Ráadás – novella

womagic_palotás_petra_igazgyöngyök

Egy újabb Igazgyöngy, Palotás Petra tollából. Kedves, megható, szívet melengető. 

A kora ősz zamata járta át a délelőtti esőtől párás levegőt. A nap nyári, bántó tüze simogató narancssárga sugarakká szelídült. Egy méretes, csíkos dongó kitartóan zümmögött a hervadásnak indult napraforgó körül, de hiába próbált újra és újra a lapos tányéron landolni, a fehér ingujjba bújtatott eres kéz folyton elhessegette onnan.

– Eredj már innen, te mihaszna, még csak az kellene, hogy megharapj – dörmögte az idős úr, miközben igencsak esetlenül megpróbált vizet cserélni a sírkövet díszítő vázában.
– Ez nem harap, nem kutya. És csak nagy ritkán csíp, azt a darazsakra és a méhekre hagyja – zavarta meg egy kedélyes hang a tevékenységében.
– Mi tetszik? – emelte az öregúr hunyorogva a szemét a botja ellenére nagy lendülettel közeledő teltkarcsú hölgyre.
Az idős asszonyt láthatóan nem zavarta a barátságtalan üdvözlés, magabiztosan tovább lépkedett, közvetlenül a férfi melletti parcellához.
– Talán inkább ültetni kellene valamit, egy idő után az ember nem győzi a vágott virágot – sóhajtott egy nagyot az őszesszőke haját a nyakánál necchálóval kontyba fogó hölgy, majd botját a sírkőnek támasztotta, hogy két kézzel tudja lecsipkedni a rózsabokor elszáradt leveleit és szirmait. – Igazából gyümölcsfát kellett volna ültetnem, barackot vagy inkább szilvát, az volt a mindene – mosolyodott el, miközben ráncos tenyerével megsimogatta a szürke márványtömböt.
– Én is szeretem a szilvát, no meg a belőle főzött pálinkát – ment bele a szomszédja megenyhülve a társalgásba.
– De fát nem engedtek, gyümölcsöt meg pláne nem… megértem. Mégiscsak egy temető – tárta szét az asszony a karját.
– Egy pad is kellene – mormolta az idős férfi egy zsebkendővel megtörölve a melegtől verítékező homlokát.
– Már vártuk, hogy ki költözik Gusztáv mellé. Érti, hogy gondolom, ugye? Mármint, nem úgy vártuk, hanem… – próbált az asszony magyarázkodni.
– Ő is várta már, elfáradt szegénykém. Hiába kértem, hogy maradjon még – dünnyögte az öregúr. – Itt hagyott, magamra. Én meg még egy tojásrántottát sem tudok megcsinálni egyedül. Semmit nem tudok és nem is akarok nélküle – folytatta szinte dühösen.
– Ez a kétségbeesés és a harag fázisa – igazította meg a hölgy a szemüvegét.
– Hogy mondja? – nézett rá a férfi magasra húzva a bal szemöldökét.
– A gyász fázisai, az internettől tanultam – húzta ki magát az asszony.
– Kitől? – hajolt közelebb hozzá a szomszédja, tölcsért formálva a kezéből.
– Internet, a számítógépen – jött a felvilágosítás.
– Vagy úgy – válaszolta az özvegy kurtán.
– Én már csak szomorkodom. Egyébként Katika vagyok – fűzte még hozzá.
– Csak szomorkodik? – nézett rá az idős férfi. – István – toldotta meg aztán egy biccentéssel.
– Igen. Ez az utolsó fázis. Elfogadtam, megbocsátottam, neki, a Jóistennek és magamnak is. Most már csak hiányzik, de én megyek tovább.
– Hova megy? – nézett rá István értetlenül.
– A magam útján. Előre. Ott van a szívemben, de próbálok nem visszafele nézni, hanem előre – csacsogta Katika.
– Értem – hagyta rá az új ismerőse. Aztán felemelve a kannát az asszony felé fordult: – Nekem is mennem kell vizet hozni. Irénke rajongott a napraforgóért. Holnap hozok neki másikat – intett Katika felé, majd a biciklijére akasztotta a locsolókannát.

