Egy átlagos nap egy amerikai hajón

Kelés legkésőbb fél hétkor. Ha az ember kávéfüggő és szeretne félórát kellemes ébredéssel tölteni, akkor lehet hogy még előbb, mert abban a pillanatban, hogy óvatlanul kidugja csak a lábujja hegyét is a kabinjából, máris letámadják a kevés alvással is beérő utasok végtelen számú, változatos kérdésekkel…

Egy átlagos nap körülbelül így kezdődik egy amerikai hajón. Ezt a reggeli lerohanást elkerülendő, bohózatba illően settenkedve futottam ki minden korareggel a hajó lobby részében található kávégép felé, ami rossz, híg, vizes kávét ad egyébként, de van olyan helyzet, mikor a placebo is életet ment. Na, ez ilyenkor pont ez a helyzet volt, bár egy idő után már vittem magammal a kis french pressemet és az azzal főzött kávé is mennyei manna volt a kávégéphez képest.

Fotó: Michele Bergami / unsplash

Letudva a reggeli rutin

Kelés után, többnyire fél nyolc – nyolcra legkésőbb kint voltunk többedmagunkkal a recepción és megkezdődött a felszínes, kedves – small talk – társalgás az utasokkal.

A kérdések megválaszolása, és az esetleges reggeli izgalmak után (ezek a következők lehettek rendszerint: hol a busz? Miért téved el a szlovák sofőr Pozsonyban? Kinek a csoportja húzza a rövidebbet és menjen a legtávolabb parkoló buszhoz? Hogyan beszéljük le a térd- és csípőprotézises Mrs. Andersont a macskaköves városnézésről? Tudunk-e Linzben nyár közepén két óra alatt karácsonyfadíszt venni, mert Mrs. Leenek ez a vágya? A hajó motorjának zúgásától felbőszült utast meg tudjuk-e nyugtatni?) legkésőbb kilenckor indult is a napi program.

Négy busz, négy csoport, négy idegenvezető, és mi program directorok, csoportkísérő vagy idegenvezető funkcióban. Kisebb, kevésbé frekventált városokban – vagyis, ahol nem kellett tartani egy esetleges hatósági ellenőrzéstől és a helyi idegenvezetői igazolvány számonkérésétől – a cég minket, csoportkísérő idegenvezetőket használt idegenvezetésre is. Így történt, hogy megtanultam nagyjából bármely európai ország bármilyen látványosságáról összefüggően beszélni percekig. Hasznos készség ebben a szakmában!

A szerző saját fotója.

A délelőtti programot némi szabadidő követte az utasoknak, ez ritkább esetben nekünk is szabadidő volt. Gyakoribb volt azonban az, hogy ilyenkor összeültünk a kollégákkal és az esti vagy a másnapi programról ötleteltünk. Ebédre rendszerint visszatértünk a hajóra, majd délután újabb program következett. Az amerikai utazóközönséggel ez volt a nehéz: az állandó, általam csak “csörgőrázási kényszernek” nevezett nyomás. MINDIG kellett lennie valamilyen programnak, mindig. Nem volt olyan, mint a bevezetőben írt sok évvel későbbi emlék, hogy relaxálunk a fedélzeten. A közös vacsora az utasokkal mindennapos elvárás volt a cég részéről, ezt követően természetesen újabb program következett, ami vagy a hajón tartott szórakoztató műsor volt, vagy mi vittük az utasokat külső rendezvényre, vagy általunk kitalált esti programra.

Program 0-24

Fentiekből talán érződik, hogy ez egy teljes erőbedobást, állandó koncentrálást, kreativitást igénylő munka. Abban a 10-20 napban, amíg egy út tart, 0/24 az utasért vagy, senki más nem számít, az ő szellemi, lelki, testi szükségletei mindennél előbbre valóak. Volt olyan kollégám, aki egy-egy ilyen út után otthon eldőlt és egy hétig kiszolgáltatta magát a családdal. Hm, hát mindenki másként dolgozza fel. Azért három nap magány nekem is kellett többnyire, hogy kedvem legyen emberekhez szólni megint.

A szerző saját fotója.

A korlátok döntögetése

Az amerikaiaknak dolgozva nevettem a legtöbbet az életemben a kollégáimmal, itt toltam ki a nemalvási határaimat, és a legtöbb unokáimnak mesélhető sztorit is itt gyűjtöttem össze eddig.

Volt olyan kollégám, aki várótermi szék hiányában, egy tolószékbe roskadva némileg véresen várt a magát összetörő utasára a helyi kórházban és épp telefonált, mikor hirtelen egy markos ápoló kezdte el őt tolni székestül a vizsgáló felé! A kolléganőnek komolyan kellett bizonygatnia az ápoló felé, hogy ő nem kezelésre váró beteg, ellenben betegre vár.

Összességében egy-egy út hasonlít egy filmforgatáshoz: véletlenszerű hogy milyen kollégákkal, és milyen hajón találod magad, lehet hogy akivel áprilisban együtt dolgoztál azzal idén többet már nem is fogsz, ám előfordulhat, hogy legközelebb is újra egy fedélzeten lesztek. Szerencsés vagyok, mert így is alakultak ki komoly barátságok, de még a felszínesebb kapcsolatokban is olyan mélységben ismertük meg egymást egy-egy úton, hogy ez mindig elég muníció lesz egy nagy beszélgetéshez, bárhol is fújjon minket össze legközelebb a szél.

Folytatás 08. 02-án!

Avatar photo
Sárkány Viki

Idegenvezető

Kíváncsiság: ezt tartom a legfontosabb értéknek az életben, ez mozgat a mindennapokban. Utána menni embernek, háznak, kapukba bemenni, beleszagolni, elképzelni-meghallgatni egy ember, egy ház, egy ország történeteit. Történetek. Hiszem, hogy ezek mozgatják az életünket, saját magunknak mondott történeteinkből építkezik az identitásunk, épp ezért érdemes ezeket időnként felülvizsgálni. Az írással lenyomata marad a kíváncsiságnak és az épp megtalált történeteknek – a megosztás pedig segíthet valakinek, aki épp ilyen történetre volt éhes. Talán épp Neked.