Körforgás – novella

-Milyen kár, hogy ezt már nem élhette meg szegény Édesanyád – mondta nagyanyám, miközben a hordónyira nőtt pocakomra nézett.

Hetvenkét év bölcsessége ült a ráncaiban, hetvenkét év öröme és fájdalma szőtte át hófehér fürtjeit. Remegő kezével minden alkalommal óvatosan igazította meg orra hegyére csúszó szemüvegét, talán már amolyan megszokásként.

Minden vasárnap meglátogattam, mióta anyám meghalt. Én voltam az egyetlen unokája. Papát fiatalon, néhány évvel az esküvőjük után, a háború hívta szolgálatra. A hazájáért hagyta ott Mamit. Örökre.

Hűség esküjét máig megtartotta nagyanyám, és egyedül nevelte fel gyermekeit. Aztán a fiát egy esős őszi napon elveszítette autóbalesetben. Anyám öccse, apa híján másutt keresett férfimintát. Nem választott túl szerencsésen. Csupa léhűtő barátja lett. Hiába könyörgött neki anyám és nagyanyám, rájuk sem hederített. A versenyzés lett az élete. Csak úgy hívták: a mecseki hajtűkanyarok réme. Máig ott áll a fejfa abban az éles kanyarban, virágok és mécsesek borítják mindenütt. Én még egész kislány voltam, amikor meghalt. Sokat láttam sírni azidőtájt Mamit és anyámat. Örök seb keletkezett a szívükön.

Majd amiképp a családi történetekből hallottam, anyám sem választott valami fényesen. Naiv kislányként elcsavarta a fejét egy helybéli jóképű egyetemista fiú. Nagy lett a szerelem, leszállt a lila köd, én pedig a felhőkről váratlanul az ölükbe hullottam. Illetve csak anyáméba, mert a fiúnak időközben nyoma veszett.

Leányanya lett belőle. Egyedül nevelt fel engem ő is, csak az ő párját nem a háború vitte el. Legalábbis nem abban az értelemben. A szív csatája legalább oly fájdalmas, mint a harctéren dübörgő ágyúk és puskák általi értelmetlen halál. Anyám sokat szenvedett, és közel tíz évvel később elérkezett a pillanat, amikor a szíve egy fagyos téli hajnalon megszakadt. Tizenhárom éves voltam, épp a nővé válás első lépéseit tettem meg, amikor nagyanyámra maradtam.

***

Mami mindent megtett, hogy a veszteségek ellenére szép ifjúkorom legyen. De a halál folytonos fenyegetése beárnyékolta mindennapjaimat. Nem tudtam megfejteni, honnan volt nagyanyámban annyi erő, hogy oly sok fájdalom ellenére mégis mindig békés és vidám maradt. Persze a szeme sarkában gyakran megláttam egy leheletnyi könnycseppet, de úgy véltem, talán az általam okozott öröm könnyei ezek.

S most ott ültem, kilenc hónapos terhesen az én imádott nagyanyám kis konyhájában. A férjem épp a kertet tette rendbe otthon, néhány utcányira onnan. Bíztam benne, a sok belső munka nyomán én talán jól választottam.

-Mikorra várod? – kérdezte elgondolkodva.
-Még egy hét, Mami.
-Összecsomagoltál rendesen? Tudod, akár előbb is megszülethet – aggódó hangjában megannyi szeretet lapult.
-Persze, minden rendben lesz – nyugtattam, miközben fát tettem a tűzre. Imádta a meleget.

Miközben lehajoltam, hogy néhány fahasábot tegyek a cserépkályhához még közelebb, erős, nyilalló fájdalmat éreztem a derekamban.

-Jaj, azt hiszem kicsit megemeltem magam – amint kimondtam, már éreztem, nem derékfájás lesz az. Éreztem, amint a magzatvíz a lábamon folyik végig, és Mamira pillantottam.
-Nyugodj meg, szivecském, kihívjuk az orvost, és bevisznek a kórházba. Elérkezett a pillanat – kezét megnyugtatóan a hátamra tette, és a közeli székhez kísért. Alacsony, vékony, törékeny nő volt mindig is, és most jóval erősebbnek tűnt nálam.
-A táskámban van a telefonom, add gyorsan, felhívom Gábort – kértem két fájás között.
-Máris, kicsikém, lassan lélegezz – azzal előszedte a táskám mélyére csúszott telefont.

Hiába csörgettem Gábort, a vonal néma maradt.

-Talán épp füvet nyír, és nem hallja – néztem kétségbeesve nagyanyámra.
-Hívd a mentőket – utasított nyugodt, mégis kedves hangon. Tudtam, hogy nem lát már jól, hiába is adom neki a készüléket.

A diszpécser máris kocsit küldött értem. Megnyugodtam. Azonban nem telt bele pár perc, hirtelen végtelen erős fájdalmat éreztem, már azt sem tudtam, honnan.

