Miközben a kávézó teraszán Lindára vártam, a szomszéd asztalnál ülő, kisgyermekes családot figyeltem. Babakocsiban csepp gyermek, akit az édesanyja üveges bébiétellel etet, miközben a nagyobbacskának az édesapja segít az előtte terpeszkedő csoki torta felszeletelésében. Milyen idilli, gondoltam.
Álmodozásomból a több, mint tíz éve nem látott, gyerekkori barátnőm hangja ébresztett fel:
– Angiiiiiiii – nyújtotta el hosszan az utolsó hangot. Éppen úgy, amiképp azt a gimiben tette, és már a nyakamba is borult. Úgy szorított, hogy azt hittem, sosem enged el. Két puszit nyomott az arcomra, és sosem múló lendülettel leült a mellettem árválkodó karosszékbe.
– De jó újra látni téged – mosolyogtam rá. – El sem hiszem, hogy végre összejött.
– Ne is mondd, annyi mesélnivalóm van, hogy itt ülünk holnapig – és már meg is ragadta az itallapot.
– Mikor érkeztél? – dőltem hátra, és vörösesbarna, hullámos haját csodáltam. Mindig is irigyeltem érte. Olyan volt már akkor is, amikor még első osztályban a padtársam lett, mint egy igazi sztár. A fiúk persze rajongtak érte.
– Ne is mondd! Késett a gépem, úgyhogy szinte csak letettem a cuccaimat a hotelben, és már jöttem is – hosszú ujjai az itallap sorain sétáltak. – Mindjárt veled vagyok, de muszáj valamit innom.
– Csak nyugodtan – semmit sem változott. Folytonos izgága lénye, bárhová is ment, betöltötte a teret.
– Megvan! Pincér! – intett magabiztosan. – Egy limonádét szeretnék kérni, egy mentes vizet és egy espressot. Te, drágám?
– Még egy teát kérek szépen, és reggelizünk is. Mit ajánl? – néztem a fiú fáradt szemébe.
– A bundás kenyér páratlan nálunk! Az omlett is népszerű! – igyekezett némi lelkesedést csempészni a hangjába. Ki tudja, hány órája volt talpon, vagy hol dorbézolt az éjszaka.
– A bundás kenyeret választom, köszönöm – mosolyogtam rá.
– Én is azt fogok kérni, jól átsütve – Linda fogsora úgy ragyogott ki a szájából, mint egy fogkrém reklámban.
– Hogy utaztál? – érdeklődtem. Nehéz volt ennyi idő után felvenni a fonalat. Elsodort bennünket az élet, csak a facebookon láttam róla egy-egy fotót. A képekből biztos lehettem abban, hogy valami fontos munkája van, mert azok fényűző fogadásokról, pompás vacsorákról árulkodtak.
– Hagyjuk a bemelegítő szöveget, térjünk a lényegre. Óriási hírem van! – akkorára nyitotta a szemét, mint aki szemvizsgálatra érkezett. Hosszú szempillái majdnem súrolták a szemöldökét. Mégis, az egész lénye harmóniát árasztott. – Hamburgból Luxemburgba költözöm!
– Hű, te aztán fontos ember lehetsz! – szarkasztikus humorom mit sem változott a gimi óta.
– Ne már! – bökött oldalba. – Nem a munka miatt, hanem mert férjhez megyek!
– Hogy miiiiiiiiii? – most én nyújtottam el az utolsó hangot. – Linda, te férjhez mész? Ne már! Mesélj!
– Sose hitted volna, mi? Én sem – és már mesélt is Georg-gal való találkozásáról, a fontos állásáról és arról, hogy így, negyven körül már nem szeretne gyereket.
– Azért majd meghívsz, ugye? Látnom kell Luxemburgot! – sandítottam rá.
– Itthon lesz az esküvő – hajtotta le a fejét, miközben a nemrég feltálalt bundás kenyerét szeletelte.
– Hogyhogy itthon? Hiszen …
– Apám tavaly meghalt – vágta közbe. – Tudom, mit akarsz mondani. Sosem voltunk szoros kapcsolatban. Mindig csak dolgozott, mert a hitel, meg a számlák, aztán meg az előléptetésével járó felelősség. Szegény anyu, mennyit volt velünk. Alig jutott ideje magára. Az öcsém sem volt egyszerű eset.
– Sajnálom – néztem elcsendesedett lényét.
***
– Aztán – folytatta, – néhány évvel ezelőtt szólt anyu, hogy apám betegeskedik, haza kellene jönnöm, még utoljára meglátogatni. Azt gondoltam, még mindig azon mesterkedik, hogy összemelengessen bennünket. Talán emlékszel, hiába lakott velünk, nem volt szoros kapcsolatunk. Reggel elment, este hazajött, hétvégén a kertet rendezte. Na persze néha eljött velünk fagyizni, de nem sok más emlékem van.
– Értem – feleltem halkan. Még mindig élénken emlékszem arra a jóképű, magas, szikár férfira. Reggelente a házunk előtt sétált el, amikor mi épp csak kikászálódtunk az ágyból. Fekete aktatáskáját mindig magánál hordta.
– Aztán még egy évig nem történt semmi. Romlott az állapota, én néha felhívtam, de alig tudtunk miről beszélgetni. Aztán tavaly anyu egy reggel felhívott. Sosem szokott ilyen korán hívni. Tudtam, hogy baj van.
