Amennyire előny, annyira hátrány is néha, ha olyasvalakivel ülök le beszélgetni Sikersztori rovatunk kapcsán, akit már régóta ismerek. Győrfi-Forgács Beával ugyan, most csak virtuálisan tudtunk találkozni, mégis olyan volt, mintha a Balaton partján üldögéltünk volna a hekkezőnél, miközben nézzük, ahogy a gyerekeink játszanak. Ismerjetek meg egy sikeres, kitartó, igazi küzdő nőt, aki számos ismert ember életét egyengeti a háttérből.
Ezer és egy éve ismerjük egymást, ami már csak azért is hihetetlen, mert mindketten csak nemrég érettségiztünk. Külsőre szinte semmit nem változtál, de mi a helyzet a belsőddel? Milyen volt Bea régen és milyen most?
A régi Bea nagyon vakmerő volt. Sok olyan dolgot be mert vállalni – amíg csak magáért kellett felelősséget vállalnia -, amit ma már nem merne megtenni. De a mai Bea ezért hálás „elődjének”, mert ezek a néha felelőtlennek is mondható kalandok lettek azok az emlékek, melyeket majd mesél az unokáinak. Persze azzal a kikötéssel, hogy nehogy utána csinálják. Én még stoppal mentem a Balatonra lánykoromban, később pedig bejártam a fél világot úgy, hogy igazából nem készítettem elő az útvonalat, közben volt, hogy megismerkedtem valakivel, aki szállást adott. De New Yorkban aludtam állomáson is a barátnőmmel, mert egy koncert után lekéstük az utolsó vonatot. Ma azt is ezerszer meggondolom, hogy a gyerekeim nélkül egy hosszú hétvégét eltöltök a férjemmel, csak akár 50 km-re tőlük. Repülőre nem is mernék úgy felszállni, hogy ketten a férjemmel, ha netán történne valami, nehogy árvák maradjanak. Összefoglalva
régen nagyon fatalista voltam, és úgy gondoltam, bármi történik, az okkal történik, ezért nem is érdemes óvatosnak lenni. Ma már csak annyira bízom magam a sorsra, hogy még véletlenül se kísértsem azt.
Az, hogy apukád ismert színész, mennyire nyomta rá a bélyeget az életedre?
Mindenképpen meghatározta az utamat. Már egészen kisgyerekként éreztem, hogy a Vidám Színpad társalgójában felnőni egy kiváltság. Csákányi Laci bácsi ölében ülni, Bodrogi Gyuszi bácsitól „barackot” kapni a fejedre, Csala Zsuzsa vicceit hallgatva – és még sorolhatnám – már akkor ajándék volt. Egy életre belém ivódott a „színház szag” és el is dőlt a sorsom. Apura nagyon büszke voltam. Akkor még más volt sztárnak lenni, de ki merem jelenteni, hogy Forgács Gábor a 80-as években annak számított. Az utcán, nem feltűnően, de megnézték – olyankor persze én is jól kihúztam magam -, az étteremben néha nem erőszakosan, de odajöttek a szomszéd asztaltól, hogy autogramot kérjenek, akkor is mindig igyekeztem finomat érzékeltetni, hogy én vagyok az ő kislánya. 😊 Aztán persze ott voltak a nehézségek, amik szintén egy életre belém égtek és szerintem a személyiségem is formálták.
Nekem mindig sokkal jobban kellett bizonyítanom, hogy egy siker valóban az én érdemem, mert a legtöbbször egy legyintéssel elintézték, hogy ja kérem, biztos azért történt, mert a híres apja elintézte neki protekciójával.