-Mami! – sikítottam.

Lefektetett az ágyába, az ölébe vette a fejem, és a kezemet fogva bíztatott.

-Mindjárt ideérnek, minden rendben lesz!

Elhittem neki. Amikor ő szült, még nem volt mentőautó, még nem volt telefon, csak a bábaasszony, meg épp, aki arrafelé kóborolt. A fájások egyre sűrűbbek és egyre elviselhetetlenebbek lettek. Én pedig egyre embertelenebb hangokat adtam ki magamból.

-Lassan lélegezz, itt vagyok veled, segítek megszülni.
-Mi? Ne már! Mami! – ordítoztam önkívületben.
-Kérlek, próbálj megnyugodni. Ha ilyen hangzavarban érkezik a világra, még a végén süket lesz – mindig is imádtam fanyar humorát. Talán ez mentette meg egész életében.

***

Elkezdtem a légzésemre és a babára figyelni. Követtem szorgosan nagyanyám utasításait. Éreztem, hogy megállíthatatlanná vált a folyamat. Bíztam Mamiban. Bíztam a testemben. S bíztam a babámban. Mami egy tál langyos vizet hozott, tiszta törölközőt és egy ollót. Jesszus, a varródobozásból szedte elő! A mentők meg még sehol. Első szülő nő úgysem szül túl gyorsan, szokták mondani. Na tessék, én vagyok az egyetlen kivétel.

Ki tudja, mennyi idő telt ebben a fájdalmakkal teli lebegésben, mígnem egy elviselhetetlennek tűnő pillanatban megkönnyebbült a testem, és sírást hallottam. Ott állt nagyanyám a dédunokájával a kezében, véresen, szutykosan, mosolygósan, meghatottan. A mellkasomra tette, a köldökzsinór még éltető kapocsként lüktetett. Betakart bennünket, és abban az áldott pillanatban csengettek.

-Nyitom – szinte repült az ajtóhoz, és a mentősök, a véres kezét látva megdermedtek. – Jöjjenek, kedveseim, a legjobbkor érkeztek.

Betessékelte és az ágyamhoz vezetette őket, engem pedig homlokon csókolt. Amikor az orvos végzett a dolgával, nagyanyámra nézett:

-Bátor és hősies dolgot tett, asszonyom. Kicsit sápadtnak tűnik. Pihenjen le, kérem.
-Ó, hogy is pihennék én, kedves, hisz dédunokám született! Főzök inkább egy jó teát, az majd helyre tesz. Hova viszik az én kicsikémet? Szólni kellene a férjének.
-Intézünk mindent, asszonyom, ha gondolja, ön is velünk jöhet.
-Lepihenek inkább, kicsit kimerültem – nyugtatta meg a mentőorvost.

Másnap reggel, amikor a családunk újdonsült nőtagjával épp az első pelenkázást gyakoroltam, Gábor jelent meg a baba-mama szoba ajtajában.

-Hát te bejöhettél ide? – kérdeztem meglepetten. – Hiszen az apukák csak a váróig jöhetnek.
-Szia, Szerelmem – csókolt meg, miközben furcsa érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy egész éjjel nem aludt, itt virrasztott velem. Biztos voltam benne, hogy bántotta, amiért kislányunk születésekor a telefont nem hallotta meg, és így nem lehetett ott velem.
-Ne búslakodj, mert lemaradtál tegnap egy véres jelenetről. A lényeg, hogy aztán az egész éjszakát kettesben töltöttük. Úgysem lesz egyhamar ilyen – próbálkoztam nagyanyám fanyar humorával. Azonban a megmagyarázhatatlan szomorúság egyre jobban belengte a szobát. Megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett:

-Mirci, – merthogy így hívott – meghalt a nagyanyád.

A szavak a végtelen világűr egy távoli pontjáról érkeztek és bár áthaladtak a hallójáratomon, ugyanoda tértek vissza. Nem tudtam felfogni. Nem értettem. Nem lehet.

Éreztem, hogy sápadok, hogy kimegy a vér az ereimből, és menten elájulok. Tudta, hogy meg kell mondania, nem húzhatja soká, mert Mami ma meglátogatott volna vele, és ha hazudik nekem, mehet világgá.

Sokkos állapotban ültem le az ágyra, megfeledkezve a kórházi szoba pelenkázóján rugdalózó kislányomról. Egy nővér vette egy kis időre gondjaiba, hogy Gáborral ketten maradhassunk. Megszűnt a világ. Értelmét vesztette hirtelen minden, amim van. A veszteségek sora folytatódott. Én lettem a családban a legidősebb. S miközben az, aki számomra az egyik legfontosabb volt, már az égi madarakkal dalolt, a másik szobában, az én kis Angyalkám édes álmot aludt.

Nyitókép: pexels.com / Amina Filkins