Lejjebb tolta a szemüvegét, és fellesett a könyvből. Tudta, hogy kizárt, hogy egészen biztos, hogy nem őt látta, hiszen eltelt tizenöt év, és az ezerháromszáz kilométer is ellene szólt, de ahogy nézte a lassan távolodó asszonyt, egy pillanatra megérintette a múlt.
A barátnőjétől, Melindától kapta Micikét, tőle örökölte, amikor Melindáék kiköltöztek Pécelre, ahova már nehezére esett volna Micikének kijárni. Ő pont segítséget keresett, Micike meg pont munkát.
Hetente kétszer jött hozzá, nagyobb ünnepek vagy vendégségek idején akár háromszor is.
Talán hatvan lehetett, ő meg huszonnyolc, még szemtelenül fiatal. Nem lusta volt, csak elfoglalt, és rendetlen, vagy ha az nem is, de a rendet tartani nem tudó, ellenben ahhoz szenvedélyesen ragaszkodó. A legrosszabb változat. Két macskája volt akkoriban és két állása, két fizetéssel, amibe a szép cipők és táskák mellé még Micike is belefért.
Micikének erős szemtengelyferdülése volt és könyékig tetovált karja. Kedves volt, készséges és néha túlságosan is kreatív. Rendszeresen lakberendezett. Veronika az első alkalommal csak a tapasztalatlanságának tudta be, hogy nem ugyanoda kerültek vissza a párnák, de amikor idővel a fotel is a másik szobába vándorolt, magyarázatot várt.
Jobb az ott, jobban mutat – vélte Micike, és a következő héten sem érezte úgy, hogy ne kellene frissítenie. Hol a pálma került át egy másik sarokba, hol az éjjeliszekrény mécsese költözött ki a nappaliba.
Veronika nem bosszankodott, tett elég jót is Micike, például vasalt, ugyan nem mindig, de ha az időjárás engedte, akkor igen. Mivel ritkán találkoztak, leveleket írtak egymásnak. Veronika a teendőkkel várta a konyhaasztalon, Micike meg összefoglalt a dolga végeztével. Hogy meddig volt, és hogy mit csinált, ha az eredmény nem szúrt volna azonnal szemet. Vagy, hogy mit nem. Például egyszer a blúzvasalást, mert meleg volt, és Veronika nem volt rá tekintettel, pedig ő bika, mármint a csillagjegy szerint, és a bikák utálnak vasalni.
Veronika legközelebb csak annyit írt, hogy ő meg oroszlán, és ő is utál vasalni, de ha nem téved, Micikét ezért fizeti. Micike egy kicsit megsértődött, egy hétig bojkottálta a leveleket, de aztán megenyhült, általános jó passzban volt, angolt tanult. De ezt Veronika csak utólag tudta meg, amikor rá egy hétre Judit barátnőjével közösen megfejtették a „velkómhóm dír Veronikám!” köszöntést.
Micike péntekenként nem szeretett sokáig maradni az esti bulik miatt, hogy otthon még le tudjon előtte pihenni, meg átöltözni, mondjuk, Veronika fekete miniszoknyájába, amit ugyan kérdezés nélkül vett kölcsön, de amit a világ legtermészetesebbnek vélt dolgaként azért közölt a konyhaasztalon hagyott cetlin. Rendes volt tőle, nem akarta, hogy Veronika hiába keresse a hétvégén. Majd kedden visszahozza, csak egyszer veszi fel, ha többször ugyanabban lenne, kinéznék – magyarázta a levélben. De Micike nem csupán az öltözködésére adott, hanem az ápoltságra is. Tiszta asszony volt, olyannyira, hogy amikor akadozott a vízszolgáltatás nála odahaza, nem esett nehezére más fürdőkádjában sem megmártózni. Ezt Veronika csak véletlenül fedezte fel egyszer, amikor éjfélkor hazaérve meglepetésére egy teli kád fogadta. Mert akkor még volt nem volt Szabolcsnak kulcsa hozzá, akkor még csak Micike érezte nála otthon magát.
∗∗∗
Letette maga mellé a könyvet, és belekortyolt az időközben kihűlt kapucsínójába. Nem zavarta a hideg kávé, nem is igazán vette észre a változást. Talán Szabolcsnál is itt hibázott, hogy nem akart észrevenni dolgokat, hogy bebeszélte magának, hogy a hideg kávé is jobb a kávé hiányánál. De ez most más lapra tartozott, ma reggel Micikéé volt a főszerep, Szabolcs csak statisztált. Hangosan felkuncogott.
Egy szerda délutánra gondolt, amikor a barátja a kulcsbirtokláson fellelkesedve meg akarta lepni egy ebédszünetnél. Ő valóban szabadnapos volt, Szabolcs meg szerelmes, aki a szenvedélytől fűtve inkább lemondott a céges menza főételéről az otthoni desszert reményében. Sietett, hát még amikor a kertkapuból meglátta az ablakot éppen kitáró kombinét. Csak egy villanásnyi fehér csipke volt, a függöny mögött elsuhanó, de a férfivágyaknak épp elég.
A dohányszag ugyan meglepte a fiút, de nem zavarta, ő is rágyújtott néhanapján, egy ilyen apróság nem tudja kedvét szegni – rontott be a szobába.
Szabolcs még éveken át nem tudta elengedni ezt a történetet, vagy egy tucatszor elmesélte, leírta a látványt, ahogy Micike fogadta. Micike, aki biztos volt benne, hogy Veronika két órán belül nem ér vissza a sportból, és aki nem sejthette, hogy Szabolcsot ennyire fűti a szerelem.
Nyári nap lévén nem vette túl szigorúan a munkaruha fogalmát, a nadrágja és a pólója a sarkokban hevert, ő maga meg a franciaágyon bugyiban és melltartóban, nagyokat szippantva egy szál Marlboróból, láthatóan felettébb élvezve a porszívózás után megérdemelt pihenőt. Szabolcs csúnya szavakba öntött sokkot kapott.
Micike innentől kezdve csak akkor jött, ha garantálták neki, hogy Veronikán kívül senki nem lepheti meg, cserébe megígérte, hogy nem vetkőzik, és kizárólag az erkélyen gyújt rá. Szabolcs és a barátnők csak a fejüket fogták, és bár rendkívül élvezték Veronika beszámolóit, értetlenkedtek a további együttműködés hallatán.
De ő kedvelte Micikét, megbízható volt, szórakoztató és felettébb alapos, főleg, ha a karácsonyra kapott, a kád szélén sorakozó Lush szappanok megsemmisítéséről volt szó. Ételmaradékoknak nézve kidobta őket. Mindet. Nem aprózta el. Ez azért feldúlta Veronikát. Főleg a narancsos-fahéjasat siratta meg; ha becsukta a szemét, még most is érezte az illatát. Micike megszeppent, és igyekezvén elkerülni a hasonló tévedéseket, onnantól kezdve a konyhai ételmaradékokat sem ürítette ki, és a szemeteshez sem szívesen nyúlt.
∗∗∗
Veronika kért még egy kávét meg egy szelet zöldcitromos süteményt. Olyat, mint amilyet Amerikában, Key Westen evett egyszer. Olyanra vágyott, hogy milyet kap, az majd mindjárt kiderül. Összefutott a szájában a nyál, micsoda mennyei ízeket tartogatott a Keleti Part. Csoda finom dolgokat művelnek ott ezzel a gyümölccsel: tortát, kekszet, csokoládét. És persze csomagolt desszertet, ilyen kis apró, limeos marcipángolyókat, amit a messzi útról az édesapjának is hozott. Felejthetetlen hónapban volt része azon a hajón; Zsuzsó barátnője masszőrként dolgozott az úszó óriáson, már a harmadik szerződését teljesítve, neki köszönhette, hogy szinte fillérekért élvezhette a nem mindennapi nyaralást. A személyzet évente egyszer meghívhatott egy családtagot, hogy néhány héten keresztül megossza vele a parányi kabinját. Így jutott el Veronika álunokatestvérként a karib-tengeri hajóútra, és így jutottak el a lakásába a bahamai, mexikói és amerikai ajándékok. Sosem tért haza üres kézzel, bármerre csavargott is a világban, a legfontosabbaknak mindig jutott szuvenír. Sálak, képkeretek, láncok, karkötők, szalmakalapok, párnahuzatok és fűszerek lapultak a bőröndben a karibi út után is. Meg zöldcitromos desszert, az édesapjának. Az öt országon átutazó, két átszállást túlélő zöldcitromos desszert.
Persze Micikéről sem feledkezett meg, hisz akkor is tiszta lakással várta. Képeslapot, kendőt meg színesre pingált mexikói hamutálcát hozott, és egy részletes úti beszá- molót. Így képzeletben ő is utazott. Micike hálás is volt érte, olyannyira, hogy a következő alkalommal meglepetésként egy extra feladatot is bevállalt, olyat, ami nem volt utasításba adva az ebédlőasztalon hagyott cédulán.
Veronika először csak a polcokra kihelyezett üres bahamai képkereteknél nézett nagyot, a Miamiból hozott frissen áthúzott párnahuzatoknál még mosolygott is egy kicsit, de a masnival átkötött ajándékdobozból kicsomagolt szobrocskáknál már felettébb bosszankodott. Pedig Micike csak jót akart, mit tudta ő, hogy az íróasztalon hagyott, selyempapírba bugyolált tárgyakat Veronika nem magának vette, és azt sem sejthette, hogy nem azért nem csomagolta ki őket, mert még nem volt ideje rá. Honnan tudhatta volna, hogy azok még célba nem ért figyelmességek, amelyek még várják a leendő gazdájukkal a találkozást. A zöldcitromos desszert, az meg… – habogta, amikor Veronika kétségbeesetten kereste az apjának szánt ajándékot. – Szóval, az úgy volt – kezdett másodszor is bele, hogy portörlés közben kiszakadhatott a celofán, amiből a rossz szögben tárolás következtében kigurult egy ilyen sárgászöld golyó, aztán hirtelen még egy, ő meg nagyon éhes volt, a nagy munkában érthető módon megéhezett, és mivel Veronika nem hagyott neki ebédet a hűtőben, hát bekapott egyet, meg még egyet, véletlenül, aztán a többi meg jött magától, de biztos Veronika is tudja, hogy hogy van ez.
De Veronika nem akarta tudni, ő csak azt tudta, hogy visszavonhatatlanul megsemmisült az édesapjának szánt, Hemingway szülővárosából hozott ajándék.
Micike érezte, hogy ezúttal nagyot hibázott, ezért önszántából vezekelt: heteken át jó néhány köteg, nyomtatóba való papírlapot, gemkapcsokat és műanyag dossziékat csent el a Matávtól, ahol főállásban takarított.
Pár hónappal később Veronika elköltözött. Nem messze, csak a Szabadság útról fel Budaörs domboldalára. Micikének már nehezére esett felkaptatni a buszmegállóból, és a karcolásra érzékeny új, kerámialapos főzőlaphoz sem szívesen nyúlt, amikor pedig figyelmetlenségből bezárta egy egész napra a tolóajtós gardróbba Mórickát, Veronika hosszú szőrű, fehér kandúrját, mindketten érezték, hogy elérkezett a búcsú ideje.
Tizenöt év telt el azóta, Veronikát messzire repítette a szél, Móricka sem volt már, és Franciskát, a másik cicáját is eltemette. Kihörpintette az utolsó kortyot a csészéjéből. Nem panaszkodott, el kell fogadni, hogy az élet maga a változás. De azért sokért nem adta volna, ha egy percre meglesheti Micikét, hogy merre törölgeti a port, hogy él-e még egyáltalán…
Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!
