Palotás Petra: Kegyes hazugság – Novella

1959. április, Fehérvárcsurgó – Etelka a rézkút peremén ülve lóbálta a fehér harisnyába bújtatott lábát. Már vagy negyedórája gyönyörködött a Vértes vonulataiban. Szerette a tavaszt, az álmából ébredező természetet, amióta pedig kiköltöztek a városból, még inkább érezte a lelket simogató újjászületést. Ezt később mesélte így, felnőtt fejjel, mert kilencévesen a költői képek csupán egy „de jó itt lenni” érzésként mutatták meg magukat.

Egy gesztenye csapódott be mellé a vízbe, még őszről maradhatott a parkban, és most valaki úgy vélte, kitűnő eszközként szolgálhat Etelka cukkolásához.
Egy kordnadrágos, szeplős, szőke fiú vigyorgott néhány méterrel odébb, elégedetten végignézve, ahogy Etelka a kútból kispriccelő hideg víztől megrémülve, sikítva leugrik a káváról.
– Marton Géza! – próbált ráförmedni, de a vékony kis hangja nem hozta meg a várt eredményt.
– Na mi van, jössz játszani? – kérdezte a fiú, majd a park északi felénél várakozó barátaira mutatott.
Etelka egy évvel ezelőtt, az ideköltözésükkor sokért nem adta volna, ha nekiszegezik ezt a kérdést, azokban a hetekben, amikor a nevelőintézet egyetlen kislányaként nemigen akadt játszópajtása. A Mérei Margiték csak nyáron költöztek be a kastélyba, az apja földrajzot és számtant oktatott az intézet háromszázötven bentlakó tanulójának. De a lánya, Margit Etelkával együtt bejárt a faluba iskolába. Nem lett volna szerencsés, ha a kislányok elvadulnak a fiúk között, ráadásul János, a Fehérvárcsurgói Gyermekotthon igazgatója kerülni akarta a suta helyzetet, hogy iskolai ügyek miatt esetleg ő dorgálja meg Etelkát, a saját gyermekét. Kisgyónban még másképp voltak a dolgok, ott egy bányászfalu vegyes osztályába sok minden belefért, az is, hogy a tanító oktassa a saját gyerekeit, de háromszázötven sebzett lelkű nebulónál, akik amúgy is ferde szemmel néztek a családban felnövő Etelkára, nem érte meg kockáztatni.
– A jövő hónaptól kastélyban lakunk, egy igazi kis hercegnő leszel – cirógatta meg Julianna a másodikos kislánya pisze orrát, amikor a férje végleg meghozta a döntést, hogy maguk mögött hagyják a fehérvári Béke téri iskolát, és elfogadja a nem mindennapi állásajánlatot: igazgatói állás egy nevelőintézetben.
Egy kisebb furgon vitte le őket Fehérvárcsurgóra, a kastély keleti szárnyában fekvő tágas, háromszobás lakás részben már bútorozott volt, felesleges lett volna Fehérvárról mindent magukkal cipelniük. Csak a legkedvesebb darabok kerültek fel a platóra: a tálalószekrény, az ebédlő asztala a székekkel és egy szekreter. A 81-es útról tértek le a község felé, ahol a legszebben kikövezett út nem a falun át vezetett, hanem jobbra, a Vértes legmagasabb pontja felé kanyarodva a kastélypark főbejáratához futott.
Etelka csak akkor fogta fel igazán, hogy valóban egy új fejezet kezdődik a családjuk életében, amikor behajtottak a viharvert koronájú fekete fenyők által övezett vaskapun.
A kislány tekintete egy pillanatra ott ragadt a bejárat melletti vörösmárvány feszületen, egy kissé megrémisztette a zord Krisztus-arc, egészen más volt, mint a kisgyóni kápolnáról készült fényképen látott.
