Palotás Petra Igazgyöngyök című novelláskötetéből hoztunk nektek egy “gyöngyszemet”. Kellemes olvasgatást hozzá a strandon, vagy akár az ebédidőben.
– Mi a fene, még a Tóth Ernő is jobban ért a nőkhöz… – bökött a fejével Benedek a kandeláber alatt szotyolázó kamasz felé. A vörös hajú, télvíz ellenére térdnadrágot viselő srác széles vigyorral magyarázott valamit a szorosan mellette álló csinos, teltkarcsú lánynak, olykor a kiszemeltje orra alá tartva a napraforgómagokat rejtő zacskót. A lány láthatóan élvezte a közeledést, többször a fiú fülébe súgott valamit, aztán meg nagyokat vihogva kellette magát.
– Nők! Azért ne túlozzunk. Gyerekek még – védte meg azonnal Benedek felesége, Erika a fiukat, az apjával szemben. – Misit komolyabb dolgok érdeklik, mint például a könyvek. Ahelyett, hogy örülnél neki, hogy ennyit olvas. Ő lesz az első tanult ember a családban – merengett az asszony álmodozva.
– Könyvek! – horkant fel Benedek. – Haszontalan papírlapok. Még ha a gépészeti lexikont bújná, de mihaszna kalandokkal tömi csak a fejét – zsörtölődött tovább, majd a latyakos munkásbakancsával eltaposott egy cigarettacsikket.
– Már most híre van ennek a lánynak – nézett Erika is a lámpaoszlop felé. – Misi majd jobban válogat, ráér. Nem kell elkapkodni az ilyesmit – motyogta maga elé a saját emlékeiben kutatva.
– Nem kell elkapkodni, nem kell elkapkodni… nem nősíteni akarom, asszony. De ennyi idősen már kóstolgasson egy legény, különben sosem lesz férfi belőle.
– Az igazira vár – védte tovább Misit az anyja, majd aggódva a templom toronyórájára nézett. – Mindjárt hét – állapította meg, de Benedek gondolatai még megrekedtek az előző szavaknál.
– Igazira? – ismételte meg, Erika érzése szerint némi gúnnyal a hangjában, de most nem volt ideje megbántódni. – Az lesz neki az igazi, aki megfőzi a vacsorát és tisztességgel felneveli a kölykeit. Ő meg annak lesz az igazi, akiről családfenntartóként gondoskodik. Bányászként, asztalosként vagy az üveggyárban felőlem… De könyvek lapozgatásából nem fognak megélni. Jobb, ha te is kivered a fejedből ezt az ostobaságot.
– Írni szeretne – folytatta gyengéden Erika, kerülve az ura szikrázó pillantását.
– Írni?! Na, adok én majd neki. Írni? Én sem tudok írni, mégis rendes embert faragtak belőlem a betűvetés ismerete nélkül is – fűzte hozzá öntudatosan.
– Nem úgy írni, te… – Erika alig tudta magába fojtani a kuncogást, szerette a férjét, de most jólesett neki kigúnyolni.
– Mit cincogsz? – hordta le Benedek nem értve a sértést.
– Semmit, csak gyere már, nem érünk oda időben – húzta megenyhülve maga után a felesége.
Hét óra után pár perccel léptek be az egyesület ajtaján. Ezúttal azonban nem jobbra, az öltözők felé kanyarodtak, hanem a másik irányba, a hosszan elnyúló három tekepályához. Odabent már vagy két tucat ember gyülekezett, nagy volt a nyüzsgés, az ötvenedik születésnapját ünneplő Rákóczy Andrásra vártak. Amolyan meglepetésparti volt az üzemi dolgozók részéről, felköszönteni a főnököt, ha már ők is olyan sokat köszönhettek neki. Leginkább munkát, és ezáltal a mindennapi betevőt. Rákóczy a leépítéseknél oroszlánként állt ki a beosztottjai mellett. Sokan hálásak voltak neki, jó főnök volt, lojális, egy igazi férfi – hangoztatta Benedek nemegyszer.
Máskor nem nagyon tették be a lábukat nők a tekeklubba, persze a tyúkmellű Irénkét leszámítva, de ő nem vendég volt, hanem a bárhoz tartozó munkatárs. Irénke csak felszolgált vagy olykor ki-, ha valakinek nagy volt a bánata és vastag a pénztárcája.
Ezen az estén azonban hivatalosak voltak a feleségek is, akik belekapaszkodva a ritka lehetőségbe, elővették a legcsinosabb ruhájukat, és nem csupán szemet hunytak az uruk italozása felett, hanem ezúttal ők maguk is érzékien emelték a likőröspoharat az élénkre rúzsozott ajkaikhoz.
A fél nyolc körül érkező Rákóczy is elemében volt, s bár a felesége gyanús követelőzése miatt, miszerint feltétlen menjen el aznap fodrászhoz, csak kicsit volt számára meglepetés a parti, de jó főnökhöz és udvarias ünnepelthez méltóan majd elájult örömében az egymást túlharsogni próbáló jókívánságok hallatán.
– Na, mi újság, jól vagy, öregem? – veregette meg kilenc felé Benedek vállát a főnöke.
– Soha jobban, soha jobban – hajtott az le még egy pohár sört, majd pityókásan a felesége hátsójára csapott.
Erika zavartan arrébb lépett egyet, de azért vigyázva, hogy ne legyen sértő a férjére nézve ez a mozdulat.
– És a kölyök, Misi? Hallom, remekül ír a srác.
Benedek értetlenül emelte a főnökére a kissé már üveges szemét.
– A szomszédom fia, Gergő mesélte, tudod, egy padban ülnek. Meg amúgy is nagyon sokat lógnak mostanában együtt. Modern idők… – mosolygott Benedekre cinkosan. Benedek összerándult, mintha villám csapott volna belé. Ökölbe szorult a keze, és csak egy lélegzetvételnyi szünet után válaszolt.
– Igen, igen. Szeret firkászni – húzta meg idegesen újra a korsót, majd durva kezével letörölte a habot a borostás szájáról. – Gyere, Erika, hajnalban kelek, menjünk – fordult hirtelen az asszonya felé, majd épphogy csak kurtán elbúcsúzva, sűrűn levegő után kapkodva kirobogott az egyesület épületéből.
Odakint nyálkás köd fogadta őket, Benedek szédelegve lépett kettőt, majd a szürke, nedves falnak dőlve sodort egy cigarettát.
– Azt hittem, menni akarsz – szólalt meg értetlenül a felesége.
– Szerinted homokos? – köpött ki egy jó adag bagót a latyakba.
– Mit beszélsz? – nézett rá ijedten Erika.
– Azt kérdeztem, hogy szerinted buzi-e – emelte fel Benedek az alkoholtól kásás hangját.
Erika összeszorított fogakkal meresztette Benedekre a szürkéskék szemét. Nem szólt semmit, láthatólag nagyon meglepődött.
– Az én fiam… – csuklott el őszinte kétségbeeséssel Benedek hangja.
– És, ha az? – rebegte Erika.
– Atyaisten, mit vétettem ellened? – guggolt le a férje, az arcát először az égre emelve, majd a tenyerébe temetve.
– De mégis honnan veszed, hallottál valamit? – próbált a felesége közeledni hozzá, de az ellökte a kezét. – Csak mert szeret olvasni, mert maga is ír? – folytatta Erika.
– A Gergő, a szarházi, az ronthatta meg – sziszegte a férfi.
– A fiad. Pont úgy, mint tegnap, amikor még nem tudtad. Érted, Benedek? A te véred. A mi vérünk – mentegette Misit Erika, miközben tagadhatatlanul érezte, hogy valójában ő maga is vigaszra szorul.
– Igen, a mi vérünk csörgedezik az ereiben. Amit majd ő elapaszt, mert sosem lesz apa… – suttogta a férfi lesújtva, remegő kézzel újra tüzet csiholva. – Mit szól a város, az üzem, a haverok? Micsoda szégyen!
– Az egyetlen gyermekünk. Én soha nem szálltam veled szembe, Benedek, de esküszöm, ha megtagadod Misit, tőlem is búcsút vehetsz – tornyosult Erika váratlanul az ura fölé.
***
Csendes, kínosan csendes két hónap következett. Benedek a legszükségesebbeken túl alig szólt a fiához. Az első napokban úgy nézett rá, mint egy aljas bűnözőre, aki becsapta, meglopta őt. A hímivarsejtektől duzzadó büszkeségétől és a ténytől, hogy valaha az unokáival barkácsoló nagyapa lehessen. Idővel a haragja átcsapott sajnálatba, a felesége és az apai ösztönei meggyőzték a feltétel nélküli szeretet erejéről. „Beteg szegény” – próbálta felmenteni, ha újra sötét gondolatok gyötörték.
Misi valójában nem érezte a változást, eddig sem határozták meg az együttléteiket a nagy beszélgetések, az apja talán egy kicsit fáradtabbnak tűnt a szokásosnál, de kit ne viselne meg a váltott műszak? Erika sem hozta szóba a „dolgot”, csöndesen, szeretettel és alázattal lavírozott a féltő anya és a félő feleség szerepe között.
Misi remekül teljesített az iskolában, az irodalomdolgozatai még az igazgatót is elkápráztatták. Olyannyira, hogy a tavaszi szünet előtti utolsó pénteken büszkén közölte az iskola aulájában a tényt, hogy a városi újság pályázatán Mihály írása végzett a képzeletbeli dobogó felső fokán, amelynek következményeként a dolgozatot papírra nyomva több ezren olvashatják majd a húsvéti számban.
