Sakktábla – novella

Palotás Petrával most visszarepülhetünk egy kicsit az időben. Pontosan a 70-es évek végére.

1979. december

Zoltán pezsgőt bontott. Nem sokszor ivott, pezsgőt pedig még ritkábban. Csak születésnapokon, a házassági évfordulójukon és ilyenkor, szenteste.
Erzsébet örömmel emelte a szájához az aranyszínű, gyöngyöző nedűt, ízlett neki. A férje már másodszorra töltötte tele a poharát. Péterke áfonyaszörpöt kapott, külön kívánságára talpas pohárba. Mint a nagyok. Az apja megengedte, pedig máskor megmosolyogta volna az efféle csacskaságokat. De most mégiscsak szenteste volt, egy különleges alkalom.
Erzsébet piros ruhát viselt, és magas sarkú cipőt. Péterke nem értette, miért kell itthon cipőben lenni, máskor még a vendégekkel is levetették az előszobában, most meg rá is cipőt adtak, ünneplőt.
Hisz mégiscsak karácsony volt. Meg kellett adni a módját. Halászlevet ettek és malacpecsenyét krumplipürével. Mint minden karácsonykor, legalábbis mint a tavalyin, mert többre Péterke még nem emlékezett. De a tavalyi fényekre már igen, és a fa illatára, meg a zöld, lila és narancssárga celofánba csomagolt cukorkákra.
És a kockákra, a csodálatos, színes fakockákra, amelyekből égig érő tornyot lehetett építeni. A Jézuskának volt ugyan a születésnapja, de mégis ők kaptak ajándékot. Milyen édes tévedés – gondolta Péterke magában, reménykedve a csoda megismétlődésében.
Anyuka selyemsálat kapott, apuka pedig egy fekete tollat. Ő személy szerint színesnek biztosan jobban örült volna, de apukával madarat lehetett volna fogatni. Ezt a nagymama mondta mindig így. A madárfogatást. Hogy ha valaki nagyon örül… Péterke nem nagyon értette ugyan, hogy miért, de a nagymama már öreg volt és okos, akkor meg miért ne hitt volna neki. Apuka akkor karácsonyeste biztosan megfogta volna a madarat, ha van nekik. De történetesen nekik csak macskájuk volt, egy nagy, lusta, kövér kandúr, a Berci. Berci is szerette a karácsonyt, leginkább a maradék halászlé miatt.
Az angyalkák délután díszítették fel a fát, miközben Péterke apukával a közeli dombon szánkózott. Csak anyuka maradt otthon, melegen tartani a halászlevet és ropogósra sütni a malacpecsenyét.
Péterke imádott szánkózni, de még sokkal szívesebben találkozott volna az angyalkákkal, akik odarepítették a Jézuska ajándékait. Bár anyuka szerint úgyis láthatatlanok, csak a szárnyuk suhogását lehet hallani, azt is csak akkor, amikor már végeztek a küldetésükkel, amikor kirepülnek, rejtélyes módon akár a csukott ablakon át is. Anyuka ilyenkor a konyhában szokott lenni, süt-főz, ezért nem láthatta még sosem őket.
De ma is itt voltak, egészen biztosan. Hiszen már ott lapulnak az ajándékok a fa alatt. Ezúttal mintha több csomag is az övé lenne, hiszen a szüleinek csak nem küldött volna a Kisjézus bármit is ólomkatonás vagy plüssmackós csomagolópapírban.
Hamarosan úgyis kiderül, mindjárt a desszert után. Máskor a fél karját odaadta volna egy nagy adag, tejszínes gesztenyepüréért, de most már csak a vacsora végére vágyott. Hogy odakuporogva a fenyőfa alá elénekeljék együtt a Csendes éjt és a Mennyből az angyalt. Csak halkan, hogy a szomszéd elvtársék ne hallják. Ezt apuka mondta mindig. A szomszéd elvtársék biztos nem szeretnek énekelni.
Vagy csak nem ezeket a dalokat. Nem baj, akkor majd halkak lesznek. A lényeg, hogy végre a kezébe foghassa az ólomkatonás és a plüssmacis csomagokat.