Ilyen volt például, amikor általános iskolában megnyertem a kerületi prózamondó versenyt, amire nagyon sokáig készültem. Apu ebben nem ismert tréfát, éjszakába nyúlóan kérdezte ki, volt, hogy egy mondatot addig ismételtetett velem, amig az általa tökéletesnek vélt hangsúllyal nem mondtam. Nem egyszer sírásig (mármint én sírtam, nem ő) 😊, szóval ebben nagyon maximalista volt, és addig nem hagyhattam abba a gyakorlást, amíg neki meg nem felelt. Megérte, mert első helyezést értem el, de nem jött a várva várt elismerés, mert úgy könyvelték el, hogy Apukám kapcsolatai révén jutottam hozzá. Az addig dédelgetett álmom, miszerint egyszer színésznő leszek, ott szerte is foszlott. Később, a gimiben gyakran hallottam azt a mondatot, hogy „jé, Te kedves vagy” nem is értettem. Kiderült, hogy alapból
elkönyveltek egy beképzelt libának, mielőbb még megismertek volna. Volt, hogy még rátettem egy lapáttal a kedvességre, csak hogy megszeressenek. Olyan is volt, hogy egy fiú azért akart járni velem, hogy megismerje Aput.
Persze én fülig szerelmes voltam, úgyhogy atomjaimra hullottam, amikor ez kiderült. De összességében, mindennel együtt, soha semmiért nem cserélném el a gyermekkoromat.
Mikor, hogyan döntötted el, hogy színész menedzser leszel?
Ez soha nem történt meg 😊, a mai napig nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek. 😊 Amúgy csak PR manager vagyok, általában csak sajtóképviseletet látok el. Közhelyes, de sodort az élet. A rendezvényszervezés és a rádiózás érdekelt nagyon. A Danubius Rádiónál kezdtem gyakornokként, onnan jött egyik lehetőség a másik után. A jelenlegi ügyfeleim közül a legtöbbjükkel hosszú évek óta dolgozom együtt. Számomra ők sokkal többet jelentenek és bízom benne, hogy én is nekik. Sok mindent átéltünk együtt. Házasságok, válások, gyermekszületések, élet darabokra hullások és újra összerakások mind szorosabbra fűzték a kapcsolatot, és a bizalmat. Es ez mind a jó barátság alapja is. Amúgy elég szentimentális tudok lenni, ha róluk van szó. Van, aki közülük jót mosolyog ezen, van, aki hozzám hasonlóan elérzékenyül szinte mindenen.
Kikkel dolgozol együtt? Mesélj kicsit a munkádról?
Legrégebben Németh Kristóffal dolgozom együtt. A Játékszín igazgatójaként vett fel, így lettem a színház sajtófőnöke. Hamar kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt gondolkodni, így amikor távozott a színház vezetői székéből, nem volt kérdés, hogy vele tartok. Azóta létrehozta a Fórum Színházat, melynek még nincs saját épülete, de bemutatónk már több is volt. Legutóbb a Hatszín Teátrumban mutattuk be a Love.hu című előadást, aminek fergetegesre sikerült a premierje február 14-én, Valentin napon. Kristófban imádom (többek között), hogy mindig előre menekül. Nem hajlandó panaszkodni, nem is szereti, ha más teszi, és mindig kizökkenti az embert az önsajnálatból is. Nyílt és egyenes, néha talán kicsit nyersen fogalmaz, de mindig vállalja a véleményét. Ez nagy kincs manapság…
Szinetár Dórival is 5 éve dolgozunk együtt. A Shrek musical próbái során kezdtük el a munkakapcsolatot, de őt például gyerekkorom óta ismerem, igaz erre csak Anyukám emlékszik. 😊
Érdekes, hogy bár sajtósként én segítem őt, emberként, barátként, Anyaként gyakran én kérek tőle tanácsot, és mindig lenyűgöz a bölcsessége. Igazi példákép.
Balázs Andi egy angyal. Egy igazi szeretetbomba. Nem lehet nem imádni. A kedvenc kávézónkban találkoztunk a Nagymező utcában, ami stílszerűen a Komédiáskávézó nevet viseli. Andika egy vérbeli „komádiás”. Ő akkor is nevettet, amikor belül sír. Talán az a legfontosabb számára, hogy másokat boldoggá tegyen. Ugyanakkor, ha bántanak valakit, akit szeret, vagy olyan embert ér sérelem a környezetében, aki kiszolgáltatott helyzetben van, és nem tudja megvédeni magát, Andika az összes karmát kiereszti és úgy védi az illetőt, mint egy anyatigris. Hatalmas lelke van, ha csak beszélek róla, elérzékenyülök.
