Ha az asszony boldog, mindenki boldog!

Révay Beke Ildikó, Sikersztori rovatunk vendége, ma már keresett művész, de nem volt teljesen egyenes az idáig vezető útja. A vendéglátóiparból a televíziózás világába csöppent, és csak ezt követően talált rá az önmegvalósítás eszközére, amely a Muralpixel nevet viseli.

Látva, azt, hogy most mivel foglalkozol, hihetetlen, hogy az eredeti végzettséged vendéglátós. Mennyi ideig dolgoztál a szakmádban?
A vendéglátóipar szakközépiskolában érettségiztem. Az iskola elvégzése után az akkoriban nyíló Grand Hotel Hungária Szállodában helyezkedtem el, szállodai gondnoknőként. Mélyvíz volt, az első munkahelyemen már „kisfőnök” voltam, egy emelet tartozott hozzám kb. 70 szobával és 5 szobalánnyal. Nekem kellett ellenőriznem a szobák tisztaságát , a minibárokat és a vendégek kívánságaival is foglalkoznom kellett. Kemény fizikai munka volt, napi szinten több kilométert gyalogoltam a szobák között, de imádtam. Mivel fiatal voltam, bohókás, és nehezen viseltem az igazságtalanságokat, (ez a mai napig megmaradt) ezért viszonylag gyorsan kb. 1 év után munkahelyet váltottam, innentől 10 éven át rengeteg helyen megfordultam.

Voltam mixer éjszakai bárban, felszolgáló étteremben, reggeliztettem elegáns magánszállodában, pultos vidéki discóban.

Mozgalmas, élményekkel, tapasztalatokkal gazdag időszak volt. Rengeteget tanultam, emberismeret, munkabírás, emberi kapcsolatok terén is. Azt viszont már akkor tudtam, ez az életforma család és gyerek mellett nem lesz kivitelezhető.

Mi az RTL Klubban ismerkedtünk meg, ahol téged értek el a nézők, te segítettél mindenkinek az ügyes-bajos dolgaiban. Ez a munkakör elég nagy váltás a korábbihoz képest. Hogy talált meg a lehetőség?
Viszonylag későn (abban az időben, aki a 20-as éveiben nem ment férjhez már vénlánynak számított) 30 évesen mondtam ki a boldogító igent, majd rá 2 évre megszülettem a lányom. Éppen otthon voltam gyesen, amikor egy volt kolléganőm örömmel újságolta el, hogy most iratkozott be egy média iskolába, és az akkor induló kereskedelmi csatornánál (RTL Reggeli) tölti a gyakorlatát. ÚÚÚÚÚÚÚÚ!!!! Rettentően örültem a sikereinek, miközben sárgaságot kaptam az irigységtől!!!! Minden reggel néztem a műsort, a maga nemében egyedülálló a magyar televíziózás történetében: érdekes, vidám, néha könnyfakasztó, néha bolondos témákkal, a kedvencem volt. Bárcsak én is részese lehetnék!!!

Aztán egy álmos reggelen, amikor épp azon gondolkodtunk, hogy bölcsödébe kellene adni a lányomat, jött egy telefon.

A volt kolléganőm hívott, aki már gyakornokként dolgozott a Reggeli című műsorban. „Te, figyu, kellene ide valaki a recepcióra, aki bírja a gyűrődést, aki az adás ideje alatt figyel a vendégekre, az információkat, elérhetőségeket összegyűjti, kávét főz, és hajlandó minden reggel 5.30-tól talpig sminkben mosolyogni adás végéig anélkül, hogy közben idegösszeomlást kapna!!! Szerintem ez neked menne!” – mondta és várta a válaszomat. Ezzel a barátnőmmel pár évet együtt lehúztunk a szállodaiparban, tudta mire vagyok képes. Amikor az 50 fősre tervezett állófogadásra, amit Kobajasi Kenicsiró karmester és zenekara tiszteletére adtak, 120 fő jött el, nem estünk kétségbe, (naa, azért egy kicsit igen!!!) de ezt is megoldottuk. Még soha életemben nem izgultam annyira, mint amikor állásinterjúra mentem az RTL-be. Rettenetesen féltem, attól, hogy megfelelek-e.

Felvettek 3 hónap próbaidőre és 8 évig maradtam…

Életem egyik meghatározó időszaka volt, imádtam azt a nyüzsgést, azt a koncepciózus fejetlenséget, azt a sokféle embert, akikkel megismerkedhettem.

Ma már a képzőművészet tölti ki a napjaidat. Korábban is alkottál a szabadidődben?
Egyik napról a másikra hidegzuhanyként ér a hír: a Reggeli műsor abban a formájában, ahogy addig működött, megszűnik. A stáb nagy részét elbocsájtották, köztük voltam én is. Összeomlottam, azt gondoltam innen fogok nyugdíjba menni, de ezek szerint az élet tartogatott még számomra új kihívásokat.

