1983, Budapest. Julcsi az íróasztala fölé görnyedve körmölt már egy ideje. Biztosra akart menni, mert ugyan már többször megállásra késztette az édesanyját a Skála kirakata előtt, és az édesapjának is megpróbálta a lehető legnagyobb átéléssel elmagyarázni, hogy miért épp egy fiú Barbien, egy Ken babán múlik a boldogsága, de azért nem bízta a véletlenre.
Jézuska-lista – húzta át már harmadszorra színes ceruzával a betűket.
Persze, jól jönne a szagos radír, meg a selyemfényű, kék, hosszú ujjú tornadresszre is régen fájt már a foga, de ha csak egy kívánsága teljesülhet, akkor nincs min gondolkodni: a Terenszhilre hasonlító babáért minden másról lemondana.
Még ősszel látták a moziban a Nincs kettő négy nélkült, és a bátyjával, Zolival ellentétben, benne, Julcsiban, még a bunyós jeleneteknél is mélyebb nyomot hagyott az a vakítóan kék szempár és a sármos mosoly.
Sármos. Ezt a nagymamája mondta mindig a tv-ben látott férfiakra. De mindig csak akkor, ha a nagypapa is ott volt a közelben. Ha nem volt jelen, akkor csinos, jóképű és a nem kergetném el az ajtóm elől kifejezéseket használta. Ezt az utóbbit nem nagyon értette, mármint világos, ő sem kergetné el a Terenszhilt, mert jól nevelt, udvarias vendéglátó ő, de miért kell ezt így hangoztatni?
A két Lotti – firkantotta még oda a lista aljára, de aztán rövid gondolkodás után kiradírozta, a feltételezésben bízva, hogy a könyvek különösebb kéréstől függetlenül is megérkeznek. Csak az olvasó gyerekből lesz olvasó felnőtt – ezt meg a nagypapa hangoztatta, jobbnál jobb kötetekkel elhalmozva az unokáit. Julcsiban azért felmerült néha, hogy mi van akkor, ha valaki csak felnőtt korában tanul meg olvasni, akkor ő hivatalosan nem lehet már olvasó felnőtt, csak mert gyerekkorában még nem ismerte a betűket?
A Sipos Gáborra gondolt, aki szegény még harmadikban sem tudott akadozás nélkül felolvasni egy mondatot, hogy vajon ő is kap-e könyveket a nagyszüleitől. Mondjuk, Zolinak sem ment olyan könnyen az olvasás – idézte fel a lila ceruzáját rágcsálva a két évvel azelőtti téli szünetet, amikor Kati néni fanyalogva közölte az anyukájukkal a folyosón, hogy nem is érti az óvoda értékelését Zolikáról, mert szerinte egyáltalán nem olyan okos, még három hónap után sem megy neki az olvasás. Nem okost mondott, hanem valamit a képességekről, de Julcsi most nem tudta pontosan felidézni a hallottakat. Annál inkább az anyukája tekintetét, aki hazáig csikorgatta a fogait, és úgy szidta Kati nénit, hogy lehetőleg ő és Zoli ne értsék, hogy szidásról van szó. De értették. A gyerekek megérzik az ilyesmit, és Julcsi azt is látta, hogy a bátyja rendkívül hálás a sorsnak, hogy az anyukája nem őt teremti le a tények miatt. Mert tények azért voltak, mármint az olvasni-nem-tudás ténye, és talán az is, hogy Zolika a sikertelenség és a meg nem értésből adódó magatartása is hagyott maga után kívánnivalót.
Julcsi a nyakát nyújtogatva felemelkedett az íróasztalszékéről, és átlesett az elválasztó elemes polc felett a szoba másik felébe. Zoli egy Mark Twain regényt habzsolt, a héten már a másodikat. Öt nap alatt tanult meg olvasni, két éve, a karácsonyi szünetben, az anyukájukkal, aki félretéve az iskolai módszert, a képolvasást, amelynek következményeként Zolika minden f betűvel kezdődő szót fogkefének minősített, egy másik úton vezette be a testvérét a betűk világába.
