolyan soványan lapultak a szoknyájához, mint két órával azelőtt.
– Igen, igen – pusmogta hórihorgas, vézna barátnéja. – De a törvény az törvény… – fűzte hozzá nyomatékosan.
És mivel a törvényeknek bizony engedelmeskedni kell, ezért aztán a gyülekezet lelkipásztora ezúttal sem tehetett kivételt, és a Varga család kérését, miszerint Pista bácsi hamvait majd az előírásokkal ellentétben ne a temetőbe, hanem szeretett kertjében, az almafa alá helyezzék örök nyugalomra, sajnálkozva elutasította.
De Varga néni nem panaszkodott, csendesen kiválasztotta a neki tetsző halat, majd mielőtt távozott volna, a hivatalos értesítést megelőzve tájékoztatta a körülötte állókat a temetés helyszínéről és pontos időpontjáról.
Hamar elérkezett a végső búcsú napja, a szomorkásan szemerkélő októberi eső mintha a gyászolókkal siratta volna Pista bácsit. Sokan gyűltek össze a temető kertjében, szerették, becsülték az öreget, akit mindenki csak becsületes, szorgalmas emberként emlegetett, példaként állítva a fiatal, szétszórt, lusta suhancok elé.
A lelkész együttérzően vigasztalta a szűk családot, majd jelezte, hogy perceken belül megkezdődik a ceremónia. Ekkor azonban odalépett hozzá Pista bácsi nagyobbik lánya, és tisztelettel arra kérte a papot, hogy húgával pár percig maguk lehessenek a számukra szent hamvakkal, így véve búcsút imádott édesapjuktól.
A lelkész az órájára pillantva ugyan, de megértően bólintott és az összegyűlteket még néhány perc türelemre kérte.
A Varga lányok pedig édesanyjukra mosolyogva beosontak az urnához, és miközben Joli, a kisebbik az ajtóban őrködött, addig Rozi óvatosan átöntötte apja hamvait egy magukkal hozott dobozkába, majd pedig az urnát homokkal töltötte tele, gondosan újra visszazárva azt.
Odakint senkinek nem tűnt fel a csere, és később az almafa alatti keresztnek sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, ha pedig Varga néni arról mesélt a pénteki piacozásokon, hogy az ő szeretetének nem parancsol semmi földi törvény, egy gyászoló vénasszony fecsegésének tudták be a hallottakat.
Gyorsan elszaladt a következő két esztendő, Varga néni sem volt már fiatal, és talán az ura után is vágyott. Egy augusztusi reggelen nem ébredt fel az álmából, Joli talált rá, ő riasztotta kisírt szemmel az orvost és a rokonságot.
De aztán az idő múlásával és isten akaratával megbékélve időnként felszáradtak a könnycseppek, a temetés körüli szervezés pedig amúgy is lekötötte a lányok gondolatait.
Sokan gyűltek össze a temető kertjében a végső búcsúhoz: halkan, anekdotákat mesélve várták az urnát, hogy Varga nénit férje mellé helyezhessék örök nyugalomra.
Rozi testvérét átölelve lépett oda a lelkészhez, így tette fel a két évvel ezelőtti kérdést újra, miszerint maguk maradhatnak-e édesanyjuk hamvaival néhány percre, így mondva „Isten veled”-et neki.
– Hogyne, hogyne – felelte az együttérzőn, kezét a sajátjába fogva. Majd mikor már épp indultak volna a lányok, a lelkész közelebb hajolt hozzájuk, és hogy más ne hallja, odasúgta:
– És csak semmi sietség, maradjanak annyi ideig, amennyire szükségük van, hiszen ha nem kapkodnak, akkor kevesebb homok szóródik mellé…
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
