Másfélév – turisztikai – tétlenség után, csoportkísérő idegenvezetőként augusztus végén újra útra kelhettem. Németország, Csehország, Ausztria várt, ezúttal földön tereltem a vendégeim, nem vízen. Bár minden hajó hazám, most kimondottan élvezem a szép szállodákat, a kis csoportokat, a közvetlenebb emberi kapcsolódást.
Hat kézfogás… vagy kevesebb
Van egy elmélet, miszerint maximum hat lépésnyi távolságban vagyunk egymástól a világon, vagyis maximum hat embernyi ismerős, barát, kapcsolódás választ el mindenkit a pápától, Brad Pittől, és az angol királynőtől is. Ezt most újra megélhettem, mivel kisebbek a csoportok, több időm van beszélgetni az emberekkel, derülnek ki érdekességek, „ki kit ismer” témában. A legelképesztőbb történet számomra Maryé, aki stewardessként dolgozott húsz évig. Kérdeztem, hogy miként vágott bele, és a válasz egész meglepő volt:
„Ismertem Neil Armstrongot, a fiai a szomszédaim voltak. A fiúk tudták, hogy félek a repüléstől, és az apjukkal együtt meggyőztek, hogy az egész repülés tudományos alapokon nyugszik és nagyon biztonságos. Hát, így mertem gépre ülni először.”
Nekem 2021-ben libabőrös lesz a karom a gondolatra, hogy a nő, akivel Salzburgban csevegek, Neil Armstronggal is ült egy asztalnál – a történelem szele nagy erővel csap meg ilyenkor, és újra baromira hálás vagyok az életemnek és a munkámnak, hogy ilyen érzéseket megélhetek.
Van, ami nem változik: a T. utas
Kíváncsian vártam, hogy az utazásra kiéhezett közönség hozzáállásán változtatott-e valamit a hosszúra nyúlt kötelező otthonlét. Értékelik-e jobban, hogy mennyire privilégizáltak, hőbörögnek-e olyan dolgokon, amik a kontroll-körön kívül esnek: időjárás, késő csomag, hirtelen programváltozás… Az eredmények azt mutatják, hogy a pandémia nem változtatott az alaphozzáálláson: aki természettől fogva laza, az továbbra is az, aki meg folyamatosan áldozatként éli az életét, az nyaralás közben is áldozat marad.
Utóbbira példa a hetvenes brooklyni hölgy, nevezzük Rachelnek. Történt, hogy nem érkezett meg a csomagja vele együtt Prágába, ez kb. százból egyszer előfordul, de az esetek többségében az utasok ilyenkor is viszontlátják a bőröndjüket legkésőbb másnap. Minden utazási cég felhívja az utasai figyelmét erre az eshetőségre, és figyelmezteti őket, hogy pakoljanak a kézitáskájukba egy-két napra elegendő ruhát, fogkefét, a legszükségesebbeket.
Rachel felháborodása az őt ért méltatlanság miatt akkora volt, hogy már a reptéri online jegyzőkönyvbe bekerült, hogy az utas hisztérikus állapotban van. A hotelbeli érkezésekor, még ki se szállt a taxiból, már kiabált nekem – se puszi se pacsi – hogy hallottam-e, mekkora merényletet követtek el ellene. „Én és velem együtt egész Prága tud róla” szerettem volna válaszolni, de nyilván nem tehettem.
A csomag még aznap éjjel megérkezett, Rachel azonban maradt hangosan, udvariatlanul bekiabálós, folyamatosan azt nézve, hogy egy adott esemény őt miért érintheti hátrányosan.
Van ellenpélda is. Az utakon elég gyakori, hogy az idősebb utasok rég nem látott családtagjaikkal együtt utaznak, egyfajta családegyesítésképp, mert az esetek többségében többszáz mérföldes távolságban élnek egymástól odahaza. Susan – hívjuk így – férjével és a sógorokkal együtt utazott, csomagja még valahol Chicagoban, mikor ő már Münchenben járt. A sógorék előbb érkeztek, mint ő, így, amikor belépett a szállóba és hosszú idő után először meglátta őket, örömkönnyekben tört ki, és ennyit mondott: „Megjöttem. Nincs semmim, de ti itt vagytok nekem”. Ezt követően is zokszó nélkül várta, hogy az elakadt bőrön megérkezzen, csendesen vacogva a korai hóesésben. Három nap(!) után kitörő örömmel fogadta a csomagját, és csak a hála szavait hallottam tőle újra meg újra. Szívmelengető élmény volt.
Nincs locsifecsi
Régi sejtésem, hogy az idegenvezető és a színész munkája hasonló: ki-ki felmegy a színpadra/ kiáll az utas elé, lenyomják a „showt”, addig megszűnik a világ, de az előadás végeztével visszavedlenek „civil”-be. Az osztrák idegenvezetőtársam, a napsütötte Mirabell-kertben részleteket adott elő A muzsika hangja egyik negédes dalából, nagy sikerrel, majd a városnézés befejezése után 10 perccel egy teraszon már könnyes szemmel mesélt arról, hogy az édesanyja alzheimeres és lassan elveszíti, hiába lesz még fizikailag sokáig vele. Mindezt úgy mondta el, hogy életünkben először találkoztunk. Ez a másik általam szeretett aspektusa ennek a szakmának: a véletlenszerű emberi találkozások az esetek többségében tartalmasnak bizonyulnak, ritka a semmitmondó csevegés, „nőtt a kenyér ára” és hasonló sápítozó beszélgetés-imitáció. Élettörténetek, helyzetek vannak, amibe egy félidegent – engem –, talán még könnyebb is beavatni, mint egy barátot.
A korona az új vízszint
Míg 2019-ig hajón dolgozva félszemmel mindig a vízállás-jelentéseket lestem, (ha túl kevés az a baj, ha túl sok az a baj) most az aktuális európai korlátozások állapotát figyelem feszt. Az utolsó utam egy nappal Ausztria teljes lezárása előtt ért véget Salzburgban. Testi élményeim sorát gyarapítja a hetente kétszer az orromban turkáló egészségügyis, így viszont a biztonságérzet is erősebb: rendszeres PCR-tesztelésen veszek részt én, és az utasok is. Azt nem tudom, hány embernek kell még meghalnia, hogy bármely állam mutasson is valami erőt, és nem politikai érdekek, hanem az emberéletek óvását szem előtt tartva hozzon intézkedéseket a jarványkezelésben.
Addig is, marad a remény, dolgozunk, amíg lehet. Egy hivatást az ember nem tud, nem akar csak úgy ukmukfukk megélhetési munkavégzésre cserélni. Az idegenvezetés pedig hivatás, életforma, csoda: ha külföldön dolgozol, otthonod lesz a világ, ha itthon, a világ jön el tehozzád. Remélem, az élet lehetővé teszi, hogy továbbra is a hivatásomat gyakorolhassam főfoglalkozásban. Jövőre majd beszámolok róla…
