A rekkenő júliusi hőség nem könnyítette meg a döntést, hogy kint vagy inkább bent, a lefüggönyözött ablakok mögött vészelje át az ember az égető délutánokat. A napsugarak elől ugyan megvédett a négy fal, viszont a levegőt sem engedte be, a nyekergő ventilátorok pedig csak pillanatokra tudtak enyhíteni a kínon.
Délelőtt tizenegy és délután négy között így aztán egy kósza lélek sem tekergett a játszótéren, a gyermeküket óvó anyukák betartották a szabályokat, és csemetéiknek csak fél öt után engedélyezték, hogy birtokba vegyék a hatalmas, vén juharfa alatti pancsolót.
Emília ezen a napon egy picivel később érkezett, Boriska a rekkenő hőség miatt nehezen aludt el ebéd után, később is ébredt, az uzsonnára szánt gyümölcsöt is bizalmatlanul fogadta, hiszen hat hónapos babaként nem sok mindent kóstolt még az anyatejen kívül.
De kicsivel öt után, a legnagyobb forróságot már maguk mögött hagyva Boriska babakocsija is begurult a parkba, a vízzel pancsoló és hangosan csilingelő gyerekcsapat közelébe.
Persze Emília kislányát még nem varázsolta el a finom szemű homok, és a kerületben kiemelkedően jó hírnek örvendő, az uniós szabványoknak megfelelő mászókák is csak a jövő szempontjából voltak csalogatóak. De Emília mégis nagyon szeretett már most idejárni, a társaság miatt. Tucatnyi kismama cserélte ki itt egymással a tapasztalatait, talált megoldást problémáira, vagy éppen csak vigaszt bánatára… hogy nincs egyedül, hogy az anyaság első éveinek meredek lépcsőit bizony mindannyiuknak meg kell mászniuk.
Eddig még csupáncsak egyszer-kétszer járt itt, de már most tudta, hogy ebben a parkban még sok időt tölt majd a kislányával.
Szívesen nézte és hallgatta a picit idősebb gyermekek anyukáit, remélve, hogy bölcsebb lesz a tapasztalatoktól. Lelkiismeretes, jó anyuka lévén gyakran gyötörte a bizonytalanság, szeretett volna mindent a lehető legjobban csinálni, szeretett volna tökéletes kislányának tökéletes édesanyja lenni.
A kis medence közelében leterített egy pokrócot úgy, hogy az egészen az árnyékban legyen, ahol Boriska hason és háton is elnézelődhet, persze a játékokat sem hagyta otthon, ha a bámészkodást elunva inkább az éneklő egérkét választaná. Közvetlenül mellette két jó kedélyű anyuka csevegett egymással, kisfiaik (olyan másfél évesek) pedig, a közös játék örömét még nem igazán megbecsülve, épp egy lapáton kaptak hajba, majd az egyikük lefelé görbülő szájjal elengedte a küzdelem tárgyát, és arrébb totyogott a focizó nagyfiúk irányába.
A mamája azonban résen volt, és azonnal felpattant, hogy begyűjtse a szökevényt, mielőtt még a kemény bőrlabda áldozata lesz.
Visszaérve, a pokrócra lehuppanva a barátnőjéhez fordult:
– Látod, minden pillanatban figyelnünk kell. Hát tudod, ha bölcsis lenne, én egy másodpercig nem lennék nyugodt. Tíz-húsz gyerek jut egy dadusra, képtelenség mindenkit szemmel tartani.
– Jaj, ne is mondd! És a délutáni alvás… ha Bandikám felébred, azonnal engem akar. Nem tudnám elviselni, ha nem bújhatna azonnal hozzám.
– Olyan fontos ez az első három év, mindent ez alapoz meg. Persze, most mi is összehúztuk otthon egy picit a nadrágszíjat, sokkal kevesebb a bevételünk, de ezerszeresen megéri, hogy velem élje át a legfontosabb pillanatokat.
– Pontosan. Szegény csöppségek, a szívem szakad meg, amikor még járni sem tudnak, de már a bölcsiben kapják a reggelit – csóválta a szőke fiatalasszony rosszallóan a fejét.
– Elesnek, és nem a mama adja a gyógypuszit – kontrázott rá a másik.
– Nem tud kialakulni a biztonságot adó kötődés… – fűzte hozzá egy nagyot sóhajtva a szőke.
Emília még jó darabig hallgatta volna a szomszéd pokróc dialógusát, de Boriska elunta magát, talán újra meg is éhezett, mindenesetre egyre erősödő nyöszörgésével félreérthetetlenül jelezte, hogy ennyi mára neki bizony elég volt.
Emília elgondolkodva ballagott hazafelé, otthon a vacsoránál is csöndesebb volt a szokásosnál. Már lefekvéshez készültek, amikor a férjéhez fordulva így szólt:
– Tudod, én elképzelni sem tudnám, hogy Boriskát bölcsődébe adjuk. Sosem bocsátanám meg magamnak, hogy ne mellettem élje meg az életét meghatározó első mérföld- köveket.
– Jól van, édesem, akkor nem adjuk – zárta rövidre Zoltán, majd csókot nyomva felesége homlokára szinte azonnal álomba merült.
Pár hét múlva egy, a hőség szempontjából kissé kegyesebb augusztusi napon Emília újra a parkban töltötte a kislányával a délutánt, ezúttal már egy kissé korábban kimerész- kedtek, és a juharfa óvó lombjától is eltávolodtak egy kicsit.
Boriska jókedvűen mosolygott az arra járókra, néhány percig a csörgőivel és a csíkos zsiráfjával a kiterített pokrócukon már üldögélve is eljátszadozott.
Anyukákból ezúttal sem volt hiány, sőt vasárnap lévén olyanok is felbukkantak, akikkel hétköznap nem lehetett találkozni.
Emília a visszahúzódó természetének köszönhetően még mindig a csöndes megfigyelőkhöz tartozott, ő maga nemigen kezdeményezett beszélgetést, de szívesen hallgatózott, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd őt is megszólítják.
De egyelőre még csak figyelt, fülelt, ma is, ezúttal a padon ülő két feltűnően csinos, jól öltözött fiatalasszonyt.
Az idei nyár szandáldivatjáról beszéltek, majd a lakás- árakról, arról, hogy szabad-e mostanság kölcsönt felvenni. Közben a termoszban magukkal hozott kávéval és rágcsálnivalóval kínálták egymást, az egyikük a fekete nedűt, a másikuk házi süteményt hozott. Láthatóan kellemesen érezték magukat, élvezték a délutáni kiruccanást.
Két év körüli bájos kislányaik nagyokat sikongatva, vidáman pancsoltak egymással a bokáig érő medencében.
A fekete hajú anyuka elégedett mosollyal nézte a csemetéjét.
– Látod, milyen édesek együtt? Annyira szükségük van a társaságra.
Szemüveges barátnője igencsak egyetértett vele:
– Nem is tudnám, mit csinálnánk bölcsi nélkül. Zsófia egyszerűen imádja. Tudod, kell nekik a változatosság.
– De még mennyire! Hogy hányszor volt lelkiismeret-furdalásom a téli délutánokon, hogy be van velem zárva a nagyszobába. Úgy éreztem, hogy egy idő után én kevés vagyok. Majdnem megbolondultam, úgy sajnáltam szegénykét.
– Abszolút! Persze annyi önző nő van, aki csak magára gondol, hogy nehogy lemaradjon egy számára fontos pillanatokról. Pedig mindenki csak profitál belőle, ha az anya egy másfajta elfoglaltság után feltöltődve, igazi örömmel tud figyelni a gyerekére. Ha megtartja a nőiességét, ha a munkahelyén is kiteljesedhet, ha nem mindig szemrehányásokkal telve várja haza a férjét.
Boriska mamája még szívesen hallgatta volna tovább a beszélgetést, de kislánya ezúttal is egyértelműen jelezte, hogy ideje hazaindulni.
Otthon, vacsoránál keveset szólt Emília, összeráncolt homloka azonban Zoltán számára is jelezte, hogy a gondolatai messzire repítik, a férfi mégsem kérdezett rá, mi aggasztja.
Már lefekvéshez készültek, amikor Emília a férjéhez fordult, és teljes meggyőződéssel így szólt:
– Tudod, drágám, én bölcsődepárti vagyok. Ha józanul végiggondolja az ember, csupa önzőségből nem láncolhatjuk magunkhoz a gyermekünket. A fejlődéshez nagyon fontos, hogy korán közösségbe kerüljön. Döntöttem, egy év múlva bölcsődébe adom Boriskát.
– Jól van, szívem, ahogy jónak látod. Ráérsz még eldönteni egy év múlva is – mormolta Zoltán már-már félálomban, majd a falnak fordulva még somolyogva hozzáfűzte: – De szépen kérlek, a döntés előtt néhány napig ne menj a játszótérre!
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
