Nagy lelkesedéssel indultak neki a játszótérnek. Peti jóízűen ette meg a délutáni alvást követő uzsonnát, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal tette le édesanyja elé az egyik, majd a másik cipőjét. Zsófi gyorsan begyömöszölt még egy kardigánt az amúgy is túlpakolt táskába: sosem lehet tudni, bármikor változhat az idő – magyarázkodott a férje értetlen tekintetére.
De nem változott, meleg nyári délután volt, amikor elindultak, és meleg nyári kora este, amikor néhány óra múlva hazafele vették az irányt.
Nem volt messze a park, gyalog még úgy is ott voltak tíz perc alatt, hogy Peti is maga lépdelt, pedig másfél éves kíváncsiságát sok minden felkeltette, és ezért könnyen letért az útról. Hol egy mókus után lendült, hol egy pillangót akart elkapni, de Zsófi valahogy mindig visszacsalogatta, és előbb- utóbb csak célba értek.
A piros vödrökkel és színes lapátokkal telített homokozónál már nyüzsögtek a rombolástól fűtött kisfiúk és a kreativitásukat fitogtató kislányok, ment az ártatlan civakodás és a kéretlen cserebere. A picit nagyobbak a labdát rúgták, és a kanyargós, nemrég felújított csúszdánál is kezdett nőni a sor.
Peti még nem volt gyakorlott játszóterező. Pár hónapja járt csak egyedül, még nem igazán stabilan, ingadozva, bukdácsolva, a sérülékeny kis bőrén lassan gyógyuló sebeket és a frissen mosott, naponta többször váltott ruháin semmivel sem kivehető foltokat hagyva. A tavasz ezúttal a szokásosnál is bőkezűbben szórta az esőcseppeket, az állandó sár és a gyakori záporok pedig sokszor a négy fal között marasztalták a fiatal édesanyát.
Most azonban, a kora nyár beköszöntével és a simogató napsugarak előbukkanásával igyekeztek mindent pótolni, és délutánonként rendszeresen felkeresték a játszóteret.
Örömmel indultak, és örömmel érkeztek, hogy magukba szívják az éltető, friss levegőt, és szert tegyenek hasonló élethelyzetben toporgó új ismerősökre, barátokra.
Peti is örült, de nem egészen értette még a szabályokat, hogy ez itt most egy kicsit más terep, mint otthon, a Pitypang utca 5-ben, ahol minden, de tényleg minden játék az övé. Lelkesen közelített a játszópajtások felé, és kedvesen, egy édesen csengő kéjemmel jelezte, hogy szeretné birtokba venni a vödröt, a labdát, a lapátot…
Nem mintha gondos édesanyja ne pakolta volna tele a babakocsit saját felszereléssel. Úgy tűnt, „a szomszéd fűje mindig zöldebb” érzés már ezekbe a pici emberkékbe is kódolva volt.
Így aztán a kedves kéjem után jött a kétségbeesett, majd az ideges kéjem, és ha az előző tulajdonos még erre sem megfelelően reagált, akkor egy csattanós, pofonszerű támadás.
Igen, Petike pofozkodott, Zsófi pedig pirult és mentegetőzött.
Ez a szerdai délután különösen sutára sikerült. Peti először egy két év körüli kisfiút náspángolt el. Zsófi sajnálkozva kért vagy tízszer elnézést, de a legényke mamája megértőnek bizonyult:
– Á, semmi baj, ez egy ilyen korszak – mondta, de azért egy idő után a tér másik sarkába húzódott a kisfiával.
A következő áldozat egy alig egyéves kislány volt, aki véletlenül ugyanoda szeretett volna ülni (merthogy menni még nem nagyon tudott), ahova Petike.
Zsófi ijedten felsikított, erősen megmarkolta a kisfia kezét, úgy próbálta belőle a kislány szőke fürtjeit kibogozni, akinek még a fájdalmánál is nagyobb volt az ijedelme, ezért fülsértő bömbölésbe kezdett. Érthető módon ez azért Petikét is megrémisztette, eget zengető sírásként tolmácsolva a gondolatait.
Zsófi nem győzött eléggé hálálkodni, hogy ezúttal is megértő anyukával hozta őket össze a sorsa.
– Á, semmi baj… van ilyen, bárkivel előfordulhat, még sokat kell tanulniuk – mosolygott a másik anyuka félszegen, miközben kislányát beültette a babakocsiba, és egy váratlanul érkező fontos sms-re hivatkozva sietve távozott a térről.
Másnap két focizó négyévessel gyűlt meg Petike baja, aki a túlerővel és a nagy korkülönbséggel mit sem törődve még egy harapást is bevetett a labda megszerzéséért.
Zsófi egy-egy Sport szelettel próbálta kiengesztelni a srácokat, akiknek a magas, enyhén kopaszodó apja bár hangsúlyozta, hogy sajnálatos baleset történhetett, és hogy semmi baj, azért a csokoládét határozottan visszautasította, és a délután öt óra ellenére felszólította a fiait, hogy pakoljanak azonnal össze, irány haza vacsorázni.
Pénteken egy mindig kacagó vörös kislány szaladt sírva és panaszkodva a mamájához, aki persze a vigasztalás után jelezte, hogy egyáltalán nem haragszik Petire, hiszen gyerekek… és Kincső is gyepált már meg másokat.
Hétvégén az ikrek szüleinél magyarázkodott a mama, a következő héten pedig egy aprócska ázsiai kisfiú dadusának öntötte ki védekezve a szívét: hogy nem érti, mi van ezzel a gyerekkel, mert otthon ilyet egészen biztosan nem lát… talán csak egy rossz korszak, amit remélhetőleg hamar kinő majd.
A szintén ázsiai dadus megértően hümmögött, és néhány másodperces szünetekkel, mosolyogva csak annyit mondott: nem baj, neeem baj, nem.
És bár Zsófi olykor továbbra is kényelmetlenül érezte magát, hálás volt a sorsnak, hogy ennyi kedves, megértő szülővel hozta össze.
Ezért aztán különösen hiányolta őket, amikor feltűnt neki, hogy egy ideje szinte azonnal kiürül a játszótér, ahogy ők ketten betették a kapun a lábukat. Néhány hónappal később azonban új gyerekek is felbukkantak a homokozóban, Petike sokat fejlődött, az édesanyja és az édesapja türelmének és következetességének köszönhetően sokat szelídült. Még barátokra is szert tett, egy nála fél fejjel magasabb kislánnyal órákon át képes volt újratölteni a homokozóformákat, és egészen kedvesen fogadta az újonnan érkezett Zolikát, akinek az első karmolásánál még egészen lezserül reagált az anyukája: semmi baj, hiszen gyerekek – hangoztatta. A másnapi ütlegelésnél már egy kicsit erőltetettebb volt, de még mindig megértő a Zsófi száját elhagyó á, semmi baj, azonban a harmadik napon, amikor Zolika egy egész vödör homokot szórt Petike fejére, Zsófi udvariasan megkérdezte a kisfiú édesanyját, hogy van-e esetleg olyan időpont, amikor Zolikáék egészen biztosan nem tartózkodnak a játszótéren.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