Ennek már lassan másfél éve volt, mint annak is, hogy mindent megtegyen azért, hogy az állami nevelőintézet lakói játékra hívják. Sokáig vágyott arra, hogy velük lóghasson, és örömmel töltötte el, amikor végre befogadták. De ma valahogy nem volt kedve Marton Gézáékhoz csatlakozni, még túl nagy volt a kék folt a térdén, amit a legutóbbi csatában szerzett.
A fiúk ugyanis csak akkor engedték, hogy játsszon velük, ha magára vállalta az ellenség szerepét. Így hát hol török volt, hol labanc, hol tatár, de mindig olyan valaki, aki a fogócskánál vagy a bunyónál alulmaradt.
Már számolta a napokat a tavaszi szünetig, amikor a bátyja gyerekei meglátogatják majd őket, és megmutathatja Jánoskának és Ildikónak az ő új birodalmát. Már a nyáron is jártak náluk, de akkor még a szüleikkel, most az anyjuk és az apjuk nélkül maradnak itt, a nagyszülőknél és a nagynénjüknél, nála, a kilencéves Etelkánál.
Késői gyerek volt. Míg a Kisgyónban felnőtt testvérei, Jancsi, Attila, Judit és Zsuzsa már rég kirepültek a szülői házból, addig ő harmadikos kislányként javában benne volt még a csodákkal teli gyerekkorban.
– Most nem tudok – füllentette Gézának.
December óta haragudott a fiúra, kutya-macska harc volt az övék, elérkezettnek látta, hogy megadja neki a kegyelemdöfést. Felvetette az állát, úgy folytatta:
– Anyák napjára kell verset tanulnunk, két hét múlva előadja majd mindenki a sajátját az iskolai ünnepségen – tárta szét sajnálkozva a karját, de aztán hamar megbánta a bosszúját, és gyorsan elfordított a fejét.
Nem mert a fiúra nézni, de így is tudta, hogy Géza elvörösödött. És ő maga is érezte a saját arcán a pírt, odahajolt a barokk kút kis puttójához, hogy az angyalka kezében csüngő szőlőből kicsurgó vízzel hűtse le magát.
Mire visszafordult, már csak hátulról látta a távozó, a kezét ökölbe szorító, lehajtott fejű fiút.
Gézát sok osztálytársával ellentétben nagyobb ünnepekkor sem vitték haza, legalább három éve nem látta a szüleit, nem volt kinek anyák napi verset mondania.
Etelka sebzettségében azonban ő volt a ludas, nem véletlenül szaladtak ki a kislány száján az övön aluli támadásként landoló szavak.
A kitűnően szavaló Etelka nemegyszer elvarázsolta már a falu és az intézet közönségét az előadói képességével, több gyerekelőadásban tündökölt már, de a karácsony előtt bemutatott, általa kikönyörgött főszerepe A hattyúk tavában nem úgy sült el, mint ahogy azt megálmodta. Pedig a későbbiekben gyakorta remekelt még az amatőr színjátszásban, a két évvel később bemutatott Csongor és Tündében is elsöprő sikert aratott. Tünde szeretett volna lenni, hogy így imponáljon a falubéli plátói szerelmének, Istvánnak, de a boszorkányt, Mirigyet osztotta rá a rendező. És mégis, vagy talán épp ezért, ő kapta a legnagyobb tapsot a színpadon.
De ezen a tavaszon még a decemberben kapott sebeit nyalogatta, amikor is A hattyúk tavának a legfontosabb jeleneténél, az ő heteken át begyakorolt szólótáncánál Marton Géza bekiabálta, hogy mikor döglik már végre meg az a hattyú, és amely kérdés a telt házas nézőtéren, különösen az intézet nebulói körében óriási és könyörtelen nevetésre adott okot, átérezhetően kínos helyzetbe hozva a darab főszereplőjét. Hogy a talán az ifjú nézők türelménél hosszabbra nyújtott előadás vagy Etelka minden igyekezete ellenére is darabos balettozása volt-e az ok, esetleg az, hogy Géza így akarta leplezni az Etelka iránti titkos rajongását és megmutatni az őt ezzel cukkoló társainak, hogy tévednek, hiszen lám, ő még erre is képes, sosem derült ki igazán.
