Yvonne Dederick neve mára egybe forrt a sikerrel. Pozitív példával szolgál nőtársainak anyaként és üzletasszonyként egyaránt. Lassan 30 év szakmai múlt után elmondhatja, hogy megvalósította a kislányként magának tett ígéretét és sikeres lett a szakmájában. Nemrég jelent meg, Pályakezdő milliárdosok című könyve. Ismerjétek meg őt kicsit közelebbről!
Gyerekként rossz családi háttered volt. Alig vártad, hogy a magad ura lehess. Mi volt előtted a „rossz” példa?
Két dolog volt. Az egyik, hogy volt egy lehetőségem, hogy kimenjek tanulni Amerikába, hiszen félmagyar vagyok. A másik, hogy édesanyám pont akkoriban ment férjhez egy Németországban élő zenészhez. És felmerült, hogy akkor én hol éljek. Édesapámmal nem volt túl közeli a kapcsolatom. Választhattam volna azt is, hogy a nagyszüleimmel maradok, de ők idősek, nehézkesek voltak.
Egyet tudtam biztosan, hogy nem akarok édesanyámmal ott lenni ebben az új házasságban. Kicsit belefáradtam abba a neurotikus légkörbe, ami otthon volt.
Eredetileg úgy volt, hogy csak átmenetileg megyek ki tanulni. De közben férjhez mentem, ott maradtam…
Egy csepp félelem sem volt benned? 14 évesen nekivágni a nagyvilágnak bátor döntés. A házasságról nem is beszélve.
Nem voltam egyedül. Egy nagybátyám ott élt és Kentuckyban az sem volt szokatlan, hogy 15 évesen férjhez megy valaki. Emlékszem, hogy a gimnáziumban több osztálytársam terhes is volt.
Elhatároztad, hogy te merőben más szülő leszel. Erre kevesen képesek, hogy be is tartsák a maguknak tett ígéretet. Hogy érzed, ez mennyire sikerült?
Sikerült. Hiszen nagyon sokáig együtt maradtam a 2. férjemmel. Vele 26 évesen találkoztam. Nem volt nálunk konfliktus, a legnagyobb fókusz a 3 gyerekünk jólétén volt. A válásunk a két nagyobbat már felnőtt korban érintette.
A munkában, minek/kinek köszönhető, hogy elindultál a siker útján?
Nekem az volt a fontos, hogy jó legyek a munkában, amit csinálok. Ez ugyanúgy vonatkozott a pincérkedésre, amit az egyetem mellett csináltam, mint egy későbbi, magasabb pozícióban végzett munkára. Úgy voltam vele, hogyha már pincérkedek, akkor miért ne csináljam teljes erőbedobással és jókedvűen. Ezt egy munkáltató felismeri, és jó esetben értékeli is. Így feljebb is lehet kerülni a ranglétrán, például egy multinacionális cégnél.
Ki segített a tanulmányaidat?
Ösztöndíjas voltam. Az egyetem mellett pedig dolgoztam.
Honnan tudtad, melyik. A jó irány?
Családunkban sok volt a művész de sok orvos is. Nagypapám példaul orvos és festőművész volt. Nagyontiszteltem az orvosi szakmát. Jó is voltam a reál tantárgyakban, így logikus választásnak tűnt, pláne hogy a művészi pályát, annak bizonytalansága miatt nem akartam felvállani. Anyámat, aki táncművész volt, sokat láttam küszködni, ezért valami praktikusabb dolgot szerettem volna tanulni.
Valami olyasmit szerettem volna, amire mindig szükség lesz.
Akkor még nem volt szó arról, hogy kihalnak majd szakmák, ami ma már természetes. Amerikában viszont nagyon sokáig tart az orvosi képzés és nagyon drága. Első körben egy négyéves egyetemre kell menni, ami egy elődiplomát ad. Utána mész az Orvosi Egyetemre, ami még 4-5 év, és ezt követik a rezidens évek. Úgyhogy majdnem 30 éves korodig nem tudsz dolgozni és pénzt keresni. Ezt én nem engedhettem meg magamnak, így végül más irányt választottam.
A munkában, mi az, ami hajtott? A pénzkeresés, vagy a pozíció, ami biztonságot ad?
Számomra a legfontosabb az elismerés volt. Sosem kértem több fizetést, és csak a jobb fizetésért nem mentem el máshová, ha az adott munkahelyen jól éreztem magam. Mindig a kihívás motivált. Ha túl mechanikussá és könnyűvé vált a feladat, akkor mentem el. Mindig úgy éreztem, hogy többet és többet kell tanuljak, szélesíteni a látókörömet.
Azt pedig, hogy megálljak, nem is tudom, milyen lehet. Akkor mit csináljak? Én például a nyugdíj fogalmát sem értem. 🙂
Nekem lett volna jó, hogy otthon ülök és idegesítem a gyerekeimet. Amióta eljöttem a TV2-ből azóta is folyamatosan képzem magam. Mellette van időm, hogy edzek, amiért szerencsés vagyok, hogy megtehetem, mert rugalmas beosztásban dolgozom. Én úgy hiszem, hogy az ember akkor tudja a legtöbbet kihozni magából, ha folyamatosan aktív. Van is egy ilyen mondás, hogy: „Ha azt akarod, hogy valami el legyen intézve, akkor egy elfoglalt embert kérj meg rá.”
Mivel vezeted le a munkából adódó feszültséget?
Sporttal és zenével. Szeretek zongorázni és zenét hallgatni. Nagyon zenemániás vagyok. Hihetetlenül befolyásolja a hangulatomat. Anyukám is magas fokon hegedült, ahogy a művészorvos nagyapám is. A családban természetes volt, hogy zenét tanuljunk, de sok örömünk is volt benne.
Mit tanácsolsz azoknak a 40 feletti nőknek, akik karrier váltáson gondolkoznak, de gyerek mellett, vagy éppen egyedül, válás után bizonytalanok, hogy meg merjék-e lépni?
Manapság sehol nincs garancia arra, hogy biztos valakinek a munkája. A legnagyobb biztonságod az, ha magadból hozod ki a maximumot. Ha jön egy jó lehetőség és elszalasztod, akkor elpocsékoltál egy lehetőséget. A szerencsés és a szerencsétlen ember között az a különbség, hogy a szerencsés ember az él az alkalommal.
Én azt látom, hogy ha az emberek folyamatkosan ugyanazt csinálják, akkor lelassulnak. Egy új környezetben pedig szinte kitudnak virágozni, betudják bizonyítani a saját maguk értékességét.
És ezért szerintem, pláne a mai világban teljesen felesleges ragaszkodni dolgokhoz. És itt most nem az emberekre gondolok, hiszen a gyereink, a családunk, a valós barátaink mindennél fontosabbak… Ezt nem vitatom. De sokszor olyan dolgokhoz ragaszkodunk, amik már nem építik a fejlődésünket, hanem gátolják. És fejlődni muszáj, egy élteten át. Nincs megállás!