Rendhagyó könyvajánló: Utazás a tátongó űrben, avagy öregedjünk szabadon!

„Tudod, félek attól, hogy mi lesz, ha már nem leszek nőként látható” – mondta pár hete a barátnőm, miután elmesélte, hogyan szekálta halálba a fotóst a céges fényképezesén, mert „142-nek látszottam a képeken”.

Bár a bűvös negyvenen még mindketten innen vagyunk, a szám megállíthatatlanul közeledik, beköszön a szarkalábakban, az ősz hajszálakban, és bár én úgy vélem „nem zuhant még sokat /csecsem becse” (Tóth Krisztina) a helyzet mégiscsak az, hogy öregszünk. Engem személy szerint jobban aggaszt az idősebb korral járó feladat-vesztés, a kiszolgáltatottá válás lehetősége, mint a nőiségem vonzerő komponensének eltűnése. De talán attól is függ a félelem iránya és foka, hogy mely szerepünk domináns az életünkben, minek az elvesztésétől rettegünk.

Tisza Kata: Egyedül – A szerethető öregedés felé című könyve arra tanít, hogy mit tehetünk az idő előrehaladtával óhatatlanul bekövetkező szerepvesztésekkel – nyugdíjazás, kirepülő gyerekek, testi-lelki átalakulások – és az ezzel járó űrrel. Hogyan találhatjuk meg magunkat a hirtelen megváltozott térben: hogyan tudunk önazonosak, a saját életünk szerzői maradni akkor is, ha öregszünk. 35 felett nagyjából kötelezővé tenném ezt a könyvet mindenkinek.

Fotó: cottonbro / pexels.com

„Nem az öregedés a probléma, hanem a bántás és az annak elkerülésére létrejövő folyamatos hazudozás kényszere”

Nőknél a vonzerő csökkenése az egyik legnagyobb dráma egy olyan társadalomban, aminek az örök fiatalság – tegyük hozzá most rögtön, hogy teljesen hamis – eszményképe. Férfiaknál a státuszvesztés a rémálom. Mert mi az elvárás?  „A nő legyen szép és termékeny, a férfinek legyen hatalma és pénze.” Ez a mi kis provinciális magyar valóságunk. Nem csoda, hogy megzuhanunk, ha ezek, a társadalom által mindenek fölé helyezett “mutatvány értékek” veszni látszanak.

Mit lehet tenni ilyenkor? A szerző szerint rajtunk áll, hogy magunkhoz öleljük a testünket, ápoljuk, eddzük, vigyázunk rá, vagy „műtétekkel kimenekítjük magából”?  Karbantartjuk a lelkünket munkával, új tevékenységgel, terápiával, kapcsolódásokkal, vagy szépen lassan kikopunk világból? Az öregedéssel
a.) elfogadjuk kijelölt helyünket a társadalom peremén –Tisza kutatásai szerint az idősek mindig marginalizálódnak – úgy, ahogy társadalmilag illik,
vagy
b.) „elfelejtünk mindent, amit az öregedésről igaznak gondolunk” és ezzel esélyt kapunk rá, hogy egyedien öregedjünk, mert az öregedés is olyan sokféle lehet, amilyen sokfélék mi vagyunk.

Fotó: Anna Shvets / pexels.com

„Az élet minőségét nem kizárólag a veszteségek, hanem az azokkal szembeni attitűd is meghatározza”

Nyáron, egy egyetemi projekt kapcsán idősek otthonában készítettünk életút-interjúkat a csoporttársammal. A mai napig elszorul a szívem attól a keserűségtől, ahogy az egyik idős hölgy a kétórás beszélgetés alatt számtalan alkalommal ismételte, mintegy önerősítésként: „hát nekünk ez jutott, most már ezt kell elfogadni”.

Tisza Kata könyvében a fókusz pont azon van, hogy ne ilyen gondolatokkal telve éljük le az életünk második felét. Alaposan megvizsgálja, hogy mit tehet az egyén, illetve mit tehetne a társadalom azért, hogy az életkorral járó egészségügyi és mentális nehézségeken úrrá legyünk, és az időskorunkat ne passzív áldozatként éljük meg, mint a fent említett hölgy. Azt persze a könyv sem állítja, hogy hurrá optimizmussal kéne az öregedéshez állnunk, viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy akármit teszünk, az öregedés biológiailag meghatározott, létező folyamat, ennek társadalmi – itthon kimondottan diszkrimináló –kezelése szintén adott. A kérdés márcsak az – és maximálisan csak rajtunk múlik – hogy mi, egyénileg, hogy állunk ehhez hozzá?

Az idősotthonok világára is kitért a szerző pár gondolat erejéig. A többnyire kényszerűségből, családi kimondott vagy kimondatlan nyomásra otthonba vonuló idősek számára hatalmas a veszteség-élmény. Itt tényleg senki nem ismeri őket még abból az időből, amikor még nem Rózsika néni volt, hanem lobogó hajú fiatal, középkorú, aktív, tevékeny ember. Nincs körülöttük senki és semmi a múltból, csak az elöregedett testüket és az aktuális hangulataikat látják belőlük. Nekem is hasonló volt a tapasztalásom, egy idős urat leszámítva, aki saját akaratából jött az otthonba, mert mint mondta,  „még élni szeretnék egy kicsit”. Ez is szépen példázza, hogy aki maga találta ki, hogy mit szeretne, és saját vágyát követve élt, sokkal jobb állapotban volt, mint aki úgy élte meg, bele van kényszerítve a helyzetébe.

Fotó: Italo Melo / pexels.com

„Életmentő lehet több szerep fenntartása, nem csak egy főszerepé”

Konkrétumokat is kapunk a szerzőtől, hogy mi járulhat hozzá a megbékélt időskorhoz. Jó családi- és baráti kapcsolatok, valamint többféle feladat- és szerepkör az életben. Minél több szerepünk van, annál jobban védve van a lelkünk, hiszen, ha esetleg valamelyik  meginog, esetleg elvész (ez történik, ha a gyerekünk már nem igényel annyira szülőként, ha elváltunk, a munkahelyünket elvesztettük, esetleg nyugdíjaztak), akkor még ott a többi. Ha tágítjuk a tevékenységi körünket, azzal öröm- és erőforrásokhoz is juthatunk, ráadásul az új tevékenység, az új kapcsolódás és szerep a személyiségünk részévé válik, ami krízisben egy plusz védőhálót jelent. Érdemes tehát időről időre megkérdezni magunktól: Ki vagyok én? Ki lehetnék, ha nem félnék? Mibe akarok még belevágni? Mi az, amitől csillog a szemem? Ezek a kérdések nyolcvanévesen is ugyanolyan aktuálisak, mint húsz vagy negyvenévesen.

Végezetül: nincs jó vagy rossz öregedés, sikeres vagy sikertelen, az élet és az öregedés is komplexebb, minthogy csak két pólussal jellemezzük. „Nem az hozza el a megbékélést, hogy jó minden, hanem az, hogy amit érte tehettem, azt megtettem.”

Szerző: Tisza Kata

Kiadó: Scolar Kiadó

Ára: 4.246 Ft

ITT tudod megrendelni!

Ne felejtsétek, hogy ti is ajánlhattok könyvet a Könyvklubba, és folyamatosan várjuk könyvkritikáitokat is akár a Facebook oldalunkon a Könyvklub posztok alatt, akár e-mailben az info@womagic.hu címen.

A legjobb írásokat a magazin oldalán is közzétesszük, és egy friss, ropogós könyvvel jutalmazzuk. 

Sárkány Viki

Idegenvezető

Kíváncsiság: ezt tartom a legfontosabb értéknek az életben, ez mozgat a mindennapokban. Utána menni embernek, háznak, kapukba bemenni, beleszagolni, elképzelni-meghallgatni egy ember, egy ház, egy ország történeteit. Történetek. Hiszem, hogy ezek mozgatják az életünket, saját magunknak mondott történeteinkből építkezik az identitásunk, épp ezért érdemes ezeket időnként felülvizsgálni. Az írással lenyomata marad a kíváncsiságnak és az épp megtalált történeteknek – a megosztás pedig segíthet valakinek, aki épp ilyen történetre volt éhes. Talán épp Neked.