***

– Egy focilabda! Apuka, idenézz, egy igazi bőr focilabda! – kiabálta őszinte lelkesedéssel.
– Szerintem van ott még más is – simogatta meg a fejét az édesanyja gyengéden. Péterke izgatottan tépte le egy újabb dobozról a csomagolópapírt.
– Ólomkatonák! Anyuka, apuka, ólomkatonák! Pont olyanok, mint amilyeneket az áruházi kirakatban láttam, pont olyanok! – örvendezett a kisfiú.
Erzsébet arca is felragyogott, amikor a tojáshéj színű selyempapírból előbukkant egy Chanel parfüm. Ennél jobban már csak az okozott örömet számára, amikor a kisfia arca után a férjéén is felragyogott a gyermeki meglepettséget és boldogságot tükröző mosoly.
Zoltán egy fényesre lakkozott, feltehetően igen értékes sakktáblát tartott a kezében. Mellette egy finom bársonyszütyőben hevertek a kézzel faragott figurák, amelyből minden gyalogot, futót és bástyát egyenként megcsodálva vett elő a férfi.
– Tetszik? – kérdezte a felesége ragyogó szemmel.
– Hogy tetszik-e? – ölelte át a férje. – De hát hogyan? Ez egy vagyonba kerülhetett – suttogta Erzsébet fülébe. – Ez valami csodálatos. Nagy becsben tartom majd.
– Apuka, apuka! Mutasd! – szaladt oda hozzá Péterke lelkesen, de az apja határozottan lefékezte.
– Állj, Péterke, ez nem gyereknek való. Játssz a katonáiddal!
– Apuka, apuka! Én is tudok sakkozni – emelte fel Péterke a vezért, de az apja egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből.
– Fogadj szót, kisfiam! Még kárt teszel benne, ez nagy érték ám, nem gyerekkézbe való.
– De apuka, de apuka – próbálkozott Péterke újra és újra, de aznap este mindannyiszor visszautasításba ütközött.
Csakúgy, mint az elkövetkezendő években, akárhányszor csak előkerült az elegáns, fényesre lakkozott, kézi készítésű sakktábla. Maga Zoltán is csak különleges alkalmakkor játszott vele, ünnepnapon vagy ha meglátogatta egy partira az üzemből a főnöke. De akkor is aggódva nézte annak minden mozdulatát, rettegve, hogy kárt tehet ebben a csodában, amelyre ebben az életben még oly komoly küldetése vár. S bár az íróasztalán sosem tudott rendet tartani, a sakktáblát és figurákat mindig óvta, mi több, a felesége legnagyobb meglepetésére évente többször áttörölte egy különleges olajjal.
Mindennél jobban, a szeme fényeként vigyázott az év nagy részében a szekrénybe zárt fekete-fehér játékszerére.
Persze máskor is sakkozott, de a hétköznapokra ott volt egy kissé már megkopott, diófa tábla, a nem túl nagy gonddal kifaragott bábukkal megtömve.
Ezzel Péterke is játszhatott. Megannyi vasárnap délutáni partit tudtak maguk mögött, és az apai tanításnak köszönhetően az ügyesen sakkozó kisfiúból idővel tehetséges kamasz játékos lett.
De a fényesen csillogó, minden valószínűség szerint valamilyen egzotikus fából készített tábla a Péterkéből Péterré cseperedett fiú számára továbbra is elérhetetlen álom maradt.
Egy felnőtt játék, amely gyerek kezébe nem való.
Szigorú ember volt Zoltán, de nem rideg és igazságtalan. Mindent meg tudott vele beszélni a fia, mindenben megvédte, mindent megadott neki, csupán a feleségétől kapott, nagy értékű sakktáblából nem engedett, csak ott nem könyörült meg a fia vágyakozásán.
– Majd egyszer megérted, majd egyszer te is megérted – hajtogatta. De Péter nem értette. És gyakran neheztelt is emiatt az apjára, amikor az újra és újra visszautasította.
– Nagyfiú már, igazán játszhatnátok ezzel a táblával is néha, így csak a por eszi majd meg – próbálkozott Erzsébet a fia védelmére kelni, de Zoltán hajthatatlan maradt.
– Mi van, ha megkopik, ha megsérül vagy netán elvész addig? – tiltakozott.
– Meddig, Zoltán, mégis meddig, mire tartogatod? – rázta meg a fejét értetlenül a felesége.
Péter pedig hosszú éveken át hiába várta a pillanatot, amikor megtörik a jég.

***

Sok éve volt már, hogy a gyermeki szív olyannyira áhítozott valami után.
Időközben Péterből sikeres ügyvéd, boldog férj és szerető családapa lett. A vasárnap délutáni sakkpartik évenként talán, ha egy-két játékká zsugorodtak, és Péter ezeken az alkalmakon már rég nem is kereste a csillogó sakktáblát.
Elérkezett újra a szenteste, egy újabb hópelyhekbe és vágyakba csomagolt karácsonyeste, amikor Péter mindennél jobban vágyott arra, hogy megölelhesse Zoltánt, a nyáron elhunyt édesapját. Hirtelen ott volt benne ez a minden mást elnyomó és háttérbe szorító vágyakozás, hogy csak egyszer láthassa még, csak néhány óra erejéig, hogy megbeszélhessenek mindent, aminek még nem tettek pontot a végére.
– Vacsora előtt vagy vacsora után bontsuk ki az ajándékokat? – kérdezte Andriska édesanyja, Péter felesége csilingelő hangon.
– Ó, csakis a gesztenyepüré után, csakis a desszert után – szögezte le Erzsébet ellentmondást nem tűrő hangon, de azért egy huncut mosollyal a szemében.
Pezsgőt bontottak és halászlevet ettek. Berci cica helyett egy fehér kis uszkár, Alizka ágaskodott az asztal körül, de Erzsébet elhessegette onnan.
– Imádom ezt a kis szemtelent, de az asztalnál semmi keresnivalója – mondta, mielőtt beleharapott volna a malacsültbe.
Andriska hatalmas fantáspohara mögé bújva próbálta elrejteni a kuncogását, amikor apját rajtakapta, hogy a szigorú anyai utasítás ellenére is ledob Alizkának egy falatot.
Erzsébet úgy téve, mintha nem vette volna észre, még egy pohár pezsgőt töltött magának, és lassan, vigasztaló élvezettel ízlelte az aranyszínű gyöngyöket…
– Már annyi autóm van – szaladt ki néhány perc múlva Andriska száján csalódottan, amikor kibontott egy újabb matchboxos dobozt.
– Van ott még más is – tolt oda somolyogva elé a nagyanyja egy óriási legóval teli ládát.
– Hú de jó, hú de jó! Pont ilyet akartam – lelkendezett a kisfiú megkönnyebbülve.
– Neked is van ám még itt valami – nyújtott át a torkát köszörülve Erzsébet egy csomagot a fiának.
– Na ezúttal biztos nem nyakkendő – tréfálkozott Péter az elmúlt évek ismétlődő meglepetéseire és az idei ajándék méretére utalva.
– Apukától. Azt kérte, hogy az első karácsonyon adjam oda neked. Mármint az elsőn, miután… – fűzte hozzá Erzsébet halkan. – Neked óvta, neked vigyázott rá. Azt mondta, hogy legalább egy értéket egészen biztosan szeretne rád hagyni. Rettegett, hogy kárba vész vagy valami megsérül rajta, mielőtt megkapnád – mondta, miközben a fia kicsomagolta a fekete-fehér, fényesen csillogó sakktáblát.
Péter nyelt egy nagyot, a könnyeivel küszködött, hirtelen újra a fülében csengtek az apja szavai: egyszer majd te is megérted, egyszer majd te is megérted, fiam…
– Apa! Hú, ez milyen klassz… – hagyta félbe Andriska a legó kicsomagolását, hogy megszemlélhesse az apja ajándékát. – Megnézhetem? – emelt a szeme elé egy éjfeketén csillogó futót? – Sakkozzunk, sakkozunk! – nézett kérlelően az apjára.
Péter egy pillanatig habozott, majd kiterítette a táblát az ebédlőasztalra, megértve és elfogadva, hogy a szeretetnek ezer arca van.

Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!

Avatar photo
Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.