Mindenesetre a kislányt vérig sértette, aki heteken keresztül leírhatatlanul pipa volt rá, s bár idővel úgy tett, mintha túl lenne a dolgon, az imént elhangzottak az ellenkezőjét bizonyították.
Volt még egy órája az ebédig. Akadtak olyan napok, amikor ők is a kastély lakóival együtt étkeztek a nevelőtanárok által felügyelt menzán, ahol Julianna, Etelka édesanyjának a legnagyobb meglepetésére egészen jól főztek. No, azért nem volt annyira ízletes a menü, mint egy tapasztalt háziasszonynál az otthoni koszt, de annyira azért igen, hogy kiváltsa  néha azt az időt, amit az ember a konyhában raboskodva, a főzéssel töltene. Ugyanis Juliannának a háztartáson kívül azért számos teendője akadt. Mert bár Jancsi, Attila, Jutka és Zsuzsa már csak hétvégenként vagy szünidőben bukkantak fel náluk, a kirepült négy gyermeke helyett kapott háromszázötvenet, akik ugyan hivatalosan nem az ő szárnya alá tartoztak, de akik pontosan tudták, hogy ügyes-bajos dolgaikkal, a szívüket nyomó bánattal bátran fordulhatnak az igazgató feleségéhez. S bár szigorúan véve a szerződésüket a kastéllyal és a parkkal kapcsolatos teendőknél nem ő volt a felelős, magától értetődő volt számára, hogy segítsen a számukra is otthont adó épület és a környezet rendben tartásánál. A klasszicista, Ybl Miklós által kivitelezett egykori Károlyi-kastélyt a háború után úgy-ahogy felújították, de még messze nem tündökölt a harmincas évek fényében, amikor amerikai turisták kedvelt üdülőhelyeként működött. Julianna hol a fűtésszerelővel vitatkozott, aki az ígérete ellenére még mindig nem minden osztályban ellenőrizte a kályhát, hol a konyhafőnököt próbálta meggyőzni arról, hogy a gyerekeknek valamivel több gyümölcsre lenne szüksége, hol pedig a kertésszel alkudozott arról, hogy fordítson nagyobb figyelmet az északi szárnynál meghúzódó sziklakertre.
Mindeközben nem hanyagolta el az anyai teendőit sem, mindig képes volt a sűrű napjaiból szakítani időt, amit csakis Etelkának szentelt, gyakorta csavarogtak kettesben vagy Jánossal együtt hármasban a parkot övező erdőben. Ha pedig csak röpke egy órát tudott kicsípni a délutánból, a kastélykert több mint százesztendős gesztenyefái és vörösfenyői között jártak egyet, vagy körbesétálták a park közepén elterülő mesterségesen létrehozott tavat.
Szintén csak a családé voltak a vasárnapok, amikor Julianna gondoskodott az ebédről, Etelka pedig a terítésről és a mosogatásról.
De most még volt egy kis ideje, a nyugati szárny toronyórája még csak tizenkettőt mutatott. A fehér, apró kavicsokkal kirakott úton nagyokat szökellve a kastély könyvtára felé vette az irányt, olvasni szerető kislányként gyakran megfordult a fehér fakazettákkal díszített, kupolás teremben, kiváltságos helyzetének köszönhetően néha olyankor is, amikor a többiek számára nem volt szabad a bejárás. Ezeket a titkos órákat különösen élvezte, már fiatal kora ellenére is rabul ejtették a könyvek, édesanyjához hasonlóan a mindennapjai része volt az olvasás. Ilyenkor, amikor csak ő lézengett a tudás várában, gyakran a felnőtt irodalmat tartalmazó polcok felé hajtotta a kíváncsiság, de általában a tiltott küldetés izgalmán túl nem volt igazán eredményes a belelapozás, néhány sor után visszatette a helyükre a könyveket. A koruk vagy a bizsergető tartalmuk miatt igazán különleges példányokat úgyis a vitrines, magas szekrényekbe zárták, amelyeknek a kulcsát úgy őrizte a púpos Ágoston, mintha a szeme fényére vigyázna.