Tóth Gabi a szemem előtt lett hebrencs kislányból, érett gondolkodású Anya. Eszméletlenül büszke vagyok rá, és arra a fejlődésre, amin keresztül ment. Furán hangzik, de őt egy kicsit a lányomnak érzem. (Csodálatos Anyukája van, nincs szüksége még egyre 😊). A mai napig meg akarja váltani a világot, harcol az igazságtalanság és álszentség ellen. Vállalja önmagát minden hibájával és esendőségével együtt, nem mismásol, köntörfalaz. Több, mint 10 éve kezdtem vele dolgozni, azután rajtunk kívülálló okból pár évre különváltunk és egy éve sodort minket vissza a sors egymáshoz. Remélem többet nem engedjük el egymást.
Kiss Ernő Zsolt és Nyari Darinka színész házaspár a bónusz ajándékaim. A szorgalom, a szakmai alázat, a tehetség… csak ilyen szavak jutnak róluk eszembe. Bár csak egy éve találkoztunk először, olyan, mintha mindig ismertük volna egymást.
Érdekes, hogy most, amikor beszélek róluk realizálódik bennem is, hogy mennyire különböző emberek, más habitussal, temperamentummal, netán életfelfogással, de közös bennük, hogy mindannyian hosszú, kemény, kitartó munkával jutottak oda, ahol most vannak, és ami talán a legfontosabb önazonosak. Számomra ezektől a tulajdonságoktól hiteles egy előadóművész, és akkor tudom én magam is hitelesen képviselni őket, ha hiszek bennük.
Nemrég újra beültél az iskolapadba. Mi volt a motiváció?
A fotózás régi szerelem, de egészen mostanáig csak a családomat kergettem őrületbe a hobbimmal. Állandóan osontam a gyerekek után a mobilommal, hogy képeket készítsek róluk. Ugyanakkor egy ideje már motoszkált bennem, hogy olyan jó lenne alkotni. Irigykedve nézegettem, azokat az anyukákat, akik gyönyörű kreációkat sütöttek, vagy együtt kézműveskedtek a gyerekeikkel. Én nem vagyok túl kreatív, sütni pedig egyáltalán nem tudok. Előfordult korábban, hogy egy-egy rendezvényen én készítettem képet az ügyfeleimről és mivel más jogtiszta fotót nem tudtunk szerezni egy aktuális újságcikkhez, az enyémet használták. Pár ilyen eset után arra gondoltam, hogy ha már ennyire vágyom arra, hogy alkothassak és még össze is köthetnénk a kellemest a hasznossal, akkor rendesen megtanulok fényképezni, hogy akár egy új szakmát is kapjak. Beiratkoztam egy OKJ-s képzésre még tavaly januárban és most március 30-án lett volna a vizsgám. Elvileg már végzett fotográfus lennék, ha járvány közbe nem szól. Fura, mert talán életemben először tanulok úgy, hogy imádom.
Nem egyszerű 43 évesen újból az iskolapadba ülni 2 gyerek, munka mellett, de nagyon örülök, hogy végig csináltam ezt a közel másfél évet. Komoly logisztika volt péntekenként a gyerekek begyűjtése, de szerencsére sok segítséget kaptam a családtól és a legközelebbi barátaimtól. Hálás vagyok nekik a támogatásért.
