A medence klórjával átitatott izzadság és a melegtől kissé megbuggyant savanyúságok illatának keveréke nehezedett a szálloda ebédlőjére. Még csak hét óra múlt néhány perccel, de a büféasztalon sorakozó tálakat már többször újra kellett tölteni. Az „ollinkluzív” mámorában fürdőző vendégek művészi kreativitással púpozták tele a tányérjaikat, de persze akadtak olyanok is, akik irtózva a gondolattól, hogy esetleg még egyszer át kell majd lavírozniuk a zsúfolt termen, magukkal vitték az egész gyümölcsöstálat vagy éppen a levestől gőzölgő fazekat.
– Ez igen, gratulálok! – horkant fel gúnyosan egy szemüveges férfi, amikor egy nagydarab, szorosan a telt idomaira feszülő, pink pamutruhát viselő, rákvörösre sült hölgy példamutató türelemmel és alapossággal végigtapogatott minden zsömlét, hogy a számára leginkább tetszetőset tegye a tányérjára.
– Tiszta a kezem, nem tudom, mi a probléma – sipított vissza sértődötten.
Mögöttük egy vékony, vöröses hajú apukának láthatóan ennél sokkal komolyabb gondja akadt: hatéves, energiával túlfűtött kisfia mindenáron maga akarta kimerni a gyümölcslevest, ami a második merőkanálnál már komoly ellenfélnek bizonyult, és Petikére borulva meggyszínűre színezte a kisfiú pólóját.
– Béna, hű de béna vagy! – nyerített Zsófi, a narancsos vörös copfos ikertestvére, nem figyelve az őt körülvevő veszélyekre.
– Milyen neveletlen kölykök! – sziszegte a pink ruhás, amikor Zsófi kárörvendően tapsikoló tenyere hátralendülve az asszonyság méretes hátsóján landolt.
– Nem direkt csinálta – kelt Bálint azonnal a kislánya védelmére, de közben szíve szerint mindkét csemetéjének lekevert volna egyet. – Hagyjátok már abba! Nem igaz, hogy egyszer nem lehet nyugodtan megvacsorázni veletek… – sóhajtotta félhangosan, szemével a feleségét keresve. De Judit nem ért most rá a segítségére sietni: tizenkét éves nagykislányukkal folytatott közelharcot, ami azonban messziről, egy kívülálló számára csak egy magányos, saját maga elleni csatározásnak tűnhetett. Mert Judit ugyan nagyokat gesztikulálva, a hangját olykor kissé felemelve próbálta kiskamasz lányát meggyőzni arról, hogy az asztalnál semmi keresnivalója nincs a mobiltelefonnak, Zsanett csak unottan a vállát vonogatta, még arra sem méltatva az édesanyját, hogy felemelje a fejét és a szemébe nézzen.
Judit hol szépen kérte, hol kétségbeesetten, hol mérgesen, de a nyurga, a naptól csíkosra szívott hajú kisasszony a füle botját sem mozdította egészen addig, amíg az apja vissza nem ért az asztalhoz.
– Miért nem fogadsz szót anyádnak? Azonnal tedd el, már a nyaralás előtt, otthon megbeszéltük, hogy legfeljebb napi egy óra… amit mellesleg már rég túlléptél. Az étkezéseknél pedig egyenesen tabu. Nem tudom, mit lehet ezen nem érteni. Ez volt a vágyatok, elutazni együtt a tengerhez, itt vagyunk a földi paradicsomban – szónokolta, majd mint aki magát is meg akarja győzni, a homlokát törölgetve, a nyitott ablakhoz lépett, hogy legalább abba az irányba nézhessen, ahol a gyerekklubot takaró betonépület mögött a vizet sejtette.
– Mégis mit csináljak? – feleselt a szeplős kis fruska, fintorogva a kistestvéreire nézve. – Nincs kedvem a dedósok idétlenkedéséhez, anya egész nap csak olvas a parton, te meg még itt is dolgozol a laptopodon – panaszolta, majd dacosan újra egy whatsapp-üzenet pötyögésébe kezdett.
– Hozz inkább magadnak valamit, nem látod, mennyi finomság vár rád? – folytatta a párbeszédet Bálint némileg megenyhülve.
– Finomság? Na azért az igencsak túlzás. Már a harmadik napon ugyanazt esszük, szerintem csak átdolgozzák a maradékokat – nyafogta Judit, majd kegyelemdöfésként hozzáfűzte: – Na persze, ha ötcsillagosba mentünk volna…
– Akkor sem tudnál több ponyvaregényt kiolvasni – szúrt vissza Bálint, idegesen birizgálva a kezén a narancssárga műanyag szalagot, amelynek viselése feltétele volt a forgós medence melletti ingyensörnek.
– Milyen ciki ez a két törpe – közölte Zsanett unottan az ikrekre mutatva, akik két asztallal arrébb egy idős, a többiekkel ellentétben elegáns nyári, barna nadrágot és egy fehér, hosszú ujjú inget viselő úr körül idétlenkedtek: hol visongva elcsenve tőle egy szalvétát, hol pedig fintorokat vágó pincért játszva felajánlva, hogy újra megtöltik vízzel a poharát. Az öregúr mosolyogva megadta magát a gyermeki csínytevésnek, és barátságosan Bálinték felé biccentve jelezte, hogy minden rendben, ne nyugtalankodjanak.