De azért akadt így is épp elég érdekes írás, ami odacsábította a kislányt. Etelka kilencévesen már falta a betűket. Mi több, ő maga is mesélt, hol az édesanyjának, hol a legidősebb bátyja, Jancsi gyerekeinek, hol pedig a naplójának, amelynek hűségesen beszámolt egy-egy nap fontos történéseiről.

∗∗∗

Vagy kéttucat fiú ült szétszóródva a könyvtár padjai között, a kisebbek a még el nem készült házi feladataikat körmölték, páran fiúknak íródott kalandregényeket olvastak, jó néhányan pedig levelet írtak. Géza is.
A szeplős fiú a bőrbetétes asztal fölé görnyedve kerekítette a betűket. Az édesanyjának írt, csakúgy, mint a legtöbben, a közelgő anyák napja alkalmából. Az okok különböztek, hogy ki miért került a Fehérvárcsurgói Állami Nevelőintézetbe, de a szeretet utáni vágy minden kis lakó szívében ugyanúgy ott dobogott. Akadtak köztük árvák is, akik a gyámjuknak írtak köszöntést, szanatóriumban gyógyuló nők gyermekei, fiúk, akiknek börtönbe kerültek a szülei, vagy olyanok, mint Géza, aki hirtelen nem kellett senkinek, akinek az özvegy anyja úgy döntött, hogy Amerikában kezd másik életet új szerelme, egy újsághirdetés által talált idősebb férfi oldalán. A mesébe illő, először csak a levelekben kimerülő románc a néhány postai telefonálás után valódi szerelemmé nőtte ki magát. Ezt Géza anyja mesélte így, először az ismerősöknek, aztán a hétéves kisfiának, akinek szentül megígérte, hogy hamarosan utánajöhet majd, néhány hét, legfeljebb egy-két hónap után, amíg házasságot kötnek és elintézik a papírokat, hogy a gyermeke is csatlakozhasson hozzájuk. Egy kisebb összeget dugott az alattuk lakó szomszédasszony zsebébe, hogy addig legyen kedves, gondoskodjon ő a kis Gézáról: ”Négy vagy öt, hát nem mindegy?” – mosolygott amerikai parfümfelhőtől illatozva az asszony orgonasípként sorakozó gyerekeire.
Géza persze még egy anyai csókot is kapott és egy kérést, miszerint fogadjon szót. Amíg ő távol lesz, addig a szomszédasszony lesz majd az anyja a valódi édesanyja helyett.
De nem volt az, addig a három hónapig sem, amíg kitartott az ellátásért és a felügyeletért kapott pénz, utána pedig, amikor elfogyott az utolsó fillér, és már a második táviratot kapták Bostonból, hogy kicsit elhúzódnak az ügyek, türelem, türelem, pedig már végképp nem. Így került a hétéves kisfiú Fehérvárcsurgóra, ahonnan minden karácsonyra és minden anyák napjára levelet írt a szomszédasszonytól búcsúajándékként továbbított amerikai címre, kitartóan, reménykedve, nem törődve azzal, hogy eddig minden boríték bontatlanul visszajött.
Etelka lábujjhegyen a fiú mögé lopózott, hogy egy pillantást vessen az írásra, majd amikor megbizonyosodott a feltételezésről, összeszorult gyomorral, anélkül, hogy Géza észrevette volna, maga mögött hagyta a könyvtárat.