***

Másnap, szerdán is összefutottak, és ugyan Katika az elmúlt években már csak hetente egyszer döcögött ki a villamossal Gusztávhoz, most valahogy megint megszaporodtak a látogatásai. Hogy a vénasszonyok nyara simogató melegének volt-e ez köszönhető, vagy a vasalatlan modorú Istvánnak, egy ideig számára sem volt egyértelmű.
De aztán idővel, amikor a lustán szemerkélő októberi eső sem tartotta vissza a temető felkeresésétől, egyre inkább érezte, hogy bizony valamiért mégiscsak élvezi a mogorva öregúr közelségét.
– Irénke imádta a társaságot, állandó jövés-menés volt nálunk. Vasárnaponként pedig színházba vagy moziba jártunk. Nemegyszer hajba kaptunk ezen. Neki mehetnéke volt, én meg inkább otthon olvastam volna a sport rovatot – mesélte István egy október végi szombaton, az utolsó ecsetvonásokat ejtve a felesége sírjával szemben felállított kis fapadon.
– Én is szeretem a filmeket. Gyerekkoromban minden vágyam volt, hogy eljussak végre a filmszínházba. Sosem fogom elfelejteni, amikor először láttam filmvásznat… A televízió sem rossz társaság, de a mozi… – áradozott Katika. – Amikor felharsan az első szó… És a pattogatott kukorica. Micsoda mennyei íz. Tudja, hogy vannak országok, ahol cukorral eszik? A menyem mesélte, hogy náluk Dániában… bizony isten. Hogy mik vannak! Itt töltik a karácsonyt. Már egy éve nem láttam az unokákat… Hívnak ám, nehogy azt higgye, hogy nem látnának szívesen. Csak hát valahogy nem sikerült időpontot egyeztetni… A fiam egy nagy cégnél van, fontos beosztásban. Nem sok szabadságot kap, nélkülözhetetlen a munkája… És csak úgy, odamenni a menyem nyakára… No persze, sokat tudnék segíteni, a gyerekekkel lenni. Csak sajnos nem nagyon tudnak magyarul… Vagy a háztartásban, de a fiam szerint ne fáradjak, megoldják ők. De majd most, karácsonykor… Alig várom – ömlött belőle a szó.
– Végül is ráérek holnap – szakította félbe István.
– Parancsol? – nézett rá Katika meghökkenve, az orráról kissé feljebb tolva ovális szemüvegét.
– Ha annyira moziba akar menni. Én sem voltam már egy ideje…
– Én csak, vagyis tulajdonképpen, szóval lenne dolgom, de végül is… – habogta kislányos zavartsággal.
– Csak a társaság végett, mármint, hogy ne kelljen egyedül mennie, hogy magának is legyen társasága. Mert nekem akad bőven – húzta ki magát öntudatosan, erősen kutakodva az emlékezetében, hogy mikor volt utoljára bárkivel valamilyen közös programban része. – Ismeri az Urániát? – zárta le István a festékes doboz fedelét.
– Hogyne, hogyne. Négykor, vagy még telefonáljunk? – kotort elő a ridiküljéből egy cetlit, amelyre apró gyöngybetűkkel ráírta a nevét és a telefonszámát. – Utána esetleg ehetnék egy süteményt, persze csak, ha szereti az édességeket. Gusztáv rajongott a Sacher tortáért – fűzte hozzá. – Magam is remek szakács vagyok – jelentette ki szerénytelenül. – Gusztáv szerint a legtöbb étteremben messze nem olyan finomak az ételek, mint az én főztöm. Nem mintha sok étteremben járt volna szegénykém, spórolósan éltünk. De mindenünk megvolt, semmiben nem szenvedtünk hiányt. De az étterem azért az nagyzolás lett volna. Kivéve évente egyszer, a házassági évfordulónkon. Akkor mindig vendéglőben ebédeltünk. Negyvenkilencszer…. bizony negyvenkilencszer – sóhajtott egy nagyot. – Igazán lehetett volna az Úr egy kicsit nagylelkűbb, irgalmasabb hozzánk – törölt le az arcáról a hímzett textil zsebkendőjével egy könnycseppet.
– Vagy úgy – állapította meg István, majd a kabátja zsebébe gyűrte a cédulát és elkísérte a villamosmegállóig Katikát.

***

A másnapi mozit egy újabb találkozás követte. Hol cukrászdába mentek, hol csak a Körúton sétáltak egyet. Olykor telefonon is megkérdezték a másiktól, hogy milyen napja volt. Katika házi gyöngytyúklevest vitt Istvánnak, amikor az meghűlt télvíz idején, István pedig elkísérte az asszonyt az orvoshoz, amikor huzatot kapott a szeme.
A december közepén Dániából érkező „sajnos idén mégsem tudunk jönni, talán majd a tavaszi szünetben” telefonhívás után pedig már az sem volt kétséges, hogy együtt töltik a szentestét.
Katika piros üveggömbökkel és egy tucat szárított narancskarikával feldíszített néhány fenyőágat. Két nagy csokorral vett, de az egyiket már előző nap kivitte a temetőbe.
Öt órakor csöngetett István, kezében egy kis Mikulás virággal, a szatyrában pedig egy üveg félédes vörösborral. Ő ugyan a szárazat szerette, de Irénke ezt, és hát a Katika is nő… akkor meg ez a biztos.
Halászlét ettek és diós bejglit. A háttérben karácsonyi dalok szóltak a rádióból, nem túl hangosan, csak úgy diszkréten megédesítve a vacsora ízeit.
– Csak jobb így, kettesben – mosolygott Katika Istvánra, remélve, hogy az észreveszi, hogy fodrásznál járt.
– Jobb, jobb – felelte István, majd mohón a szájába tömött még egy szelet süteményt.
– De attól nekem még Gusztáv az uram, az ő özvegye vagyok ám – vette le Katika a szemüvegét, István arcában kutakodva.
– Hogyne, én se cserélném le Irénkét másra – jelentette ki István, mielőtt megtörölte volna a porcukros bajuszát.
– Barátok vagyunk, se több, se kevesebb. Arról ne is ábrándozzon, hogy együtt hálunk – nyelt egy nagyot Katika, belepirulva a saját szavaiba.
– Vagy úgy! – nevette el magát István. – Öreg vagyok én már az ilyen dolgokhoz, de azért megtisztel a feltételezés.
– Maga meg ne gondolja, hogy összebútorozunk. Bár, előbb-utóbb, ha akarjuk, ha nem, úgyis szomszédok leszünk – kacsintott széles mosolyra húzott szájjal a vendéglátójára.
Katika egyetértően bólogatott, majd boldog karácsonyt kívánva megemelték a borral teli poharukat, miközben mindketten érezték, hogy így vagy úgy, de tagadhatatlanul gyógyír a lelküknek ez a ráadás…

Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva