Egy igazán életszerű történet egy anyukáról, egy anyukától, nemcsak anyukáknak. 🙂
Dorina kapkodva piszkálta ki a pirítósokat a sütőből. Ha a kisfiát kapja rajta egy hasonló műveleten, valószínűleg lehordja a sárga földig, hogy az életével játszik. Hogy eszébe ne jusson kést dugni az áram alatt lévő készülékbe. De ma reggel ő sem gondolkodott, még mindig nem értette, hogy miként felejthette el a vásárlásnál a kávét. A kávét! A fekete nedűt, amit ébredés után szíve szerint intravénásan juttatott volna be a koffein nélkül életképtelen szervezetébe.
Rossz kedve volt, nem aludt jól, egész éjjel az aznapi prezentáción járt az agya. Most még átnézhetné, ha nem neki kellene Petikét az óvodába vinnie. Mert hol van ilyenkor András, na hol? Csapatépítő tréningen. Kétnaposon. Pont most, amikor neki az egész marketing részleg előtt prezentációt kell tartania. És ha mindez még nem lenne elég, mivel ment András a csapatépítésre? Autóval! Az ő autójukkal, ami valójában leginkább az övé, Dorináé. És ez mit is jelent pontosan?! – forrongott magában. Azt, hogy neki ma villamosoznia kell. A reggeli csúcsban, magas sarkúban, egyik kezében az aktatáskája lóg majd, a másikban pedig egy feltehetően rakoncátlan négyéves gyerek.
Mert Petike jó esetben élénk, kevésbé könnyű napokon pedig kifejezetten rakoncátlan volt – ezt az óvónő mondta így, vérig sértve ezzel Dorina szülői önérzetét. Nem mintha nem ismerné a kisfiát, de ilyet csak a saját gyerekéről mondhat az ember.
7 óra 15. Te atyaisten, és Petike még pizsamában rohangál, ezt nem lehet ép ésszel bírni – próbálta remegő kézzel felkenni a szempillafestéket.
– Ura vagy a helyzetnek. Ez egy sikeres nap lesz. Mosolyogj! – mantrázta a fürdőszobai tükörre ragasztott feliratokat.
Rutinos gyorsasággal begombolta a kosztümkabát alatti blúzának a gombjait, majd Petike segítségére sietett, aki elakadt a zoknifelhúzásnál. Ezt tanítanák meg az óvodában, az öltözködést – zsörtölődött, egy pillanatra a kép után kutatva a gondolataiban, hogy mikor is kellene a gyerekeknek zoknit húzniuk a méhecske csoportban. Mindegy. Másban sem jeleskednek, talán mégiscsak a Waldorf óvoda kellett volna. Bezzeg a Piroskáéknak sikerült, Elemér mindent megmozgatott. A zoknit a póló követte, a pólót a kantáros nadrág, a nadrágot pedig a villámreggeli.
Petike szájába begyömöszölt egy szelet teljes kiőrlésű, pirított vajas kenyeret, ő maga csak két korty zöld teát ivott, remélve, hogy elérik a 7:40-es villamost.
Elérték. Rohanva ugyan, az utált vizeletszag ellenére ezúttal az aluljárón át loholva, de elérték. Mi több, még két perccel korábban is értek oda a Nyugati téri megállóba. Már jó néhányan várakoztak a villamosra.
***
Az éjszaka hirtelen, suttyomban beköszöntött tél váratlanul érte a ruhatárakat, többen csak egy vékony kabátban vagy pulóverben dideregve toporogtak, a nyakukat nyújtogatva, remélve, hogy mihamarább felbukkan a négyes-hatos.
Dorina nem ismert lehetetlent, aggódva az esetleges késés miatt addig helyezkedett, amíg nagyobb feltűnés nélkül az első sorban találták magukat, számításai szerint majd az egyik ajtó előtt. Jobbra tőlük egy babakocsit ringató anyuka próbálta az üvöltő kisbabáját elhallgattatni, balra pedig egy iskolába igyekvő kamasz társaság hangoskodott. Dorina sokért nem adta volna, ha már véget ér a nap, miközben még el sem kezdődött. Hirtelen a kabátja zsebében kezdett kutakodni, majd a napokban vásárolt kézitáskájában, egyre inkább megadva magát a felismerésnek, hogy nincs villamosjegye. Bérletet csak Andrásnak vettek, ő szinte mindig kocsival járt. Pedig esküdni mert volna rá, hogy van nála még néhány. Nem volt. Petikét maga után rángatva visszafúrta magát az automatához, rettegve a gondolattól, hogy elmegy a villamos az orruk előtt.
De szerencséje volt, két perc múlva már ők is a szerelvény hőbörgő közönségéhez tartozhattak. Egy kopasz férfi a menetrendet szidta, egy hórihorgas üzletember a csukott ablakokra panaszkodott, egy idős asszony a mellette ülő nőnek a hangos fiatalokat kritizálta, a babakocsis anyuka pedig amiatt értetlenkedett, hogy egyesek megállnak az ajtóban, gátolva ezzel a többi utas fel- és leszállását. Dorina Andrásra volt pipa, a csapatépítésre, az autónélküliségre, és a szakállas pasasra, aki óvatlanul Petike lábára lépve érthető módon nem kis nyüszítést váltott ki a kisfiúból. Petike nem bömbölt, annyira szerencsére azért nem volt súlyos a sérülés, tulajdonképpen még élvezte is a szakállas bácsi zavarát, és a sűrű bocsánatkérést. De azért jólesett neki egy kicsit nyafogni, kicsikarni az anyai együttérzést, hogy vegyék fel. De Dorina keze tele volt, aktatáska, esernyő, és Petike ovis tornazsákja hiúsították meg a kisfiú tervét.
Dorina idegesen forgatta a fejét, egy üres széket keresett. Nyilván egy idős urat nem fog felállítani, a nagy hasú kismama se jöhetett szóba, de hogy az a tizenkét év körüli kissrác mit terpeszkedik ott – szórt szikrákat a szeme az ablakon kibámuló fiú felé.
– Szándékosan nem néz ide – fortyogott.
És a kiskamasz valóban a füle botját sem mozdította a nyűglődő Petike hallatán. Egy terepszínű hátizsákot szorongatott az ölében. Görcsös figyelemmel merült el a mellettük döcögő bérházak, és a sínek mellett guruló autók mustrálásában.
– Neveletlen. Nem csoda, ha túlsúlyos szegény, az iskolában is csak ülni fog – sziszegte Petike fülébe, aki olajat öntve a tűzre egy kicsit hangosabban kezdte fájlalni a lábát.
– Mindjárt leszállunk – fordult feléjük a kiskamasz széke mellett álló, fáradt tekintetű, szemüveges asszony.
Nem magyarázkodott, inkább csak egy tényt közölt, bízva talán Petike türelmében.
Dorina meglepődött, nem gondolta volna, hogy az anyjával van itt a fiú, a néma szülői hozzáállás miatt tulajdonképpen még inkább bosszantotta a helyzet.
Ezt azért nem akarta szó nélkül hagyni, hogy mégis, hova tart a világ, ha a gyerek a szülőtől nem tanul – kezdte keresni a megfelelő szavakat, de amikor épp megszólalt volna, a szemüveges asszony elnézést kérve finoman félretolta, hogy benyúlhasson a szék mögé támasztott botokhoz, és felsegítse az amputált lábú kisfiát.
***
Dorina prezentációja jól sikerült, érdekes volt, informatív, de nem hivalkodó. A délutánt már Petikével töltötte otthon. Odaadóan, csendesen, türelmesen, hálát adva a sorsnak annyi mindenért. Téli asztaldíszt készítettek, és Andrásnak közösen vacsorát. Töklevest meg túrós csuszát, cukorral, ahogy a férje szerette.
Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!
Nyitókép: pixabay
