Válófélben – novella

Jesszusom, miért, megcsalt? – hajolt közelebb Kata Zsanetthez. – A rohadék – fűzte hozzá sziszegve, majd a fejét csóválva hátradőlt a kávézó sötétbordó, hímzett virágokkal díszített bársonyfotelében.

– Nem, azt nem hiszem, csak elegem van már mindenből – hörpintett bele Zsanett a habos kávéjába, majd türelmetlenül újra az ezüstösen csillogó órájára lesett.

– Nem csalt meg, és te mégis el akarsz válni? – kerekedett nagyra Kata fekete tussal vastagon kihúzott szeme.

– Látod, most sincs még itt. Már több mint tíz perce késik… mindig ezt csinálja. Nem érdeklem, nem vagyok neki fontos – panaszkodott a barátnője, majd teátrálisan letörölt egy láthatatlan könnycseppet az arcáról.

– Talán dugó van, vagy váratlanul betoppant még egy ügyfele… – próbálta Kata a tüzet oltani.

– Nem csak erről van szó. Alig van otthon, ha pedig végre hazaesik, pihennie kell… focit bámul, vagy szándékosan olyan filmet néz, ami engem nem érdekel. Már a hétvégéket sem töltjük együtt. Balázskával is alig foglalkozik… – sopánkodott tovább.

– Nem azt mondtad, hogy hétvégenként ő viszi Balázskát edzésre?

– Jó, jó… de mondd meg, kérlek, minek kell egy középsősnek edzés? El is utazhatnánk hétvégenként, ott is rúghatja a labdát a gyerekkel. És a kistesó sem csak rajtam múlt – fűzte hozzá Zsanett szinte sértődötten, mielőtt tovább kapargatta volna a kihűlt rántottáját.

– Azt hittem, te nem akartál kis korkülönbséget a gyerekek között – csodálkozott Kata.

– De azért nem is ekkorát. Csak most épp nem ér rá ilyenekre a miszter, nemhogy tervezgetni, de még csak ágyba bújni sem velem – folytatta Zsanett elcsukló hangon. – Biztos mert meghíztam… hogy részben az ő gyereke miatt, az nem érdekli. Dagadtnak tart, nem akar már. Érzem én, de akkor meg minek kínozni egy- mást…

– Már nem szereted? – nézett rá együttérzően a barátnője.

– Szeretem, nem szeretem… persze hogy szeretem. Annyi mindenen mentünk keresztül a nyolc év alatt! De most már csak egy helyben toporgunk. Egy irányba nézünk, de mást látunk. Érted, Kata?

Kata megértően bólogatott, bár Zsanett-tel ellentétben ő nem látta olyan kilátástalannak a helyzetet.

– Beszélnetek kellene egymással, azért egy válás nagyon komoly döntés, ne hamarkodjátok el, édesem… – próbálta fékezni a barátnőjét. – A közös lakás, autó, na és persze nem utolsósorban Balázska, tudod, mire gondolok – mondta, majd nyomatékosan Zsanettre nézett, mielőtt a szájához emelte volna a csészéjét, hogy újra belehörpintsen.

***

– Nem kellene már indulnod? Azt mondtad, hogy 11-kor találkoztok – bökte meg András Mátét.

– A francba, igazad van. Na, kapok majd megint a fejemre – sóhajtott a férfi.

– Nem nagy örömmel randizol a nejeddel mostanában – húzta fel András kérdőn a szemöldökét a barátja arcában kutakodva.

– Nem tudom, valahogy ellaposodott köztünk minden. Alig foglalkozik velem. Sosem én vagyok a legfon- tosabb.

– Öregem, van egy ötéves kisfiatok… szerintem nagyon jó anya – szállt Máté vitába vele.

– Persze, efelől semmi kétség. De valami megváltozott. Apróságok, még egy jó filmet sem hajlandó velem végignézni. Arról, hogy eljöjjön velem egy meccsre, már álmodni sem merek… Talán vissza kellene mennie dolgozni, hogy más területen is kiteljesedhessen. Megőrülök az állandó kritikáitól, az örök elégedetlenségétől. Régen, ha a nagyszülőknél volt a gyerek, ki sem bújtunk az ágyból, most meg már attól is elvette a kedvem, hogy hozzáérjek, mert attól félek, hogy valamit rosszul csinálok. Nem tudom, meddig lehet ezt még így húzni, talán el kellene válnunk… Ma már ez nem olyan nagy dolog. Hiszen még előttünk az élet, nem kell megalkudnunk.

***

– Na, akkor ránk! Egészségünkre! A közös múltra és az új kalandokkal és kihívásokkal teli jövőre – emelte fel Zsanett a borospoharát, és bár magának sem szívesen vallotta be, de érezte, hogy elcsuklik a hangja.

– Látod, ez az egyetlen méltó módja az elválásnak – krákogott Máté. – Felnőtt emberek vagyunk, és ez nem azt jelenti, hogy már ne lennénk fontosak egymásnak – koccintott a feleségével.

– Mindig is egy család maradunk, már csak Balázska miatt is – nyugtatgatta magát Zsanett, kerülve a férje pillantását.

– Felőlem maradhatnál a lakásban, de valljuk be, még hármunknak is túl nagy volt – folytatta Máté egy másodpercnyi kínos csend után.

