A szakirodalomban hívják ezt “húzd meg-ereszd meg” játszmának is, én a saját szótáramban a lebegtetés fogalmát használom az ilyen helyzetekre. De milyenek is ezek a helyzetek? Amikor a férfi bedob egy ötletet, valami olyat, amiről tudja, hogy a nőnek igazán kedvére való lenne. De aztán mégsem lesz belőle semmi. Ezt hívom én lebegtetésnek.
Belebegteti, hogy ő mit tenne meg, milyen programot gondolna, de végül abból nem lesz semmi. Marad minden a szavak szintjén, cselekvésre nem kerül sor. Vagy – ha valamikor mégis cselekvés lenne belőle – az csak nagysokára válik valóra. Addig is pedig a nő tűkön ülve várja, hogy a belebegtetett dolog földet érjen és megvalósuljon.
Ez egy pszichológiai játszma. A férfi arra hajt, hogy magához láncolja a nőt, azzal a mechanizmussal, hogy ígérget. Ezt is, azt is, sőt, még amazt is, de nagyon.
Ezzel úgymond felhevíti a nőt, az érdeklődését a férfi iránt, elkezdődik a magához láncolás folyamata. A nő elhiszi, hogy ezek a dolgok aztán meg is fognak történni és mivel türelmes (vagy türelemre inti magát, akár már sokadszor is), várja a megvalósulást. Ami néha valóban meg is történik, de nem az esetek többségében.
A lebegtetésben pont ez a zavarba ejtő dolog, hogy néha földet ér, néha pedig nem.
Nincs egy egyértelmű, kiismerhető menete a dolgoknak, nincs egy minta, ami mentén fel lehetne ismerni a játszmát és kilépni belőle. Ezért a végeredmény sokszor a nő teljes elbizonytalanodása. Nem érti, hogy ha a múltkor meg tudott történni az a belebegtetett dolog, akkor most miért nem? Akkor esetleg még türelmesebbnek kellene lenni? Vagy tényleg szegény férfinak ennyi dolga van, hogy nincs ideje most erre?
Erről egy nagy igazság jut eszembe: ha egy férfi tenni akar a nőért, ha a kedvében akar járni, akkor megteszi. Nem halogatja, nem kifogásokat keres, hanem cselekszik.
Namármost, a lebegtetésben pont nem ez van. A mérleg az ígéretek oldalára billen, nem a cselekvések oldalára. De mi, nők, sokszor magunkat csapjuk be, mert annyira szeretnénk, ha ez most működne. Azt gondolhatjuk, hogy mi vagyunk türelmetlenek, mi akarunk sokat. Ha valakit érdekelsz, ha valaki meg akar téged ismerni, ha valaki időt szeretne veled tölteni, akkor cselekszik. Nem ígérget, hanem cselekszik.
Édesanyám kiváló mondását tudnám még itt idézni: „Arra van időd, amire akarod.”
Amire úgy érzi valaki, hogy nem tud időt szánni, az tulajdonképpen olyan dolog, amire nem akar időt szánni. Nem nem tud, hanem nem akar. Nagy különbség. Ízlelgessétek.
Egy randipartneremmel sikerült mostanában ezt a szituációt újra élnem.
Egy lassú chates-beszélgetős időszak után meghívott, hogy vacsorázzak együtt vele, testvérével és a testvére barátnőjével. Nem tipikus első randi, de végül is belefér. Csak aztán kiderült, hogy ez a fiatalember saját lakásában lenne. Mondtam, hogy ez azért nekem komfortzónán kívüli, hogy a nulláról rögtön valaki lakásán találkozzak vele, úgyhogy nagyon kedves, de ezt így azért nem. Ellenben – mondtam neki – ha esetleg előtte tudunk találkozni, meginni egy italt, megismerkedni, akkor utána meglátjuk a dolgot. Ezt a felajánlásomat különösebben nem reagálta le.
Itt még bármit lehetett volna gondolni, de úgy voltam vele, hogy nekem ezek a feltételeim nőként, aztán lesz, ami lesz. Végül a közös vacsora napja eltelt a nélkül, hogy az úriember kezdeményezte volna a találkozót, csak a napi „hogy telik a napod” és „hogy telik az estéd” üzenetek jöttek-mentek tőle.
