Egy szőke, nagy szemű kisfiú szaladt lábát fürgén kapkodva a kisváros főterén. Olyan négyévesforma lehetett, egy kissé még hosszú ingecskében, és egy jó számmal nagyobb szandálban, ami arra engedett következtetni, hogy nagyobb testvérétől örökölte a ruhákat, és ő még nem sietett belenőni. Máskor mindig kacagó szeme sarkában most egy-egy nagy könnycsepp csillogott. Nem sírt ugyan, hiszen nagyfiúknak azt nem szabad, de látszott, csak egy hajszál választja el tőle.
Jól látta ezt a bottal sántikáló, elegáns, drapp nyári öltönyt viselő öregúr is, akinek a kalapja majdnem lere- pült a fejéről, amikor a kisfiú nem látva őt, nekiütközött. Az minden harag nélkül, kedvesen szólt oda neki, mély, dörmögő orgánumán:
– Hát hová ilyen nagy hévvel, fiatalúr? – kérdezte a megszeppent legénykét. – Csak nem elvesztettünk vala- mit vagy valakit? – faggatta tovább.
– Az ajukámat keresem – felelte a kisfiú lebiggyesztett szájjal.
– No, és hogy néz ki az édesanyád, áruld el nekem! – Ó, nagyon szép – ragyogott fel a kisfiú arca. Közben már a szemközti pékségből is felfigyeltek rájuk, és kisietett hozzájuk a pékné, akinek a kora sem engedte titkolni, hogy egykoron nagyon mutatós menyecske lehetett. Nem sokáig kérette magát, önkéntes megmentőként ő is mindent tudni akart.
– Aranyom, azt mondd, milyen haja van a mamának! Hosszú, rövid? Szőke, fekete?
A kisfiú egy pillanatra elgondolkodott, majd határozottan kibökte:
– Mint Hófehérkének, pont olyan.
Kamasz diáklányok csapódtak a kis csapathoz, abban a korban voltak, amikor a csitris csínytevéseket egyéb jótettekkel próbálták helyrehozni. Ahol pedig egy kétségbeesett kisfiú pityereg, és olykor azt kiáltja: „Hol van az anyukám?” – ott bizony rájuk van szükség. Egy nagyhangú, vörös hajú, szeplős lány, aki láthatóan behatóan ismerte az éppen divatos kriminológiai sorozatokat, a mamáját elvesztett négyéves kisfiútól pontos személyleírást követelt, és mindent fel is jegyzett teljes komolysággal. Így hamarosan megtudták: a mama fiatal, nagyon szép, a haja hosszú és éjfekete, a hangja csilingelő, a termete sudár, a bőre illatos, a mosolya mesebeli, a ruhája csinos, nagyon kedves, a keze simogató, a szeme pedig olyan, mint egy nagy virág. Igen, a legényke pontosan ezeket a szavakat mondta, némi gondolkodás után: „…a szeme pedig olyan, mint egy nagy virág.”
Az öregúr eres kezébe vette a fiúcska arcát, és egy huncut mosollyal azt kérdezte:
– Akkor, ha minden igaz, édesanyád úgy néz ki, mint egy tündér. Igaz?
A kisfiú elégedetten, megkönnyebbülve, hogy végre értik őt, határozottan rávágta:
– Igen, mint egy tündér!
De utána azonnal elpityeredett, mert újra belényilallt a felismerés, hogy ő most elveszett, pontosabban elvesztette az anyukáját. Ebben a drámai pillanatban egy feltűnően terebélyes nő robogott ki a csemegebolt ajtaján, kissé őszülő sötét haját összefogta, mint a legtöbb anyuka, akinek nincs ideje fodrászhoz menni. Bohókás, virágra emlékeztető napszemüvege hajráfként díszelgett a feje tetején, nem túl divatos nyári szoknyája pedig beakadt az ajtónyílásnál egy ügyetlenül bevert szögbe, hátul, a vaskos combjáig hosszan felhasítva azt. De őt láthatóan semmi más nem érdekelte, csak az, hogy végre meglátta a kisfiát. A melegtől és az aggodalomtól verejtékezve szaladt a gyermekéhez, és könnyezve ölelte magához, miközben mérhetetlen szeretettel azt mondta: „Édesem, csillagom, kicsi fiam, hát megvagy végre.”
Az öregúr, a pékné és a kamasz lányok az első pillanatban meglepődtek az asszony láttán, de aztán, ahogy egy picit tovább szemlélték a gyermekét meglelő édesanyát, már nem volt kétségük: mint egy tündér…
Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!
Nyitókép: freepik.com