– Nem, nem. Eladjuk. Elfelezzük a pénzt, nem kell flancolni, kijön belőle két csinos kis apartman. Viheted a nagy tévét, cserébe viszont szívesen megtartanám a bőr ülőgarnitúrát – alkudozott Zsanett zavartan.

– Természetesen. Amit csak akarsz. Azaz, a biliárdasztalnak örülnék… persze csak ha nem gond – nézett rég nem látott szelídséggel az asszonyra.

– Vidd, vidd csak! Nem hiszem, hogy sok vendégem akadna, akinek hiányozna – mosolygott rá Zsanett.

– Na, azért a legtöbb férfi… – provokálta Máté, szíve mélyén pont erre a válaszra várva.

– Férfi? Ó, lesz nekem most gondom is arra, egyelőre csak magammal és Balázskával szeretnék foglalkozni – sóhajtott egy nagyot.

– Azért hiányozni fogsz ám – zárta a tenyerébe Máté Zsanett kezét. A nő hagyta egy pillanatra a régen vá- gyott mozdulatot, de aztán hamar kijózanodva elhúzta a csuklóját.

– És persze Balázskát is elfelezzük, mármint a vele töltött időt – nevetgélt gondterhelten, majd a gondosan manikűrözött kezével a füle mögé tette a szőke tincseit.

– Meg fogja érteni, ma ez már nem ritka dolog. És ha a szülők, mint mi, bölcsen cselekszenek, semmi kára nem lesz belőle. Hosszú távon egészen biztosan nem – mentegetőztek mindketten, szinte egymás szavába vágva.

– Sőt, azzal tennénk rosszat neki, ha csak miatta nem tennénk meg ezt a lépést. Ha állandó tanúja lenne az itthoni veszekedéseknek – fűzte hozzá az asszony.

Máté egyetértően bólogatott, miközben azon törte a fejét, hogy veszekedtek-e már úgy igazán egyáltalán.

– Vagy átélnie, ahogy a szülei házasságába belép egy harmadik – emelte Zsanett a tétet, félve várva férje reakcióját.

– Azt tényleg borzasztó lenne – tett Máté pontot a téma végére, maga is csodálkozva a tényen, hogy valójában még soha egyetlen másodpercre sem merült fel benne komolyan a gondolat, hogy bárkivel is megcsalja a feleségét.

***

– Lehet, hogy jobb lett volna egy januári dátum. Már csak az óvodai ünnepség miatt is – motyogta Máté borotválkozás közben, fél szemmel a másik hálószobában fésülködő feleségét figyelve.

Zsanett idegesen húzgálta a kefét fel s alá a világosra festett tincsein. Azzal áltatta magát, hogy csak egy esetleges késés miatt aggódik, hogy nem érnek oda Balázska délelőtti karácsonyi ünnepségéről a bíróságra.

– Miért kell egy óvodai ünnepséget délelőttre tenni? – zsörtölődött, meg sem hallva a férje megjegyzését, miszerint ha délután lenne, feltehetőleg el sem tudnának menni rá.

Mikor alig fél óra múlva odaértek az óvodába, már többtucatnyi anyuka és apuka gyülekezett a tornate- remben. A középsős és nagycsoportosok által készített papírgirlandok, szárított narancsfüzérek és az ablakokra üvegfestékkel pingált karácsonyi motívumok még azokat is meghatották, akik egyelőre nemigen voltak ünnepi hangulatban. A rövidke párbeszédekkel zsúfolt színdarab és a közös éneklés pedig szinte kivétel nélkül minden szülő szemébe könnycseppeket csalt, büszke apukák és elérzékenyült anyukák csodálták a csemetéiket.

Az előadás végén Margó néni a gyerekek nevében is megköszönte a figyelmet, majd záróakkordként felkérte az óvodásokat, hogy adják át az általuk készített ajándékot. Kilenc kislány és nyolc kisfiú szaladt oda büszkén a szüleihez, hogy átnyújtsa a fehér filcből kivágott, nagy kalapos, répaorrú hóembert.

Csak Balázskát kísérte Margó néni oda a mamájához és a papájához, maga előtt terelve a kisfiút, akinek a bal kezében a hóember felsőteste, a jobb kezében pedig az alsó pocakja fityegett. Az óvó néni zavartan nézett Zsanettékra, nem igazán lehetett tudni, hogy magyarázkodni szeretne, vagy ő maga vár magyarázatot a derékban kettévágott ajándékra. De mivel Zsanett és Máté csak szótlanul meredtek Balázskára, Margó néni törte meg a csendet.

– Azt mondta, hogy náluk otthon most mindent elfeleznek a szülei…

Zsanett és Máté megdöbbenve néztek egymásra, majd a kisfiukat magukhoz ölelve, a könnyeikkel küszködve összevissza csókolták, végül pedig Margó néni legnagyobb csodálkozására kitört belőlük a keserédes nevetés.

Kézen fogva hagyták el az óvodát. Középen Balázska kapcsolta össze a válófélben lévőket, akik kilépve az utcára, megérezve a közeli vásárról odaszivárgó forralt bor és kürtős kalács karácsonyi illatát, úgy döntöttek, hogy nem szabad a dolgokat elsietni, ezért inkább adnak a közös boldogságuknak még egy esélyt…

Ha szeretnél még több novellát olvasni Palotás Petrától, IDE kattintva megteheted!

Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.