Feltétel nélkül – novella

– Sajnálom – állt összetörten az ajtóban. Szeméből szomorúság tükröződött.
– Mi történt? Hol van? – nézett rá csillogó szemekkel a felesége.

– A ház előtt – felelte bizonytalanul.
– Valami baj van? Vagy csak ugratsz? – biccentette oldalra a fejét a nő, így próbálta megtudakolni a férje látszólagos bánata mögötti valóságot.
– Mielőtt hazaértem volna vele, összetörtem. – Belépett az ajtón és a kulcsot az előszobai asztalkára tette.
– Összetörted? Hogyhogy? Ugye, csak viccelsz! – értetlenkedett még mindig az asszony. – Az nem lehet!
– Most mégis megtörtént. Életemben először. – Leült a kis székre, és kifűzte a cipőjét.
– Húsz éve vezetsz és még sosem törtél össze semmit – húzta fel a szemöldökét.
– Most mégis megtörtént – ismételte, majd felállt és belépett a nappaliba. Terített asztalon bor és egy szál gyertya. – Sajnálom.
– Nem baj. – Az asszony hangjába némi csalódottság vegyült. Ez volt élete első autója. Egyenesen a kereskedőtől. – Vacsorázzunk és megbeszéljük. Tényleg nincs semmi baj. Jobb, mintha a szívemet törted volna össze – próbálta oldani a feszültséget.
– Tudom, hogy mennyit gyűjtöttünk rá. Végtelenül bosszant. – Leült a vacsoraasztalhoz, majd töltött magának.
– Mindjárt hozom a sültet. Ne igyál még addig. Tudod, hogy megárt.
– Nem mindegy? – förmedt rá a férje. – Kit érdekel a májam? Hidd el, bírja az.
– Az orvos… – kezdte.
– Az orvos semmit sem tud. Az csak valami fertőzés lehet. Érzem, hogy semmi bajom sincsen. Csak kicsit túlhajtottam magam. Jót fog tenni az ital.
– Aggaszt, hogy minden estét egy pohárral kezdesz – nézett rá szomorúan a nő.
– Egy pohár még senkinek nem ártott meg. Segíti az emésztést, elűzi a stresszt. Legalább ma ne piszkálj vele. Épp elég, ami történt.
– Mindennap van stressz, és mindennap van egy pohár. Nem mehet ez így, drágám – simogatta meg a férfi vállát. – Meséld el, mi történt.
– Nem akarok róla beszélni – bökte ki.
– Értem. – A tűzhelyhez lépett, és leemelte róla a párolt zöldségeket, majd az asztalra tette. – Jó étvágyat!
– Neked is! – Megemelte a poharát, majd kiitta a még benne várakozó nedűt. Egyetlen falatot sem evett. Csak ült mozdulatlanul az asztalnál. Az asszony megszokta már, hogy egyedül vacsorázik, és hogy a férjének a borozás vált hetek óta társává.
– Biztosan nem eszel? – érdeklődött kedvesen a nő.
– Lefekszem. – Felállt, majd a fürdőszoba felé vette az irányt.
– Aludj jól! – nézett utána könnyes szemmel. Élőhalottként éltek egymás mellett, mióta a cégnél problémák jelentkeztek. Azonban erről a férfi nem volt hajlandó beszélni. Az italba fojtotta belső viharát.

Az asszony elrakodott, elmosogatott, majd amikor a férje pihenni tért, lassú léptekkel az előszoba felé indult. Megfogta az autó kulcsát, még egyszer hátrafordult, majd kilépett az ajtón. Miközben a lépcsőfokok csendben figyelték a lépteit, szorosabbra húzta magán a kabátot. Enyhe decemberi idő volt. Karácsony előtt néhány nappal.
Meglátta a ház előtt parkoló hófehér autót. Erről álmodott. Mióta házasok voltak, mindenhová busszal és gyalog járt. S most, hogy kisbabát várt, arra gondoltak, itt az ideje egy új autónak. Olyannak, amelyik biztonságos, jó állapotban van. „Megérdemelsz egy újat” – jutottak eszébe a férje szavai. Milyen hálás volt neki!

Lassan körbejárta az autót, azonban sehol nem látott sérülést rajta. Összeráncolta a szemöldökét, majd megnyomta a gombot. Az autó lámpái felvillantak. Óvatosan kinyitotta az ajtaját, és beült. A kormányon egy szál vörös rózsa várakozott. Vékony szárát halvány rózsaszín szalag fogta át. Könnyek gyűltek a szemébe. Milyen jó ember!
Majd a mellette lévő ülésre esett a pillantása. Egy fehér boríték pihent rajta. Megdobbant a szíve. Talán ez is a terv része, gondolta. Lassan a papírért nyúlt, és kibontotta. Abban a pillanatban minden megvilágosodott előtte. Értelmet nyert az elmúlt hetek ámokfutása, a vacsora nélkül töltött esték és a borosüvegek sokasága. Tehetetlensége zokogásban talált magának utat.
A borítékot visszatette az ülésre, a rózsát a kezébe vette, majd kiszállt, visszazárta az autót, és felsétált a lépcsőn. Amikor belépett a ház ajtaján, a férje az étkezőasztalnál ült.
– Tehát tudod – nézett rá üveges tekintettel.
– Tudom, hogy szeretsz – lépett oda hozzá az asszony, és átölelte. – Minden rendben lesz.
– Nem tudom – hajtotta le a fejét.
– Én igen – ült az ölébe. Már nem is emlékezett, mikor engedte ezt meg utoljára magának. Talán a nászúton. Átkarolta a nyakát, majd hozzábújt. – Ezt is megoldjuk.
– Nemsokára hárman leszünk, te itthon, én pedig munka nélkül.
– Megértem, hogy ez nyomaszt, de emlékezz arra, amit apád mindig is mondott: ahová a jóisten juhot, oda legelőt is ad.

 

Dénes Évi

Érzelmi Intelligencia Coach - az Objektív Személyiségelemzés módszer megalkotója és oktatója

Nem a névjegykártyára írt rang vagy. Nem is az, akinek gondolod magad vagy amit mások gondolnak rólad. Az vagy, amit adni tudsz másoknak. Kinek szavakat, kinek gondolatokat, kinek érzéseket adok. Szavaim másokban válnak valósággá. Keljenek benned is, kedves Olvasó, új életre!