Két emelettel feljebb már a vasárnapi ebéd illata várta a konyhában, ahol beszámolt Juliannának az aggodalmáról, hogy mi van, ha megint nem érkezik válaszlevél. Nem a kis Géza volt az egyetlen, akinek az arcát a nagyobb ünnepekkor szürke fátyol fedte, akadtak még páran, akikről megfeledkezett a külvilág. Julianna ilyenkor a saját nappalijukba hívta meg ezeket a fiúkat, hogy legalább néhány óra erejéig érezzék a meghitt családi kört. S bár János néha igyekezett azzal megfékezni a feleségét, hogy a vágy tárgyát az orruk elé tartva lehet, hogy csak nagyobb bánatot okoznak az elhagyott gyerekeknek, Julianna nem hagyta meggyőzni magát. A tapasztalata azt mutatta, hogy a fiúk hálásak az együtt töltött időért, megbecsülik ezeket a különleges vendégségeket.

∗∗∗

Két héttel később Etelka a portástól kapott levelekkel futott fel a harmadikra, a széles márványlépcső fokait gyorsan maga mögött hagyva rontott be a lakásukba. Az épületnek ezen a szintjén alakították ki a kisebb tanári otthonokat és az igazgatói, háromszobás, tágas rezidenciát, ahova diákoknak meghívás nélkül nem volt belépésük.
Etelka ledobta az ebédlőasztalra a postát, köztük a Géza által írt, felbontatlanul visszaérkezett levelet, néhány óra múlva pedig sajnálkozva nyomta a faluból érkező édesanyjának a kezébe a sértetlen borítékot.
Julianna aznap éjjel későn feküdt le, egy darabig még küzdött a kételyeivel, de aztán egy pislákoló petróleumlámpa mellett betűről betűre végigolvasta a sorokat. Mélyen elmerült a gyerekkezek által tolmácsolt, szeretet után kiáltó szavakban, nem vette észre, hogy Etelka a résre nyitott ajtón át figyeli.
Másnap Julianna a reggeli mise után kekszre és egy-egy pohár kakaóra hívta azokat a gyereket, akik az intézetben, a kastély falai között töltötték az anyák napját. A fiúk öröm- mel jöttek, néhányan a parkból lopott virágokat szorongattak a kezükben, ami hamar összerántotta az igazgató szemöldökét, de Julianna diszkréten megrúgta a férje lábát az ovális ebédlőasztal alatt, hogy ez most nem a dorgálás ideje. Hiszen a szándék a fontos, és miképp juthattak volna ezek a legények másképp csokorhoz. Etelka is velük volt, zsabós blúzban és rakott szoknyában, olykor lopott pillantásokat vetve Marton Gézára.
Dél felé kezdtek szedelőzködni a kis vendégek, Julianna mindegyiküktől egyesével elbúcsúzott, szándékosan a sor végére hagyva valakit.
– Ez neked jött a tegnapi postával – nyomott Géza kezébe egy, a férje gyűjteményéből elkért amerikai bélyeggel ellátott borítékot.
Etelka szíve a torkában dobogott, miközben mosolyogva nézte a jelenetet, amely számára a fehérvárcsurgói életüknek örökre az egyik legszebb jelenete maradt.
A fiú zavartan zsebre vágta a levelet, majd fülig vörösödve elviharzott, hogy a kert egyik magányos szegletében olvassa el a sorokat, amelyekben a távolban élő édesanyja arról mesél, hogy rajta kívülálló okok miatt nem tudott jelentkezni, és hogy az élet bonyolult, kiszámíthatatlan, tele buktatókkal és váratlan fordulatokkal, de egyet tudnia kell a fiának: hogy nagyon büszke rá, hogy így veszi az akadályokat, és hogy mindennél jobban szereti. S bár sajnos nem tudja, hogy mikor láthatják egymást újra, de gondolatban nap mint nap vele van, addig pedig bizalommal forduljon az igazgatója feleségéhez, Juliannához, akire mindenben számíthat.
Innentől kezdve Gézát mintha kicserélték volna, a tudat, hogy szereti az édesanyja, és nem az asszony, hanem a nehézségekkel teli élet tehet arról, hogy így alakult a gyermeke sorsa, visszaadta a fiú szemének a csillogását. Nem volt telhetetlen, nem követelte a találkozást, eljön majd annak is az ideje – nyugtatgatta magát, addig pedig ott van egy papírdarab, amibe bármikor kapaszkodhat.