Letette a kést és a villát, hátradőlt a széken, majd mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy valami nyomja a lelkét, amit talán még senkinek nem mondott ki, és ami csak arra várt, hogy egyszer egy bundás kenyér mellett, az én jelenlétemben kerüljön ki. Percekig nem szólalt meg, csak nézett. Hol engem, hol a tányérját, hol, talán a cipője orrát. Aztán egy nagy levegőt véve kibökte:
– Úgy halt meg, Angi, hogy el sem búcsúztam tőle. Nem voltam képes hazajönni, mert úgy éreztem, már évek óta nincs miről beszélgetnünk. Volt apukám, de sosem volt igazán.
Szinte semmit nem tudtam a gyerekkoráról, a vágyairól, az álmairól, a fájdalmairól – hirtelen elcsendesedett, majd ismét rám emelte a tekintetét. – Egyedül hagytam. Érted? Egyedül! – kitört belőle a sírás.
Szótlanul ültünk a június reggeli napsütésben. A pincér tapintatosan elfordult, hogy az apró teraszon meghagyja kettőnknek a teret. S annak a régóta hurcolt fájdalomnak, ami itt kívánkozott ki Lindából. Megtörölgette a tökéletesre sminkelt arcát, és tovább folyt belőle a szó:
– Úgy érzem, anyut is egyedül hagytam ezzel. De akkor így volt egyszerűbb. Aztán hazarepültem. Elrendeztük a temetést, és az öcsémmel kipakoltuk a nyaralót. Anyu sosem szerette azt a Balaton parti kis házat. Talán mert azt gondolta, hogy apu azt megvehesse, azért dolgozott annyit. Vagy legalábbis valahogy bennem ez maradt meg – babrálni kezdte a szalvétát. – Aztán, tudod, valami megváltozott. Miközben szortíroztuk öcsémmel a limlomot, egy nagy kartondobozt találtunk. Benne apám kitüntetései, köszönő levelei kollégáktól, ügyfeleitől, azok családjaitól. Tudod, Angi, akkor értettem meg, hogy apám milyen fontos ember volt. Mennyi családnak segített, miközben lehetőségeihez mérten mindent megadott nekünk. A minden az egy kertes ház volt, hogy ne panelből kelljen nézni a zöldellő fákat. Új ruhák, hogy ne az ismerősök gyerekeinek levetett gönceiben kelljen járnunk. És inkább éjjel dolgozott, hogy eljöhessen az iskolai ünnepségre, vagy mehessünk együtt a tengerpartra nyaralni, vagy elsétáljunk együtt a közeli fagyizóhoz. Együtt.
***
Miközben hallgattam, éreztem, hogy a szememben felgyűlt könny nem tudja észrevétlenül tartani magát. Elindult egy végeláthatatlannak tűnő folyam, és vele együtt én is elsírtam régről hurcolt bánatát. Emlékszem, mennyire irigyeltem Lindát, hogy milyen jó a kapcsolata az anyukájával, hogy minden reggel ő hozza suliba, és ő jön érte délután. Hogy hármasban az öccsével hányszor mennek ki a játszótérre suli után. Az én szüleim normális szülők voltak, de Linda anyukája volt számomra mindig is az ideál.
– Aztán, ahogy ott ültünk öcsémmel a doboz felett, kimondhatatlan fájdalom töltötte be a szívem. Már nem apám meg nem értettsége, megtagadása, kizártsága, hiánya vagy bármi ilyesmi mardosta a szívem, hanem tudod mi? – emelte rám a tekintetét ismét.
– Mi? – néztem rá kérdően.
– Az fáj, hogy anyám sosem mondta, hogy ezek olyan dolgok, amikért hálásnak kellene lennünk, hogy ez nem természetes. Sosem láttam, hogy elismerően beszélt volna róla, hogy megköszönte volna, amit értünk tett. Mivel neki természetes volt, nekünk is az lett. Apámat nem én vagy az öcsém, hanem anyám tagadta meg. Az édes hármasban töltött idő illúzió volt. De ezt mi gyerekfejjel nem érthettük még. Mindig is azt gondoltam, ez a természetes, és aztán később azt, hogy apám nem szeret. De most már tudom, mindez anyám felelőssége, hogy a kapcsolatunk ide sodródott.
Óriási gombócot éreztem a torkomban. Legszívesebben elrohantam volna. Linda története úgy fájt a testemben, mintha egy pék lapáttal csaptak volna meg. A rákkutatás nekem is rengeteg időmet vitte el.
Én is kevés időt töltöttem a gyerekekkel, az évnyitókról és az évzárókról épp hogy csak nem késtem el. Vajon ők is azt érzik, hogy nincs anyukájuk? S hogy őket az apjuk neveli fel?
S egyszer ők is kinyitnak egy dobozt, amely arról mesél majd, amit ők nem kérdeztek, és én magam sem meséltem el? S akkor megértik, miből lett új foci cipő, nyári tábor, és külföldi egyetem? S vajon majd engem sem látogatnak, mert „már megszoktuk, hogy te sosem jössz el”?
– Későn ébredtem rá, Angi – hozott vissza Linda hangja a kávézó teraszára, – hogy mégis milyen jó gyerekkorom volt. Mert mással hiába volt többet az apja, az meg ivott és verte őket.
– Sose késő – fogtam meg barátnőm remegő kezét. – Hidd el, tudja és látja odafentről, hogy a szívedben, még épp időben megértés született. S így van lehetőséged másképp csinálni, és újságíróként elmesélni másoknak is a történetedet.