Ezekben a napokban Benedek csöndes megfigyelése olykor csodálkozásba csapott át. Látta, hogy a fia ugyanúgy viselkedik, mint „azelőtt”, szereti a vagdaltat, sokat olvas ugyan, de nem veti meg a focit és olykor megiszik az apjával egy-egy üveg sört, nem kezdett hirtelen lányruhákat hordani, és nem esett nehezére a biciklit sem megszerelni.
Napról napra egyre erősebb lett benne az érzés, hogy attól, mert Misi a másik nemhez vonzódik, nem lett se több, se kevesebb… A homoszexualitásától nem lett értéktelenebb, mint ahogy értékesebb sem. Ugyanaz a Mihály, aki azelőtt volt, talán egy picit nyurgább és pimaszabb. Hiszen kamasz.
Benedek a hosszú, olykor kegyetlenül lustán vánszorgó téli hónapok alatt megtanulta, hogy igyekezzék arra figyelni, amiben a fia kiemelkedik a többiek közül, a tehetségére, amely lehet, hogy lefékezi abban, hogy egy vasüzem első számú embere legyen, de amely talán majd szárnyakat ad ahhoz, hogy berepülhesse saját álmainak egét.
***
Az egész város Misit ünnepelte, a szomszédok az elismerés és az irigység különös keverékével emlegették a fiút, az édesanyja és láthatóan az édesapja legnagyobb örömére.
A családi vacsoráknál is egyre inkább szaporodtak az érdeklődő szavak, és mivel közeledett Misi tizenhetedik születésnapja, Erika feltette a fiának a kérdést, hogy miként szeretne ünnepelni.
De Misi nemcsak okos volt, hanem szerény is, ezért kamaszos zavartsággal közölte, hogy számára az lenne a legszebb ünnep, ha végre bemutathatná a családjának a párját. Mert nem tudja bár, hogy sejthető volt-e már, de egy ideje bizony komoly szerelembe esett.
Benedek nagyot prüszkölt a mellényelt sörtől, de látva a felesége szikrákat szóró tekintetét, az öklébe köhécselt egyet és a sorsával megbékülve, meghunyászkodva csak ennyit mondott.
– Persze, persze, gyertek csak. Anyád csinál majd egy jó vadast, mi meg koccintunk, már ha szokott inni ő is… Te szoktál néha, azt tudom, de hogy úgy általában, ők… – makogta a megszeppent fiának.
– Nem kell mindig alkohol, lesz málnaszörp is – mosolygott Erika, igyekezvén megkönnyíteni a fia dolgát.
Egy héttel később izgatottan ébredt az egész család. Erika fényesre sikálta a konyhában a linóleumot, már kora délelőtt betette a sütőbe a vadast, hogy alacsony hőfokon, lassan pirítsa, egy kis vörösborban párolva, hogy az ünnephez méltóan zamatos és omlós legyen. Benedek szokása ellenére a héten másodjára is megborotválkozott, Mihály pedig fél órán keresztül tétovázott a ruhásszekrény előtt, hogy a három inge közül melyikre essen a választása.
– Vedd ezt, ebben igazán fess leszel – nyújtott oda neki az apja egy hófehér inget, átengedve a fiának a saját ünneplőjét.
Misi hálás vigyorral magára kapta a ruhát, majd a szíve dobogását a torkában érezve bámulta a sezlon feletti óra ketyegését, hogy mikor üti már el végre a delet.
Tizenkettő után alig egy perccel megszólalt a csengő.
Benedek a szűk előszobából nyíló apró, sötét nappaliban várta, hogy a fia betessékelje a vendégét, Erika pedig a konyhából leste, hogy mikor ismerheti meg már végre Misi választottját.
– Édesapám, édesanyám! Ez itt Katalin, Gergő barátom húga… Katalin, ezek pedig a szüleim – vezette be Misi boldogan a feltehetően a nagy alkalomra gesztenyebarna haját csigákba csavaró, szeplős, mosolygós lányt.
– Katalin?! – szaladt hozzá Erika, hogy átölelje a lányt, a kelleténél egy picivel talán tovább szorongatva. Csak Benedek nem mozdult egy darabig.
Ott állt, ugyanúgy meghökkenve, mint két hónnappal korábban a főnöke születésnapi ünnepségén. Egy kis idő múlva aztán zavartan, szinte hitetlenkedve megvakarta a fejét. Csodálkozott. Leginkább saját magán, hogy nem megkönnyebbülést érez, csak határtalan, büszke szeretetet. A teljesen mindegy, hogy melyik nemhez vonzódó fia iránt…