A munkahelyem elvesztésébe egy kicsit belehaltam. Nem akartam kikelni az ágyból, nem akartam csinálni semmit, csak veszettül sajnáltam magam.

A férjem néhány hét után megelégelte ezt a szenvedést és kezébe vette az irányítást. Mivel az építőiparban dolgozott, azt gondolta,hogy valami olyat kellene tanulnom, ami kapcsolódhat az ő munkájához is. 10 évvel ezelőtt a kezdet neve: Szimultán Művészeti Iskola- dekoratőr és lakberendező szak volt. Megint egy új kihívás, új emberek, új feladatok. Lakások felmérése, alaprajz készítés, stílusok, néprajzi ismeretek, anyagismeret, rajzolás, árnyékolás, művészettörténet és még sokáig sorolhatnám mennyi új információt kellett elraktároznom,megtanulnom. Mindig is szerettem bindzsizni, (ezt a szót még a Reggeli korszakomból Szily Nórától tanultam), de azt sosem gondoltam, hogy ilyen boldoggá fog tenni ez a tevékenység. A művészeti iskola elvégzése közben már megfogalmazódott bennem egy elképzelés, egy ötlet. Lakberendezőként sokat jártam ki az építkezésekre, ahol mindig maradt valami anyag, amit sajnáltam kidobni, burkolat, mozaik, fa ,textil, tapéta. Miért ne lehetne ezekből valamit alkotni???

A branded a Mural Pixel nevet viseli. Mi a jelentése? Honnan jött az ötlet?
A brandem nevét Benyovszki Szűcs Domonkos Tanár úrnak köszönhetem (vicces, mert a fiam lehetne, de ő volt a művtöri és rajz tanárom a Szimultánban). Ránézett az első képemre és azt mondta: Mural, mint falfestmény, freskó, fal, fali és pixel, mint képpont, képelem. Igy lett a neve Muralpixel egybe írva!

Természetesen az első képemet a Férjemnek készítettem, akitől a mai napig rengeteg támogatást, bíztatást kapok.

Ózdon a férjem nagymamájának családi háza eladásra került, ami telis–tele volt a gyermekkor emlékeivel. Lementünk és felpakolt autóval tértünk vissza. Így született meg az első képem, melynek címe: Huba utca 4. Középen a nagyszülők esküvői képe, mellette a nagymama fekete fejkendője, amit vasárnaponként vett fel a templomban a misére, az ágyterítőből, a függönyből, a gabonazsákból egy-egy darabka és mindezek alatt az imakönyvből összegyűrt papírlapok, és végül, de nem utolsósorban az eredeti utcatábla; Huba utca 4. Ez a kép azóta a férjem irodájának a falát díszíti. A legnagyobb elismerésem az volt, amikor azt mondta: amikor belépek az irodába még a frissen sülő csörögefánk illatát is érzem, amit nagymamám készített annak idején.

Mesélj az alkotásaidról? Mi inspirál? Hogy fogadta/fogadja a közönség? Másoknak is tanítod a technikát?
Az idén múltam 52 éves, de még mindig tele vagyok ötletekkel. Azóta megrendelésre is és csak intuícióból is készítettem képeket. Az első kiállításom a Műhelyben volt, amit a férjem épített nekem a kertben, mert már nem bírta elviselni, hogy az egész ház tele van glettel, festékkel, tapétával,mozaikkal, textilekkel, ragasztóval. Fúzióban dolgoztam együtt divattervezővel, az éppen aktuális kollekcióhoz színeiben, hangulatában készítettem képeket, amit divatbemutató keretein belül tártunk a nagyközönség elé. A megrendelések között akadt olyan is, amikor az enteriőrben található színeket, anyagokat, hangulatot hoztam vissza egy kép formájában, de volt olyan is, amikor a családi fotót illesztettem bele egy modern közegbe.

A terveim között szerepel workshop gyerekek és felnőttek részére egyaránt, ami most a korona vírus miatt nem tudott megvalósulni, de nem adom fel!!!

A családod, mit szólt, hogy pályát módosítasz? Vagy ez egy hosszú folyamat eredménye, amit látunk?
Van egy mondás, ami nagyon igaz!!! Ha az asszony boldog, mindenki boldog! A férjem ezt a gondolatot hamar a magáévá tudta tenni!!! A lányom már kirepült a családi házból, külföldön tanul, de mai napig Ő az első akinek megmutatom az új művemet, nagyon kritikus, de friss, kreatív ötletei vannak. Azóta már egy bútorfestő tanfolyamot is elvégeztem, szobafestőktől festéstechnikákat is elleshettem, de még mindig új kihívásokat keresek. Mérhetetlenül hálás vagyok kis családomnak a férjemnek és a lányomnak, akik elviselnek, elviseltek! A meg nem főzött vacsorák, a meg nem sütött sütemények, az a sok–sok dolog, amit elfelejtettem elhozni, elvinni, megcsinálni, mert éppen az alkotás extázisában voltam. De támogatnak, mert látják, hogy szárnyalok.