Aztán végül eljutott odáig, hogy vacsorázzunk mégis kettesben, egy étteremben. Na, eljutottunk idáig is, kérem. Rendben. Lassú víz partot mos. De türelmes vagyok. Vacsora megtörtént, nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Vagyis így utólag értékelve inkább ő mesélt, én pedig rácsatlakoztam a sztorijaira a saját dolgaimmal. Mert kérdezni azért nem igazán kérdezett. Sőt, egyszer, amikor elkezdtem egy történetemet mesélni, ő – aki egészen addig az asztalra támaszkodva ült – hátradőlt a székében. Ezt vehetnénk egy igen aprócska dolognak is akár, ámde a testbeszéd nem hazudik. Mivel legtöbbször nem is tudjuk hosszú ideig tudatosan kontrollálni azt. Coachként ezekre különös tekintettel van kiélezve az érzékelésem, hiszen egy coaching ülés során ebből tudom meg, hogy a velem szemben ülő ügyfelem mennyire fogadja be az információt, amiről szó van. Ez a rész azért egy randin sincs másképpen. Ebben a pillanatban tudtam, hogy tulajdonképpen nem is érdekli, hogy miről beszélek. De e mellett sok olyan dolog volt, ami viszont szimpatikussá tette a randipartneremet, gondoltam kivárok. Türelem, ugye. Már megint. Az este végén bedobta, hogy következő találkozásnak akkor megejthetnénk ezt a négyes vacsorát, akár előtte ihatunk is valamit, ahogy szeretném. Ez azért kedves volt tőle. Mondta, hogy szóljak, amikor ráérek. Én mondtam is, hogy 2 nap múlva szabad az estém. Erre borzalmasan visszahőkölt, elkezdett habogni. Mondtam neki, hogy oké, akkor ahogy ő gondolja, szóljon majd, hogy neki mikor jó.
Azt hiszem, akkor már teljesen világos lehetett volna, hogy lebegtetés áldozata vagyok. De én ugye még mindig ott tartottam, hogy türelem és kivárás, biztosan én vagyok a gyors.
Viszont amikor a következő körülbelül 1 hétben, még mindig csak a „hogy telik a napod/estéd” üzenetek jöttek és semmilyen egymás mélyebb megismerésére, esetleg személyes találkozásra törekvő interakciók nem történtek, felkapcsolták nálam a villanyt. Hát ez a férfi lebegtet!! Nem engedi bele magát igazán az ismerkedésbe, nem akar engem sem igazán megismerni és csak be-belebegteti a jövőbeni találkozás lehetőségét. Amiből persze nem történik meg semmi. Megírtam hát neki egyik szokásos reggeli hogy-telik-a-reggeled chatelésnél, hogy az „én világomban”, ha egy férfit igazán érdekel egy nő, akkor időt szán arra, hogy valóban megismerje, találkozzanak személyesen és, hogy esetünkben ezt sajnos nem érzem. Megköszöntem az ismerkedést, a vacsorát, sok sikert kívántam neki a párkeresésben, és hogy remélem megtalálja azt, akit keres.
Erre mi volt a reakció?
Semmi. Nem írt semmit. Csak letiltott WhatsAppon.
Hogy mi is történt itt pontosan, ha benézünk a színfalak mögé?
Kőkemény játszma. A Férfi lebegtetett, egóból játszotta a dolgokat. A Nő tudattalanul belement a játszmába, első körben elhitte, hogy neki kell megerőltetnie magát és megálljt parancsolnia annak, hogy jobban meg akar ismerkedni a Férfival. Aztán a Nő rájött, hogy miről szól ez az egész és illedelmesen kilépett a játszmából. Ez viszont a Férfi egóját bántotta (mivel egóból ment a dolog részéről) és ekképpen reagálta le a helyzetet. Nulla reakció, plusz letiltás – egy kölcsönösen illedelmes, felnőtt elköszönés helyett.
Szerintem a végkifejlet magáért beszél. Ha az egyik fél kilép egy játszmából, az a másik félnek mindig az egóját bántja – azt, amivel a játszmát mozgatja. Ennek eredményeképpen a játszmában egyedül hagyott fél reakciója lehet egy agresszív támadás (mint az extrém nárcisztikus randipartneremnek korábban), egy üres ígérgetésekkel teli hozzáállás (mint Anna történetében a volt párjának), vagy egy teljes ignorálás és szó nélküli kihátrálás – mint ebben az esetben.
Bármi is legyen a másik fél reakciója egy ilyen esetben, a legfontosabb, hogy felismerjük a játszmát, és – amennyiben azt nem lehet feloldani – kilépjünk belőle. A saját érdekünkben.
Kapcsolódó cikkek Dóri Holisztikus Coaching Terápia blogján:
