Laposan kúsztak be a reggel első sugarai a zsalugáteren keresztül. Kamilla bánta, hogy nem húzta be éjjel a sötétítő függönyt, a falécek itt-ott megroskadtak már, nem tudtak teljességében védeni a napsütéstől. Pedig még csak hét óra múlt, vasárnap hét óra… egy vasárnap hajnali fél hármat követő hét óra.
Kamilla sokáig dolgozott, már javában elmúlt éjfél, amikor hazaért a műhelyből. Aztán még elmerült egy kád, mandulaillatú habos csodában, hogy a bőréhez görcsösen ragaszkodó, utolsó agyagfoltokat is ledörzsölje, majd már laposakat pislogva, de a szokások rabjaként átlapozta a szombati híreket, és el- szürcsölte a lefekvés előtti teáját. Nem zavarta a fél három, hiszen hitte, hogy csak a kedve dönt majd az ébredése idejéről.
Tévedett.
Bosszúsan kikászálódott a szaténtakarója alól, és egy mozdulattal behúzta a vastag, sötétkék bársonyt. De már nem tudott igazán visszaaludni. Ugyan még félálomban, csukott szemmel igyekezett elmenekülni a megrendelőivel kapcsolatos zakatoló gondolataitól, és egy ideig még az alsó szomszéd kalapálását is megpróbálta az elméjében erdei harkálykopácsolássá alakítani, de nyolc előtt pár perccel feladta a reményt, hogy a vasárnap délelőttöt ágyban töltheti.
Nagyot nyújtózott, és kedvetlenül kimászott a paplan alól. Még nem kívánta a kávét, inkább evett volna valamit, de az üres hűtő szemtelenül az arcába kiabálta, hogy: na, eszedbe jutottam végre?
Majd holnap bevásárol, ebédre meg rendel valamit – meredt egy új pizzéria hűtőmágnesekkel rögzített étlapjára. Tizenegytől… – nézett csalódottan az órájára, nem mintha korán reggel pizzára fájna a foga.
Belebújt a csíkos lenvászon nadrágjába, felkapott egy pólót és egy, a reményei szerint tavaszcsalogató farmerdzsekit. Mert mi van, ha az emberek ott szúrják el mindig, hogy az időjáráshoz igazítják az öltözéküket? Nem lehet, hogy fordítva van, hogy a tavasz csak akkor kap észbe, ha látja, hogy készen állnak rá? – morfondírozott, egy utolsó pillantást vetve az ajtó melletti tükörbe.
Még csak néhányan lézengtek a Liszt Ferenc téren, az éppen kinyitott kávézók első vendégei nem bíztak még a napsugarakban, a teraszok székei üresen várakoztak, hogy valaki megkönyörüljön rajtuk.
De Kamilla bátor volt, vagy legalábbis kíváncsi az utcán kószálókra. Lekapta a karfára terített pokrócot, és ledobta magát az egyik székre.
Unott arcú pincérlány közeledett, az intenzív rágózását akkor sem szüneteltetve, amikor hadarva feltette a kérdést, hogy mit hozhat.
Kamilla egy tejeskávé és egy croissant mellett tette le a voksát. Első körben – tette hozzá mosolyogva, utalva rá, hogy nem akarja elkapkodni a reggelit.
– Édesítővel? – mérte végig együttérzően a lány.
Kamilla elvörösödött, és a legnagyobb bosszúságára nem mert nemet mondani. Az első forró kortyok azonban elűztek minden kellemetlen érzést, kényelmesen hátradőlt a kipárnázott székben, előhúzott egy novelláskötetet a táskájából, és a pimaszul korán érkező reggel után átadta magát a vasárnap délelőtt pihentető vigasztalásának.
Már majdnem dél volt, mire a számlát kérte. Időközben felbukkantak a később kelők is, barátnők kacarásztak a szomszéd asztalnál, egy picit odébb pedig egy idősebb úr lapozgatta a reggeli híreket.
– Már rendezték a számlát – közölte az unott arcú pincérnő, a feltehetően hamis Omega órájára pillantva, mint aki számolja a perceket, várva a műszak végét, hogy megszabaduljon az őt kérésekkel zaklató vendégektől.
– Hogy mondja? – nézett rá Kamilla meglepődve.
– Már kifizették – húzta fel a lány a vastagon tetovált szemöldökét, hogy mit nem lehet ezen érteni, majd a fegyvernek is beillő műkörmével egy zöld pólós, távolodó alakra mutatott.
– Szerintem nem is ismerem – dünnyögte Kamilla a hórihorgas férfi után bámulva.
– Én meg pláne nem – vonta meg a felszolgáló a vállát, majd köszönés nélkül hátat fordított a vendégnek.
Aznap még többször eszébe jutott a zöld pólós lovag, és bár hízelgett neki a gesztus, néhány nap múlva már nem foglalkozott a történtekkel.
A következő vasárnap azonban újra kedvet kapott egy, a lelkét és az ízlelőbimbóit kényeztető délelőtthöz. A férjes barátnői mind családi kirándulást terveztek a hosszú hétvégére, a pár nélküliek pedig az előző esti partik fáradalmait pihenték ki. De ő már egy ideje nem szívesen járt el bulizni, lehangolták a görcsösen párt kereső harmincasok, a visszanyert szabadságukat látványosan ünneplő, elvált negyvenesekről nem is beszélve. A művészetének élt, a szakmai körökben egyre inkább elismert kerámiáinak, és a törzsvásárlóinak, akik nemegyszer megszépítették a napját egy-egy köszönőlevéllel vagy ajánlással, amely aztán tovább gyarapította a megrendelői számát.
Szerencséje volt. Az unott arcú pincérnő helyett ezúttal egy kedves srác fogadta. Talán ha húszéves lehetett. A messziről közeledő mosolya őt is jókedvre derítette. Csak egy croissant-t kért, meg frissen facsart narancslevet. A habos kávé ráér még, ha ma is délig marad – adta le a rendelést.
Női magazinokat lapozgatott, és a telefonját babrálta, hogy kinek dobja fel egy esetleges esti mozi lehetőségét.
– Meghívtak – vigyorgott a pincérsrác, látható izgalommal a szemében, majd a nyakát nyújtogatva a kávézó földig érő ablaka felé bökött a fejével, a vendégét is arra ösztökélve ezzel, hogy lessen be az üveg mögé. Egy horgas orrú, zöld pólós, magas fiatalember biccentett félszegen felé.
Kamilla ugyan nem tiltakozott, de egy udvarias mosolynál nem méltatta többre, kelletlenül magához kapta a táskáját, és elviharzott.
Mégis mit képzel ez a pasas?
Nem érzi, hogy mennyire tolakodó a viselkedése? Még ha jóképű lenne…
Azért járt eddig ide, hogy kikapcsolódjon, hogy hagyja leperegni magáról a hétköznap rárakódott stresszt, hogy elmerenghessen az élet nagy dolgairól, hogy olvasson, vagy hogy a semmibe bámulva élvezhesse a semmibe bámulást. És erre tessék, felbukkan egy fickó, aki ezentúl bármikor leselkedhet utána, aki azt hiszi, hogy megveheti kilóra, csak mert kifizeti a reggelijét.
Ahelyett, hogy valami rendes ruhát venne magának. Zöld póló… Még ha kreol bőre lenne, de így? Fehéren vakított, már amennyit az adott távolság és az ablaküveg látni engedett. Jó, talán nem kellett volna elfogadnia a meghívást…
De legyünk őszinték, ilyenről szó sem volt, lehetősége sem volt visszautasítani, hiszen nem kérdezték meg, hogy akarja-e. Talán a főúrnak kellene szólnia, ha sikerül kiderítenie, hogy ki a főnök a felszolgálók között. Na persze az is lehet, hogy sosem látja többet, hogy a kimért reakciójából megértette, hogy nem kíváncsi rá, és máshol fizetgeti a hölgyek számláját.
A következő vasárnap Kamilla már az ébredéskor felhergelte magát, de nem volt hajlandó lemondani a törzshelyéről.
Nem mintha számítana – hangsúlyozta a gardrób előtt, de vagy fél órán keresztül kutatott a megfelelő ruhadarab után. A műhelyben leginkább köpenyt viselt, ritkultak az alkalmak, amikor úgy igazán kicsinosította magát.
Egy szűk farmer piros blúzzal és a kecses lábfejét körbeölelő körömcipő… – nézett elégedetten a tükörbe. A rúzst először ugyan túlzásnak találta, még a végén azt hiszi a fickó, hogy neki cicomázza ki magát, de aztán mégis felkent a szájára egy réteget.
Már messziről észrevette a felbátorodott férfit, aki Kamilla megkönnyebbülésére ezúttal egy drapp inget viselt. Most is a teraszon ült, gőzölgő kávé, croissant és egy kiterített újság kíséretében. Úgy tett, mintha olvasott volna, de azért fél szemmel Kamillát leste. A lány tüntetőleg elfordította a fejét, és helyet foglalt az egyik asztalnál. A legtávolabbinál – bizonygatta magának, de azért úgy igazítva a székét, hogy ne legyenek háttal egymásnak.
Csak kétszer akadt össze a pillantásuk. És egyszer, még a végén, amikor Kamilla fizetni készült, de a pincér szinte magától értetődően közölte, hogy a fiatalúr, ott a sarokban, a napernyő alatt, már rendezte a számlát, mi több, megkérte, hogy ezt a szál rózsát is adja át – tett le egy virágot az asztalra.
Kamilla biccentett egyet, nem a felszolgálónak, inkább a hórihorgas férfi felé. Elvette a rózsát, az orrához emelte, és egy halvány mosollyal jelezte a hódolójának, hogy élvezi az illatát.
De aztán felpattant, és csapot-papot maga mögött hagyva elsietett. Udvarias, csak azért fogadta el, és talán egy kicsit meg is sajnálta – magyarázta a barátnőjének este egy kisfröccs kíséretében a bérház tetőteraszán.
Nem az esete, és egyáltalán, kicsit sok ez a legyeskedés – nyomatékosított a harmadik pohár után.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak keres egy új helyet, ahol újra maga lehet, Budapest bővelkedik a remek kávézókban.
De a vasárnap reggel megint a Liszt Ferenc téri kávézó teraszán találta, a simogató májusnak köszönhetően egy combközépig érő szoknyában és egy szemet szúró dekoltázst engedélyező blúzban. Csakis a meleg miatt – hangoztatta magának, amikor indulás előtt még egy pillantást vetett a tükörbe.
Tízkor kérte ki a második kávéját, de reggelit még nem rendelt.
– Vár még valakire? – kérdezte az unott arcú pincérlány, amikor Kamilla újra és újra visszatette az asztalra az átlapozott étlapot.
De ő csak tétován megrázta a fejét, majd kikérte és megette a croissan-t, lassan, kedvetlenül.
Miért ne akadhatna más dolga, és egyáltalán, sokkal jobb ez így – forgolódott aznap este elalvás előtt.
De azért a következő vasárnap is tett sminket magára.
– Tamást keresed? Kórházban van, egy darabig még biztosan. Ronda biciklis baleset – dugta ki a fejét a pincérsrác az ajtón, majd a vendégéhez sietett, hogy felvegye a rendelést. Kamilla összerezzent, éppenhogy csak, mint amikor a kilincshez ér a műszálas pulóverében.
– Az Uzsokiban van – tette aztán hozzá a srác.
Csak a harmadik kopogásra érkezett egy álmos tessék. Kamilla lassan, óvatosan nyomta le a kórtermi kilincset, egy kis időt hagyva a feltehetőleg most ébredezőnek.
– Tamás? – szólította meg a combnyakig begipszelt férfit.
Először csak egy bizonytalan bólintást kapott válaszul, majd amikor a fiatalember felé fordította az arcát, egy ragyogó mosolyt és csillogó tekintetet.
Kamilla közelebb lépett az ágyhoz, és letett az éjjeliszekrényre két poharat és egy papírzacskót.
– Croissant és kávé, ahogy szoktuk – hadarta kipirult arccal, majd maga alá húzott egy széket, hogy hetek óta először végre együtt fogyasszák el a reggelit…
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
