1983. Budapest – Narancskarikákat kandírozott. Még a nagymamájától tanulta, és nem volt karácsony, hogy ne töltött volna meg néhány díszdobozt az illatos édességgel. De még az ízénél is többet jelentett számára az üzenete: hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Márpedig akkor az ő nagymamája igencsak élt, hiszen ott volt minden kötött sálban, vasalásért kiáltó konyharuhában és meleg almáspitében. És most is, amikor a radiátoron szárított narancskarikákat kandírozott.
– Pszt, pszt! A Corvinban láttam jó áron korcsolyát, ha rábólintasz, holnap megveszem – hajolt be a férje a falatnyi konyhába.
Mariann megfordult, és a narancsillatú tenyerével két oldalról megfogta a férfi borostás arcát.
– Ez mennyei – tágult ki Balázs orrlyuka.
– És ez? – fojtotta belé a felesége egy csókkal a szót.
Egy éve költöztek a Fehérvár úti lakótelepre, azóta kóstolgatták a saját lakás érzését, a sokéves albérlet után. Ízlett nekik. Az általuk kiválasztott modern tapéta csakúgy, mint a tény, hogy Pannika végre saját szobában aludhatott.
– Szerinted sejti már? – lépett Mariann a sütőhöz.
Beletörölte a kötényébe a kezét, és elővett egy hurkapálcát, hogy a készülő diósbejglibe nyomja.
– Kell még neki pár perc – állapította meg félhangosan, majd újra Balázshoz fordult. – Szóval, szerinted sejti már? – ölelte át a férje nyakát.
– Tudom is én. Bár az iskolában egészen biztosan vannak, akik már felvilágosultak. És mi is volt tavaly a csomagolópapírral? – halkította le a hangját az ajtófélfának dőlve.
Mariann kilesett az előtérbe, a nagyszobából egy mesefilm hangfoszlányai szűrődtek ki, Pannika a képernyőtől pár centiméterre törökülésben tapadt a képekre. Izgalmában a kötött zoknis lábfejét csavargatta, láthatóan teljesen megfeledkezve a külvilágról.
– Panni, ne ülj olyan közel a tévéhez, ezek a villogó fények nem tesznek jót a szemnek, egy gyerekszemnek különösen nem – nézett be hozzá az édesanyja. – Tudod, mit mondott a doktor bácsi – simogatta meg a kislánya fejét, majd miután látta, hogy az engedelmesen felmászik az ülőgarnitúrára, behúzta maga mögött az ajtót, és visszasietett a konyhába. – Tavaly még meg tudtam menteni a helyzetet, azt mondtam, amikor felismerte a fa alatt az Ápiszban vásárolt csomagolópapírt, hogy persze hogy én vettem, hiszen a Jézuskának sokmillió ajándékról kell gondoskodnia, akkor legalább ezt a terhet vegyük le a válláról.
– Aha… hát nem tudom – vakarta meg Balázs az enyhén kopaszodó feje búbját. – De hiszen már nyolcéves. Szerintem tavasszal a húsvéti nyúlnál is gyanút fogott – fűzte hozzá bizonytalanul.
– Persze, mert az apádnak nem volt jobb ötlete a csokitojásoknál az ünnep előtti rejtekhelyre, mint a spájz, ahova rendszeresen beküldik az unokájukat egy üveg befőttért vagy lekvárért – zsörtölődött a felesége.
– Mindegy, hogy ki az oka, nem szándékosan csinálták az öregemék – kelt Balázs az apja védelmére. – És a tényen sem változtat, hogy lassan rájön a dolgokra – kapott be egy zselés szaloncukrot.
– Hékás, még a végén nem marad a fára – csapott Mariann finoman a kezére, de aztán ő maga is széthajtogatott egy aranyszínű celofánt. – Hm, ennek tényleg nehéz ellenállni – motyogta tele szájjal.
– Beszélnünk kellene vele! Inkább mi tárjuk fel előtte az igazságot, finoman, mintsem, hogy valaki majd az ismerősei közül leforrázza, váratlanul – tette le Balázs a leleplezés mellett a voksát.
– Mondjuk, tényleg leegyszerűsítene egyet, s mást. Az angyalkák csengetésénél is egyre inkább rezeg a léc, tavaly a fürdőszoba kulcslyukán keresztül leste, hogy mi történik a fa körül – tépelődött Mariann, mondatról mondatra megadva magát.
***
Odakint nagyokat koppant az ablakon a havaseső, már besötétedett, a szemközti házak ablakaiból az ünnep hírnökeiként megannyi színes lámpácska csillogott. A rádióban fehér karácsonyt ígértek, még két napja volt az égnek, hogy a latyakos napokat maga mögött hagyva, végre meggondolja magát.
Marian elővett a kredencből egy kistányért, tett rá néhány mézeskalácsot, kinyitott egy új zacskós tejet, és teletöltötte a kislányuk piros pöttyös bögréjét.
– Egy kis lelki erősítés – simogatta meg a férje arcát, majd a kezébe adta a bögrét. – Ezt hozd te, de hagyd, hogy én beszéljek! Mi, nők jobban értünk az ilyen dolgokhoz – húzta Balázst maga után.
Pannika tátott szájjal bámulta a tévét. A filmben egy öt év körüli kisfiú lelkesen győzködte az édesapját arról, hogy éjjelente apró tündérek repkednek a szobájában, mire az apja felnevetett, és a fia éjjeli lámpája körül köröző két kis molylepkére mutatott. – Biztos vagy benne, hogy tündérek voltak, nem inkább ezek a…?
– Csitt, maradj csendben! – ugrott fel Pannika, szinte dühösen. – Hát nem látod, hogy hinni akarja? Hogy nála igenis tündérek voltak, és nem bogarak? – halkította le mérgesen a tévét.
Mariann óvárosan visszalépett egyet az előszoba folyosóján, egy pillanatra keresztezte a tekintete a férjéét, mindkettőjük szája sarkában előbukkant egy halvány mosoly, egyetértve bólintottak egyet, majd Balázs bekiabált a nagyszobába.
– Gyere, Pannikám, vacsorázni! Késő van és utána még a szobádat is rendbe kell tenni, ugye tudod? Holnapután Szenteste, és ilyen rumlival nem fogadhatjuk a Jézuskát.
Több, hasonló, szívet melengető történet olvashatsz Petrától, ha IDE kattintasz!