Időközben egy új világ nyílt ki előttem a kamerán keresztül. Olyan dolgokra figyelek fel, melyeket korábban észre sem vettem. Már máshogy kirándulok, máshogy nézem a természetet, egészen mást látok szépnek… vagy inkább úgy mondanám másban is meglátom a szépet. A fotózásnak egyelőre nem az a része érdekel, amivel pénzt is lehet keresni, sokkal inkább a street fotózás, szociófotók vonzanak és persze a színházi fotózás az igazi szerelem. Portréfotókat akkor készítek szívesen, ha szeretem az illetőt, úgyhogy megrendelésre még nem biztos, hogy menne. Ellenben a saját ügyfeleimet boldogan fotózom igény esetén, és mivel őket szeretem, még olyan is akad, ami jól sikerül. 😊 Ez a része lehet egy plusz szolgáltatás a munkám során, hiszen a kommunikációnak szerves része a kép. Nem beszélve arról, hogy a különböző social média felületeken is jobban mutathat egy-egy szépen kidolgozott fotó, mintha valaki állandóan csak selfie-t posztol. Ami még biztos szerelem project lesz egyszer, hogy
szeretnék olyan rászoruló családokat fotózni (természesen térítés nélkül), akiknek nincs lehetőségük erre pénzt költeni, mert örülnek, ha a mindennapi szükségleteiket finanszírozni tudják.
Illetve van egy ismerősöm (Kiss Kriszta), aki zseniális fotós, és évek óta fotóz menhelyeken állatokat, akik ezáltal több esélyt kapnak arra, hogy gazdát találjanak. Csodálom őt, a fotóit és a szándékot is, ha egyszer, amikor a gyerekeim picit nagyobban lesznek és Kriszta engedi, boldogan lennék mellette „inas”.
A gyerekeid (Liza 9 éves, és Olivér 4) hogy veszik az otthonlét akadályát?
Jelenleg 5 hete itthonról dolgozom, ami picit átalakította az életemet minden szempontból. Én azért viszonylag rendszeresen szoktam találkozni az ügyfelekkel. Van, aki gyakrabban igényt tart rám, van, aki önjáróbb, de nekem fontos, hogy néha az utóbbiakkal is találkozzam. Amikor csak tehetem elkísérem őket a nagyobb interjúkra, velük vagyok a címlap fotózásokon, műsor felvételen, forgatásokon, színházi fotóspróbán, premiereken szintén. Most ezek nincsenek, van viszont rengeteg telefoninterjú, saját oldalakon történő sokkal intenzívebb jelenlét, illetve televíziós műsorokhoz saját videó készítés. Telefonon, messengeren rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, ötletelünk, beszélgetünk. Mivel a gyerekek itthon vannak, sokkal nehezebb koncentrálni, hiszen ők is állandó figyelmet igényelnek, de a férjemmel nagyon jól működünk együtt és mostanra kezd beállni egy elfogadható napirend. Szerencsére kertes házban lakunk, ahol a gyerekeknek minden adott, hogy jó levegőn legyenek a nap nagy részében és a viszonylag nagy korkülönbség ellenére egész sokat játszanak együtt.
Igyekszünk mindent elkövetni annak érdekében, hogy ők ebből a helyzetből a lehető legkevesebbet érzékeljék, illetve a jó oldalát kihangsúlyozni. Elég kevés tévét nézünk, előttük híradót például soha, így ők gyakorlatilag csak azt tapasztalják, hogy egész nap együtt van a család,
mindenkinek van feladata, de délután, kora este társasozás, videochat a nagyszülőkkel, esetleg együtt egy mesefilm és már el is ment a nap. Mi a férjemmel leginkább akkor tudunk dolgozni, amikor a kicsi alszik délután, illetve este. 😊
Mik a jövőbeni terveid?
A tervem mindenképpen az, hogy egyszer jó fotós legyek és tényleg ötvözni tudjam a fotózást a PR manageri léttel. Vettem itthonra két studio vakut, szóval akár itt is tudok dolgozni, ami végképp költséghatékony. Szeretnék ezáltal még többet adni a jelenlegi és a jövőbeni potenciális ügyfeleimnek. És ha ennek a borzalomnak vége, szeretnék rengeteget utazni.