– Egy kávét, Éva? – lépett be az asszisztense a szobába. Tágas irodájában egy nagyobb családi ünnepség is elfért volna.
– Nem, köszönöm – vágta rá. – De, talán mégis. Két cukorral. Nem, inkább mézzel, kérlek. – Dénes Évi novellája.
– Máris – penderült ki Ani a folyosóra. – A tárgyalóba viszem.
– Köszönöm – szólt a fiatal lány után.
Felállt, és kinézett az emeleti iroda varázslatos kilátást nyújtó ablakából. Lába alatt a Duna, szemben, a távolban a Gellért-hegy és a Szabadság-szobor, a pálmaágat büszkén a feje fölé tartó nő. Felszabadulás, győzelem, béke, gondolta.
– Megérkeztek az ügyfelek – kukkantott be Ani. – A kávé a szokott helyen.
– Köszönöm – fordult meg, majd megigazította szürke kosztümjét, mély levegőt vett, és átsétált a tárgyalóba.
Miközben az ügyfelei panaszáradatát hallgatta, elkalandozott a figyelme. Az asztal másik oldalán pöffeszkedő negyvenes férfi rikácsoló hangja már bosszantani sem tudta. Korábban uralkodnia kellett magán, amikor gőgös ifjak jelentek meg nála, hogy szüleik öröksége felett, mint hiénák, marakodjanak. Az asztal másik végében helyet foglaló halovány arcú nő görnyedten, lehajtott fejjel gubbasztott. Egyetlen szót sem szólt. Régimódi textil zsebkendőjével néha letörölt egy-egy kigördülő könnycseppet.
– Attól, hogy a nővérem ápolta, még ugyanannyi jár nekünk. Én is a gyereke vagyok. Ez a végrendelet igazságtalan! – sipítozta tovább a férfi.
– A végrendelet érvényes, Matuska asszony így határozott – felelte Éva nyugodt hangon.
– Mert telebeszélte a fejét ez a kígyó – bökött a sápadt asszony felé, aki még mindig, tekintetét az asztalra szegezve szótlanul ült.
– Bármi is történt uram, a végrendelet érvényes – ismételte meg az ügyvédnő. – A házat Brigitta örökli, a belvárosi lakás pedig az öné.
– Igen, de az a ház jóval nagyobb. Mit kezdjek egy kis lakással a belvárosban?
– Zoltán, van gyermeke? – nézett Éva a dühöngőre. Maga sem értette, hogy is jön ez ide.
– Van egy fiam, nem beszélünk már évek óta – legyintett lekicsinylően. – De nem miatta jöttem, hanem hogy az örökségemről beszéljünk.
– Gondolt esetleg arra, ha magának nem kell a lakás, akkor a fiának adja? – lépte át váratlanul az ügyvédnő a tőle jól megszokott határt. Mindig szigorúan tartotta magát a hivatása kereteihez, és sosem folyt bele az ügyfelei magánéletébe. Szabályok, szabályok, szabályok – amiképp tanulta.
– Annak a gyereknek? Egy fillért sem! Sosem látogat meg. Fel sem hív. Hát nem képzeli?! – vörösödött el az arcra.
– Önnek milyen volt az édesanyjával a viszonya? – emelte fel a szemöldökét Éva.
– Mit akar ezzel mondani?! – ráncolta össze a szemöldökét a férfi.
– Egy ártatlan kérdés volt – vonta meg a vállát az ügyvédnő, majd lapozgatni kezdte a papírjait. Kiváló menedék volt az odakészített papírkupac és a kávé. Időt engedtek nyerni kényes helyzetekben. Percek teltek el némán, miközben a testvérpár csendben figyelte a tudományosnak tűnő lapozgatást.
– Az anyám egy hárpia volt, épp, mint a nővérem – törte meg a csendet a férfi. – Férfiember nem tudott megmaradni egyik mellett sem. Csak nézzen rá, milyen szerencsétlen. Bezzeg amikor meg kellene szólalni, egy hang sem jön ki a torkán. Aztán ahogy kilépünk innen, majd jól a képembe röhög.
– Maga mit gondol erről, Brigitta? – fordult az asszony felé.
– Én, én, én nem akartam semmi rosszat. Nem tehetek róla, hogy anyám így határozott – hebegte. De szívesen…
– Mennyibe került magának az édesanyja gondozása? – szakította félbe az ügyvédnő az asszonyt. Mélyen a szívében érezte, nem engedheti, hogy ezt a mondatot befejezze.
– Kölcsönkértem, hogy ápolhassam, mert a fizetésemből nem telt volna az orvosokra, aztán meg az utolsó hónapokban… – zokogni kezdett.
– Mi történt az utolsó hónapokban? – kérdezte Éva.
– Nem fontos – szipogta az asszony. – Az én döntésem volt.
– Nem járt dolgozni, jól sejtem? Hogy az édesanyja mellett lehessen.
– Nem akartam kórházba adni. Igyekeztem mindent megadni neki. Apánk hamar elhagyta őt, és sokat köszönhetünk neki. Valóban, nem mindig volt túl kedves velünk, de az élet megkérgesítette a szívét. – Kis szünetet tartott. – Aztán a betegsége hónapjaiban sok mindent megértett a szeretetről. Csak egy valamit hiányolt. – Tekintetét a bátyjára emelte.
– Ne nézz rám ilyen számonkérő tekintettel. Megmondtam, hogy megyek, amint bocsánatot kér, amiért érzéketlennek nevezett.
– Érzéketlennek? – ismételte meg az ügyvédnő.
– Annak! – Csapott dühösen az asztalra a férfi. – Kikérem magamnak!
– Zoltán, maga veszített már el valakit, aki önnek fontos volt? – fordult hozzá Éva.
– Hát persze, a feleségemet – bökte ki hirtelen. Szája remegni kezdett. – Összecimboráltak a fiammal ellenem, pedig, istenemre, hogy szerettem. Megadtam neki mindent, ő meg…
– Ő meg? – ismételte meg Éva.
– Ő meg… Ő meg… Megcsalt valakivel.
– Ha csak egyetlen dolgot kérhetne, hogy visszamenjen az időben, mit változtatna meg? – kérdezte egészen halkan, hangjában végtelen finomsággal az ügyvédnő. Már jóval túllépte hivatása kereteit, de már nem érdekelte. Saját fájdalmát vélte a férfiben felfedezni. Percekig néma csend honolt a szobában. Brigitta még mindig az asztalra szegezte a tekintetét. A férfi pedig a tenyerébe temette az arcát, és vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Amikor megnyugodott, fejét lehajtva csak pár szót nyögött ki, alig hallhatóan:
– Én… én… Nem volt szándékos! Véletlen volt! Istenemre mondom, úgy volt. Csak három éves voltam – nézett az ügyvédnőre sírástól feldagadt szemmel.
– Mi történt, Zoltán? Nekem most itt elmondhatja, hogy a szívén könnyítsen. Az ügyvédi titoktartás kötelez.
– Azóta is szüntelenül szól a régi házunk teraszán függő szélcsengő hangja a fejemben… Nem hagy nyugodni, minden napom egy rémálom! Bárcsak élne még a kisöcsém, az én Benedekem.