Julcsi izgatottan visszahuppant a székére. Lehet, hogy a bátyját is be kellene avatnia, hogy tudjon a vágyáról, hogy esetleg segítsen a szüleinek, ha azok elbizonytalanodnának. Mert szó, ami a szó, a fekete hajú Petra babát is sokáig szorongatta a kezében, amikor az apukájával tettek egy kört a játékboltban. Még meg is jegyezte az apukája, hogy milyen jó, hogy nem minden Barbie szőke, mert szerinte a sötét hajú lányok a legszebbek. Julcsi nem volt benne biztos, hogy nem csak azért mondja-e, mert neki, a kislányának is sötét haja van.
Persze, jólesett Julcsinak a vélemény, de azért felvilágosította az apukáját, hogy a Petra baba nem Barbie, hanem egy másik márka, és a méretüket leszámítva egy kicsit sem hasonlítanak egymásra. Összerándult a gyomra. Most már biztos volt benne, hogy túl nagy figyelmet szentelt a fekete hajú szépségnek.
Petra baba nem – kanyarintotta oda a lap szélére, pirossal kétszer aláhúzva a létfontosságú információt.
∗∗∗
Szenteste-illatra ébredtek. Julcsi imádta a december 24-i reggeleket, amikor a zserbó és a bejgli az ünnepi délután hírnökeként már ott terpeszkedett a parányi konyha aszta- lán. Ropogósra vasalt, kockás konyharuhák alatt púposodtak a finom falatok, tiltott kóstolóra csábítva a testvéreket.
A folyosón a szemközti szomszéd nagyokat káromkodva próbálta a fenyő törzsét a tartóba faragni, hangosan esküdözve, hogy soha többet nem vesz fát a Fehérvári úti piacon. Julcsiék örökzöldje még az erkélyen fagyoskodott, gúzsba kötve várva, hogy elérkezzen az ebéd után, amikor majd Károly levonul a gyerekekkel szánkózni, esetleg egy ünnepi mozival megfűszerezve a délutánt, hogy a felesége Jézuskát játszva kényelmesen el tudja készíteni a háromfogásos vacsorát, fel tudja díszíteni a fát, és be tudja csomagolni a gardróbban rejtegetett ajándékokat. Orsi hiába reménykedett évek óta a szerepcserében, vagy legalábbis egy kicsit igazságosabb elosztásban, egyelőre esélytelennek látta a változást.
Ötre mindennel kész kellett lennie: terített asztal, egy leheletnyi smink és csukott szobaajtó várta a sétából érkezőket. Julcsi és Zoli a konyhából fülelték a csengettyűszót, az izgalomtól remegve várták a pillanatot, amikor az apró harangocska jelzi, hogy jöhetnek, a Jézuska már elvégezte a teendőjét, és az imént kirepült a résre nyitott ablakon.
Károly ilyenkor jól hallhatóan, egy teátrális mozdulattal becsukta a nyílászárót, Julcsiék pedig egymásra vigyorogtak, és a torkukban dobogó szívvel rohantak a szobába. Nem volt nappalijuk, a kétszobás panellakás gyerekszobája adott otthont a színes égőkkel teleaggatott karácsonyfának.
Orsi egy szikrázó csillagszóróval várta a gyerekeket, Károly pedig felhangosította a lemezjátszón keringőző korong dalát, és maga is rázendített a Mennyből az angyalra.
Julcsi sóvárogva lesett a piros és arany csomagok felé, alig várva, hogy végre az utolsó strófa végére érjenek. Volt ott pulóver, szagos radír, A két Lotti is megérkezett, Zoli egy menő tornacipőt, Rubik-kockát és távirányítós autót kapott, és Julcsi legnagyobb örömére a fa törzséhez egész mélyre becsúsztatva ott volt még egy masnival átkötött ajándék, szintén az övé – ahogy az édesanyja mosolygó bólintásából kikövetkeztette.