Bálint a zavar és a hála keverékével, habzsolva eltüntette a rá váró falatokat, némi lelkiismeretfurdalással küszködve, hogy már megint nem egyszerre étkeznek, hiszen Zsanett még csak most állt fel lustán, vontatottan, hogy hozzon magának valamit. Az ikrek kihűlt sült krumplija pedig már úgysem lesz hidegebb, akkor meg miért ne lehetne a feleségével néhány nyugodt perce, hogy megtervezzék a másnapot.
A másnap azonban pont olyan volt, mint az előző vagy éppen a rákövetkező. Az ikrek már hajnali hatkor egymás haját tépték, Zsanettet azonban még fél tízkor is alig lehetett kilökni az ágyból: kamaszos érdektelensége nem múlt el attól, hogy csak tízig van reggeli.
Tizenegy körül lementek ugyan még egy fél órára a tengerhez, de már csak félve, mértékkel élvezve a nap égető sugarait. És mivel a gyerekeket igencsak nehéz volt meggyőzni a vastagon felkent naptej fontosságáról, Judit átlagosan két újabb szerelemmel és erotikával átitatott fejezet után összecsapta az éppen aktuális bestsellerét és nagyot sóhajtva felhajtotta a csapatot a szobába, hogy átöltözzenek az ebédhez.
Az ebéd utáni csendes pihenőből leginkább vacsora előtti hangos zsibongás lett, amikor is általában a szállodakomplexum belső medencéinél táboroztak. Itt ingyenes volt a napernyő, csakúgy, mint a sör, ami Bálintot újra és újra kirántotta a laptopja mögül.
Mivel Zsanettet élete első, az édesanyja jajongó sajnálkozásától kísért menstruációja távol tartotta a szerinte amúgy is pisivel teletankolt medencétől, Judit pedig a frizuráját és az új Triumph fürdőruháját féltette a klórozott víztől, csupán Bálint csobbant olykor egyet a kisebbekkel, amit egyébként az első percekben még kifejezetten élvezett is, általában pontosan addig, amíg Peti el nem kezdte víz alá nyomni a nála két perccel fiatalabb húgát, ezzel demonstrálva, hogy ő az idősebb, ő a főnök.
Zsófi ilyenkor érthető módon prüszkölve tört fel a felszínre, majd a dühtől fűtve megpróbált a testvére karjába vagy vállába harapni. Bálint rendszerint ennél a résznél fújta le a közös pancsolást, hogy a parton szárítkozva számolja a perceket a vacsoráig, aztán azt is túlélve előbb- utóbb nyugovóra térhetnek majd.
Péntek este elérkezett az utolsó vacsora ideje. Legalábbis a július utolsó tíz napjára befizetettek számára, akik még egy utolsót csobbanva a tenger sós vizében, újra készen álltak a megmérettetésre, hogy kinek jut majd a legelső falatokból, és a számozott, előre kiosztott helyük helyett esetleg egy váratlanul felszabadult teraszos asztalból.
Talán még a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés és a hangzavar. A Cinkotai család sem hazudtolta meg magát. Zsanett egy maroknyi salátát kapargatott a villájával, látszólag fittyet hányva az anyja kérlelő szavaira, hogy egyen valami rendeset is, kiadósat, mert neki most vasra és egyéb más fontos nyomelemekre lenne szüksége. Zsófi szívószálakból épített végeláthatatlan botot, Peti pedig a kenyérből gyúrt galacsinokkal igyekezett eltalálni a szomszédos asztalnál ülőket. Bálint hol idegesen, hol fásultan próbálta a kisfiát rendre utasítani, fél szemmel a tányérján trónoló rántott szeletre koncentrálva. Valójában szeretett volna a feleségével is koccintani egyet az utolsó estén, kicsit nosztalgiázni, búcsút venni a nyaralástól és Görögországtól.
De egyelőre a gyerekek kötötték le minden figyelmüket, és a zamatos dinnyeszeletek, amelyeket úgy tömtek magukba, mintha egész évre előre fel szeretnének tankolni belőlük.
– Zsófikám, kislányom, nézd, hogy mit csinálsz, már könyékig ragadsz a gyümölcslétől – csóválta a fejét Bálint. – Hogy egy perc nyugta sem lehet az embernek tőletek – panaszkodott.
Lassan kezdett kiürülni az étterem, egyesek a másnapi indulásra készülve csomagolni siettek, mások a bárba, lehajtani még két-három-négy „benne-van-az-árban” koktélt. Rajtuk kívül csak az elegáns öregúr nem moccant, csak ő maradt még, egyedül, az élére vasalt barna nadrágjában, magányosan üldögélve az asztalánál. Messziről szemlélte a fáradhatatlan, rosszcsont Zsófikát és Petit, a szüleivel párbajozó Zsanettet, az ugyan hétköznapi problémákkal megpakolt, de mégiscsak élettel teli családot.
Néhány perc múlva lassan felemelkedett a székéről, és a botjára támaszkodva odabicegett Bálintékhoz.
Barátságosan az apuka vállára tette a kezét, majd egy sokatmondó, kedves mosollyal így szólt:
– Maga aztán igazán szerencsés fickó…
∗∗∗
Másnap este a hosszú hazaút után holtfáradtan estek be az ágyba. Csak Bálint nem tudott még nyugovóra térni, csak ő volt az, aki még kétszer is belesett a kisszobákba, hogy homlokon csókolja a gyermekeit. Csak ő volt az, aki még szeretettel megigazította az alvó felesége feje alatt a párnát, hogy aztán online lefoglalja a jövő évi nyaralást, majd végre ő maga is álomba merüljön…
Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.
