Megélt élményemet írtam meg két asszony barátságában

Ádám Veronika nem írónak készült. Az emberek gyógyítására tette fel az életét. Most mégis, nemrég megjelent, Távolból őrzöm című könyvének apropóján beszélgettünk.

Orvos, biokémikus, egyetemi oktató, kutató… Mindig is erre a pályára készült?
Mindig orvosnak készültem, tényleg, már kisgyerek koromban, mert folyton a nagymamámat akartam meggyógyítani. A biokémiát az egyetemi tanulmányaim során szerettem meg, s szerencsém volt, hogy amikor eljött az idő, éppen állás is volt az akkor Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biokémia Intézetében.

Van “kedvenc” része a munkájának? Mi az?
A kedvenc egy kutatóorvos számára a kutatómunka, de egyetemi oktatóként sok előadást is tartottam és azt különösen szeretem. A hallgatókkal való kapcsolat bónusz egy egyetemi kutató számára, amikor megismeri a legtehetségesebb hallgatókat, mert azok mindig észrevétetik magukat. Közülük kerülnek ki a legjobb orvosok és néhányukból kiváló kutatók is lehetnek.

Számos elismeréssel díjazták a munkáját. Melyikre a legbüszkébb?
Mindegyik kitüntetésem fontos valamiért, s most csak a három legfontosabbat említem. A Széchenyi-díj azért, mert az a legnagyobb elismerés, amit egy kutató Magyarországon állami elismerésként kaphat, a Prima Primissima díj azért, mert azt a kormánytól független szakmai testület, illetve a vállalkozók adják, s végül szülővárosom, Nagykanizsa díszpolgári címe, érzelmi okokból, azt hiszem, az a legkedvesebb.

Az orvosi hivatás családi hagyomány? Van, aki továbbvitte a stafétát?
Családomban én vagyok az első, aki orvos lett, de férjem is orvos, és egyik unokánk is az lett. Fiam más pályát választott és jól tette, hogy a saját útját járja, mert nehéz megküzdeni egy gyereknek ugyanazon a pályán, ahol a szülei sikeresek.

Az elmúlt időszakot hogyan élte meg? Orvosi szemmel és civilként egyaránt.
Orvosként aggódva figyelem a járvány terjedését, aggódom azokért, akik megkapják, aggódom az orvoskollégákért, akiknek most nagy teher alatt kell helytállni, aggódom, hogy bírja-e az egészségügyi rendszer ezt a terhelést.

Civilként pedig kis szomorúsággal látom, hogy a járvány második hullámában elveszett az az egymás iránti szolidaritás,

ami segíthetne megfékezni a terjedést, sok ember nem törődik azzal, hogy megfertőz-e másokat, megfertőződik-e ő maga, mert azt gondolja, őt nem érdekli, akit pedig érdekel, az vigyázzon magára. Ebből pedig csak megbetegedés, vagy jobb esetben csak keserű érzés fakad.

Nemrég jelent meg a Jaffa Kiadónál Távolból őrzöm című regénye. Mikor és miért döntött úgy, hogy könyvet ír?
Megélt élményemet írtam meg két asszony barátságában, akik mindenben különböznek: generációnyi korkülönbség van köztük, egy óceán választja el őket egymástól, egyikük egy ortodox zsidó családból származik, a másik erős keresztény identitással bír – az egyetlen hasonlóság, hogy mind a ketten orvosok. Az ő mély és szép barátságuk során rajzolódik ki egy XX. századi magyar zsidó család története, üldöztetésük, megmenekülésük és újrakezdésük valahol Magyarországon kívül, a másik oldalon pedig egy magyarországi értelmiségi család élete a rendszerváltoztatás előtt és az azt követő években. Két egymásra figyelő és nyitott asszony sorsa és két különböző világ találkozása.

Kiknek ajánlja a könyvet?
Mindazoknak, akik kíváncsiak olyan emberi sorsokra, amelyek magukban hordozzák a történelmet, kíváncsiak olyan emberekre, akik elfogadják egymást, mert minden különbözőségük mellett mélyen az embert látják és szeretik meg egymásban, akik kíváncsiak az amerikai középosztály életére és akik kíváncsiak arra hogyan élt és boldogult egy értelmiségi család itthon a rendszerváltoztatás körüli években.

Tervezi, hogy további regényekkel örvendezteti meg az olvasókat?
Tervezem és nagyon szeretném, ha sikerülne.

Képek: Posztós János (nyitó kép), Ádám Veronika saját
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva