Sosem éltem vissza a rám bízott titkokkal

12 éves kora óta mozog otthonosan a média világában. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy vidéki kisgyerekként, saját szorgalomból kerültek be a médiába és közel három évtized után az ország egyik ismert, elismert újságírójává, szellemírójává, rádiós-, és kommunikációs szakemberévé vált. Sándor András Sikersztorija nemcsak két gyermeke, hanem sokak számára szolgálhat inspirációként.

Kezdjük a legelején. Hogy történt, hogy a gyerekkori álomból végül valóság lett?
Akkor, amikor elkezdtem, még nagyon is hátránynak számított a „vidékiség” – manapság az online korban már nincsenek akkora távolságok –, gyerekkoromban egy sima budapesti kirándulás is óriási dolog volt. Ötödikes általános iskolás gyerekként az utcáról – mindenféle ismerős és támogató keresztapa nélkül – besétáltam a „nagy megyei napilap” szerkesztőségébe, és a folyosón az első szembe jövő emberrel közöltem, hogy írni szeretnék az újságba rendszeresen, de nem akármit, hanem interjúkat készítenék „híres emberekkel”. Vagyis azokkal, akiket a tévében látunk. Az illető csak annyit mondott: hajrá. Kérdeztem, nem kell ehhez semmiféle igazolvány? Azt mondta, nem. Kutassam fel őket és szólítsam meg őket bátran. Tudom, ma már ez sem olyan nagy szó, hiszen a celebek az ipari kamerának is nyilatkoznak, és szinte minden második embernek saját talkshow műsora van a közösségi oldalán, de 1992-ben még abszolút nem volt divat sztárinterjúkat készíteni. Eleve a celeb fogalom sem volt elterjedve, hanem elismert művészvilág létezett.

Életem első interjúját a városba érkező komédiással, Sas Józseffel készítettem. Hozzá is úgy léptem oda a művészbejárónál, amikor kiszállt az autójából, mint ahogyan a szerkesztőségbe kopogtattam az utcáról.

Sas is nagy kerek szemekkel nézett rám, hogy mit akar itt ez a kisfiú, de aztán karon fogott és bevitt az öltözőjébe. Feltehettem neki a kérdéseimet, jót beszélgettünk. Még aznap este kézzel megírtam a cikket, másnap bevittem a laphoz, majd pár nap múlva megjelent az anyag. Ez akkor, abban az időszakban, amikor még kereskedelmi televíziók sem léteztek, szinte szenzációszámba ment. Az iskolában az igazgató még a sulirádióba is bemondta, hogy iskolánk büszkesége a híres humoristával készített interjút a megyei napilapba. Akkor és ott elindult a kérdezői pályafutásom, gyakorlatilag attól a ponttól tartom magam hivatalosan is pénzkeresőnek.

Onnan kezdve bármilyen ismert ember jött a városba előadást, koncertet tartani, a műsorkezdés előtt egy órával ott álldogáltam a művelődési ház művészbejárójánál és vártam a fellépőket.

Kép: András még gyerekként Horváth Charlie-val, Antal Imrével, Pataki Attilával és Ákossal.

Amikor megérkeztek, interjút kértem tőlük, így gyakorlatilag Korda Györgytől kezdve Sas Józsefen és Geszti Péteren keresztül Zoltán Erikáig nem volt olyan híres ember, akit ne tudtam volna megszólaltatni. Hangsúlyozom: gyerekként!

Ezek szerint mindig erre a pályára készültél?
Igen. Több motivációm is volt. Először is: érteni akartam, hogy mi az, ami megkülönbözteti a tévében látott hírességeket tőlünk, civilektől. A titkuk érdekelt, hogy mi az a különleges képesség, amivel képesek hatalmas tömegekhez szólni. 12 éves fejjel persze ebből annyit tudtam megfogalmazni, hogy a siker titkát kutatom.

Mennyire voltál tudatos abban az időben?
Utólag visszagondolva valóban elképesztő tudatosság volt bennem már akkor is. Aki olvasott valaha motivációs, önfejlesztő könyveket, pontosan tudja, milyen fontos, hogy az ember vegye magát körbe sikeres emberekkel, hiszen tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Én akkor még nem olvastam motivációs könyveket, hanem ösztönből éreztem rá arra, hogy ha magam is sikeres szeretnék lenni, akkor olyanoktól érdemes elkérni a receptet, akik valóban fürdenek a sikerben. Ehhez párosult még az a fajta tudatosság a részemről, hogy rájöttem, jól fogalmazok, imádok emberekkel beszélgetni és képes vagyok a gondolataikat hitelesen közvetíteni. Aztán volt még egy fontos ösztönző erő, ami hajtott.

Jómagam ugyanis tényleg mélyszegénységből jövök. Édesanyám egyedül nevelt, s egy olyan bányászkolóniában laktunk 17 éves koromig, ahová még a víz sem volt bevezetve. Ha fürdeni, inni, főzni akartunk, a két utcával arrébb lévő kútról hordtuk a vizet vödörben.

Víz ugyan nem volt az egyszobás lakásban, de színes tévé és videó igen. Ez úgy lehetett, hogy édesanyám a Moziüzemi Vállalatnál dolgozott, ahol időről időre leszanálták ezeket a tévéket, és fillérekért meg lehetett vásárolni. Olcsóbb volt, mint a vizet bevezetni… Gyerekként a tévé jelentette az igazán nagy motivációt és „dobozban” látott hírességek. No meg a moziban mindig elsőként, szinte premier előtt láthattam a vadonatúj filmeket anyukám munkája kapcsán. Valósággal beszippantott a kultúra.

Kép: Oravecz Géza

A média mely területein dolgoztál eddig? Melyik munkád állt a legközelebb a szívedhez?
Szinte minden területén. És mindegyikbe ugyanúgy gyerekként kóstoltam bele. Az újságírás mellett nagyon hamar bekerültem Salgótarjánban az induló helyi rádióba – már az első adásnapon is szerepelhettem. Aztán a városi televízióban is saját tv műsort indítottam. A művészekkel köttetett ismeretségek és a szerkesztőségi munkák kapcsán a fővárosban is elkezdtem kiépíteni a kapcsolatokat, és folyamatosan külsőztem országos médiumoknak.

Valójában szinte az első perctől fogva egyszerre tévéztem, rádióztam és lapot szerkesztettem. Húszéves korom óta a fővárosban élek, s attól fogva számos országos médiumban – szintén tv, rádió, újságok – dolgoztam.

Egyébként a rádió az igazi szerelem. A mikrofonnak és a hangstúdióknak van egy semmihez sem hasonlítható varázsa.

 

Szerintem nincs olyan ismert ember magyarországon, aki ne tudná, ki az a Sándor András. Feltudsz sorolni pár nevet, akik a legközelebb állnak a szívedhez?
Hadd válaszoljak erre rendkívül rendhagyó módon. Szerkesztettem egy, számomra nagyon fontos könyvet, amelyet szándékosan nem engedtem kereskedelmi forgalomba. Pontosan azért, hogy gesztusértékkel ajándékba adhassam – mintegy névjegyként – a munkásságomra nyitott embereknek. Útravaló lett a címe, amelyben 25 év interjúiból szemezgetek. Akik ebben szerepelnek, mind kedvesek a szívemnek. És akik ebbe nem fértek be, de a következőkben benne lesznek, szintén. Erre a linkre kattintva bárki azonnal lapozhatja és természetesen le is töltheti: http://sandorandras.hu/Ajandek.pdf

Gyerekként az volt a célom, hogy az ismert emberek bizalmasává váljak. És ez nagyon hamar megvalósult. Azzal tudtam kitűnni a millió konkurens újságíró közül, hogy lélekre hatóan, érzelmeket generálva kérdeztem.

Mindig volt legalább egy olyan kérdésem feléjük, amelyeken gondolkodni érdemes volt, és így megmaradtam a fejükben. Össze sem tudnám számolni, hányszor hallottam életem során a „Magam sem tudom, ezt miért mondtam el neked, de annyira jó volt veled megosztani” – kezdetű mondatot. Ez egyébként a mai napig a legnagyobb elismerése a munkámnak, ami egyben a hivatásom is. Sosem éltem vissza a rám bízott titkokkal. Ma már persze ezek a kapcsolatok barátsággá mélyültek. Mindig azt mondom a művészcimboráknak, hogy jobb velük barátkozni, mint dolgozni.

Kép: Balázs Palival, Gájer Bálinttal, Dollyval (balra), Pély Barnával, Vincze Lillával, Nagy Feróval és Apáti Bencével (jobbra)

Most mivel foglalkozol pontosan?
Mindazt a tengernyi tudást és tapasztalatot, amit 12 éves korom óta a médiakommunikációban megszereztem, átkonvertáltam az üzleti életbe. Mert néhány éve elővettem a lelkemből a salgótarjáni kisfiú ars poeticáját, hogy bárhol, bármikor képes vagyok a nulláról felépíteni új életet, új karriert a legkülönbözőbb területeken.

Hittem benne, hogy meg tudom csinálni, és létrehoztam, sikerrel működtetem a kommunikációs üzleti lábamat. Hosszú esztendők óta közvetlen közelről vizsgálom az üzleti életet.

Ügyféltárgyalásokon veszek részt, mentorként értékesítőket és területi képviselőket kísérek el üzletkötésekre, cégek felkéréseire pedig próbavásárlásokat is végzek. Kis- és középvállalkozások, világmárkák, hazai nagyvállalatok és az állami szféra számos szereplőjének adtam kommunikációs tanácsokat, szerzőként több vállalat egyéni, cégre szabott oktatási anyagát jegyzem. Közben folyamatosan írok, évente legalább 3-4 kötetet jegyzek – ezeket többnyire szellemíróként.

Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb szellemírója vagyok, az elmúlt 17 évben csaknem 50 olyan könyv jelent meg, amelyet ugyan én írtam, de a nevem nem szerepel bennük.

Életrajzokat írok legalább, ha mindenképp jellemeznem kellene ezt a lábamat, akkor életrajzírónak nevezném magam. És közben a mikrofont sem hanyagolom: a hangomat az évek során számos komoly televízió és rádió reklámban, filmek narrációiban lehetett hallani. Ezeket a szinkron munkákat ma is szívesen vállalom, hiszen a szívemhez változatlanul a mikrofon és a hangstúdió áll a legközelebb.

Nem hiányzik a “bejárós” újságírói lét?
A bejárás és az újságírás egyáltalán nem. Főszerkesztőként szívesen kipróbáltam volna még magam valamelyik orgánumnál, de amikor utóbbi hónapokban egész közel kerültem ilyen lehetőségekhez, akkor a frontvonalból láttam, hogy a mai magyar média már korántsem olyan és nagyon nem az, amibe annak idején beleszerettem. És nem is biztos, hogy nekem ebben részt kell vennem. Szerencsére annyi lábon állok és tényleg a jég hátán is megélő személyiség vagyok, hogy nem kell méltatlan ajánlatokat elfogadnom.

Mik a jövőbeni terveid?
Irány a szépségipar! Összeállt egy új vállalkozás terve, amelynek központjában az örök NŐ áll. Egész életemben a női célközönségnek kommunikáltam, ezt a sok évtizedes tapasztalatot pedig új területen, s természetesen hölgyekkel fogom kamatoztatni. Amint itt lesz az ideje, ígérem, elsőként a Womagic olvasóinak fogok beszámolni a konkrétumokról.

Képek: Oravecz Géza (nyitókép, stúdióportré), Sándor András saját
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva