Sikersztori – Papp Diána
Az ismeretségünk közel 20 évre nyúlik vissza. (Leírni is fura ☺). Diát (43) egy közvetlen, a munkája iránt elkötelezett újságírónak, írónak ismertem meg, akivel mindig jó összefutni. Ez az ő története.
A 2000-es évek elején az egyik vezető női havilapnál „szerkesztettél”. De milyen volt az odáig vezető utad?
Kacskaringós, de céltudatos. Német-magyar szakos tanárként végeztem, de a próbatanításokon kiderült számomra, hogy nem ez az én utam. Szóval még mindenki számára jókor, időben. Az államvizsga idején kezdtem el gondolkodni, hogy akkor mégis hogyan tovább és egy kiadós önismereti brainstorming valamint egy váratlan találkozás orientált az újságírás felé. Abban biztos voltam, hogy női magazint szeretnék készíteni, de évek teltek el, mire bejutottam a JOY, aztán a Nők Lapja szerkesztőségébe. Addig dolgoztam politikai napilapnál, kereskedelmi tévénél sajtósként, fordítottam élelmiszerkereskedelemről szóló cikkeket, írtam mesét, mi több, horoszkópot, külsőztem százfelé, tehát a tipikus újságírói pályakezdésről beszélünk esetemben is.
Mi késztetett a váltásra, hogy magazin szerkesztőből könyvszerkesztővé avanzsálj?
Azért lettem könyvszerkesztő is, mert ahova vezetett az utam pár évvel ezelőtt, ott a márkamagazin főszerkesztése és a könyvszerkesztés kéz a kézben járt. Sokat tanultam belőle, jól tudom kamatoztatni saját könyveim írásakor is a mások írásainak szerkesztésekor tanultakat. Ám ma már újra a magazinfőszerkesztés (Családi Lap) van előtérben, a könyvek írásával karöltve. Persze a könyvszerkesztés is maradt, hiszen megszerettem és szívesen tanulom ki, hogy minél jobb lehessek ebben is.
Férjeddel több, mint 17 éve vagytok együtt, 15 év után házasodtatok össze. Ő végig támogatott az utadon, vagy volt, hogy nem értettetek egyet mindenben?
Nagy a szerencsém, megkapom a támogatást mindenben. Nem egy tipikus párkapcsolat a miénk, a munkám miatt sokszor nem vagyok otthon esténként, ha írok, akkor vagy azért nem szólalok meg napokig, mert felkészülök, hangolódom, vagy azért, mert már benne vagyok a történetben. De persze nem egy bolondos művészként kell elképzelni engem, főleg, hogy a szerkesztői munkáim nagyfokú fegyelmezettséget követelnek. A kérdésre visszatérve: Az egyet nem értés legfeljebb abban nyilvánult meg, hogy a férjem soha nem értette, miért veszek fel munkatelefonokat este vagy hétvégén. De ez az időszak az e-mail térhódításával elmúlt. A telefonomat már szinte nem is használom telefonálásra. És már igyekszem nem dolgozni este vagy hétvégén. Na de akkor mikor írom a regényeket, ugye?
Nemrég jelent meg legújabb könyved, Most élsz! címmel. Amíg csak a címét olvastam, arra gondoltam, nem véletlen, hogy éppen ebben az életszakaszban írtad meg ezt a könyvet. Aztán elolvastam a tartalmat és láttam, hogy csak a cím az, ami nagyon beleillik a mostani életedbe. Vagy van a kötetben más rész is, ami nagyon „te” vagy?
Minden egyes szereplő én vagyok. A legmélyebb gondolataim, érzéseim. Talán még soha ennyire nem engedtem ki ezeket magamból. Szerettem mindig az általam teremtett hősöket, másképp nem is megy, de volt egy bizonyos távolságtartás. Nem adtam oda mindent magamból. De most megtört a jég. Nehéz időszakon vagyok túl, már kevésbé vagyok gátlásos, rejtőzködő, vagy éppen gyáva, de persze továbbra sem szeretném magamat előtérbe tolni, az olvasók a könyveimet, a szereplőimet szeressék, ha lehet ilyet kérni, és akkor én már tudom, hogy ez nekem szól.
Honnan merítesz ihletet egy-egy új történethez?
Mindenhonnan. Figyelek, jegyzetelek, aztán visszaolvasom és rájövök, hogy amit leírtam, csak az adott pillanatban volt érdekes, már elmúlt a varázs, kitörölhetem, kidobhatom azt a pár szót-mondatot. Van, hogy valaki annyira hat rám, hogy egy az egyben tudom “használni”, de ez különösen nagy szerencse. De akár egy a közösségi oldalak valamelyikén látott fotó is el tud indítani bennem valamit.
Írsz, szerkesztesz, egy magazin főszerkesztőjeként is dolgozol… Hogy érzed, most a helyeden vagy?
Most jól vagyok, köszönöm szépen, persze alkatilag én ilyet ritkán mondok, mert sajnos elégedetlen típus vagyok, és kicsit szorongó. De megtanultam megbecsülni azt, ami van, és hálás lenni. Apróságoknak örülni. Minderre mindig volt hajlamom, de tudatosítani kellett. Hogy szokássá váljon. És megtanuljak lazább lenni, nem mindent előre megtervezni, de azért nyilván próbálva kézben tartani az irányítást – most élni.