Hunyorogva tapogatta a dobozt, mint aki nem mer odanézni, nehogy csalódás érje. A méret stimmelt, talán a súly is, csak a trapéz alakú alap adott aggodalomra okot. A Petra babának volt ilyen a doboza, határozottan ilyen – emlékezett a könnyeivel küszködve, hogy miért nem írta meg hamarabb a jézuskás levelet. Nyilvánvalóan a szülei akkor már megvették a drága ajándékot, és talán már nem lehetett visszacserélni – tépte le a papírt, igyekezvén nem mutatni a csalódottságát. De a szemében egy pillanat múlva már a boldogság csillogott, amikor meglátta a világ feltehetőleg legszebb fiú Barbie-ját, egy cowboy ruhás Kent western kalappal, csizmával, piros bőrnadrággal és gyönyörű kék, terenszhiles tekintettel.
Madarat lehetett volna vele fogatni, semmihez sem hasonlítható boldogság uralkodott rajta egész este, alig tudott elaludni, és a másnapi nagyszülői vendégségnél csak a hu- szonhatodikát várta jobban, amikor átmennek majd a legjobb barátnőjéhez, a Németh Vikiékhez, akinek bizonyára a lélegzete is eláll majd, ha meglátja a világ legcsodálatosabb karácsonyi ajándékát. Szegény Viki – sajnálta meg hirtelen a szeretett osztálytársát, talán egyszer majd kölcsönadja neki a babát egy napra. Vagy egy órára – alkudozott magával félálomban, a csillagszemű Kent szorongatva.
Két nappal később Vikiék kedvesen fogadták őket, a barátnője édesanyja pitét sütött, ők meg cserepes virágot vittek. Üres kézzel nem megyünk vendégségbe! – hangoztatta mindig az édesanyja, amit szerinte ezúttal nem kellett volna, hiszen amúgy sem volt üres a keze, ott volt benne Ken, a gyönyörű kék szemével és a piros csizmájával.
Viki nagyon örült neki, mármint a barátnőjének, Julcsinak, hiszen az igazi sztárt először eldugta a hátizsákjába, meghagyva az osztálytársának azt a néhány másodpercnyi dicsőséget, amíg ő mutatja meg a frissen kapott ajándékait.
Az emeletes tolltartónál csak fölényesen mosolygott, a selyemfényű hajgumiknál ugyan egy pillanatra megdobbant a szíve, de elnézően hagyta a lelkes bemutatót, azonban amikor Viki egy ünnepélyes felvezetés után előhúzta a fa alól a fő ajándékát, belesápadva a látottakba szinte elállt a lélegzete.
Egy gyönyörű, kék szemű, piros nadrágos, cowboy csizmás Ken babát tartott a barátnője az orra elé. Az ő gyönyörű, kék szemű, piros nadrágos, cowboy csizmás Ken babáját! Azaz nem az övét, de egy teljesen ugyanolyat.
Mindeközben az édesanyák a konyhaablak alatt futó pultnál duruzsoltak elégedetten, hogy bár nem volt egy olcsó mulatság, a gyermekeik ragyogó szemét látva jól döntöttek, hogy karácsony előtt néhány nappal, egymást a vásárlásra bátorítva megvették a Sütő utcai dollárboltban a két babát.
Julcsiék azonban leforrázva ültek a gyerekszoba két sarkában, duzzogva, nem tudva feldolgozni az arcátlan árulást. Egy bő fél óra némaság után végül Julcsi megunta a tétlenkedést, mégiscsak ott volt egy másik gyerekszobában, ahol azért akárhogy is akart tiltakozni ellene, azért akadt elég látnivaló. Mint, mondjuk, a darázsderekú, szőke Barbiek, amikből több is akadt, de amikből csak az egyik tetszett meg az ő Kenjének. Hamar kiderült, hogy Viki fiú babája épp egy másikra vetett szemet, így aztán amikor a szüleik egy óra múlva belestek hozzájuk, már csak a babáikkal egy szerepjáték bűvöletében elmerült kislányokat látták, és már semmit nem éreztek az imént még a szobában pöffeszkedő gyermeki féltékenységből.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
