5 dolog, amit imádok a mai gyerekekben

Sokszor halljuk, hogy a mai gyerekek mások és ezt nagyon ritkán mondják pozitív értelemben. El vannak kényeztetve, életképtelenek, mert mindent megcsinálunk helyettük. Semmi nem érdekli őket, csak a telefonjuk, és persze tiszteletlenek. Bezzeg az én időmben…

Bizonyára ez is igaz, de én mégis máshogy látom a gyerekeket. Hadd osszam meg a saját nézőpontomat. Nem tudományos kutatás eredményeit összegeztem, hanem a mindennapos tapasztalataimat. Igyekszem arra koncentrálni, hogy milyenek, és nem arra, hogy milyennek szeretném én látni őket. Kíváncsian figyelem őket, és valóban, sok újdonságot hoznak. Elöljáróban még annyit, hogy osztozom mindazoknak a gondolataival, akik a gyereknevelést egy önismereti útnak tekintik, amely során a gyerek ugyanúgy tanít, mint a szülő. A gyakorlati ismereteket illetően asszimetrikus a kapcsolat, hiszen a felnőtteknek jóval több tapasztalatuk van ebben. Ők még azt se tudják, hogy kell kitörölni a feneküket. Ám minden másban szimmetrikus a viszony szülő és gyerek között, és épp annyira fontos a gyerek által behozott problémák, helyzetek megélése a szülők számára, mint fordítva. Ebből kiindulva nézem az “új” gyerekeket, és azt kell mondjam, sok mindent tanulhatunk tőlük. Tanításuk sosem kényelmes, sokszor inkább fájdalmas, de ez már csak ilyen. Nézzük, mikre gondolok…

1. Érzelmek nevelése a viselkedés fókusz helyett

Sok nagyszülő mondja: te nem voltál ilyen hisztis, mint az unokám. De! Én határozottan emlékszem egy lezuhanyzós esetre, amikor a hideg víz “segített” lecsillapodnom. Az én korosztályomba tartozók többsége valóban megtanulta az érzelmeit elfojtani, magában tartani, mert hamar rájöttünk, hogy semmi értelme azokat kimutatni. Nemhogy empátiára nem számíthattunk, de még sokszor büntetés is járt érte. A mostani gyerekeken azt látom hogy – szerencsére – képtelenség lenevelni őket érzelmeik megéléséről és kimutatásáról.

S bár még nem tudjuk mit is kezdjünk velük, de a nevelés szerves, ha nem a legfontosabb részévé vált így az érzelmi nevelés, az érzelmi intelligencia.

Egyszerűen nem tudunk úgy csinálni, mintha nem lennének. Már nem az élet felejthető mellékhatásai, hanem igenis fontos szerepet játszanak. Valamit kezdenünk kell a táborban szorongó, az állandóan hisztiző gyerekkel. Ezek az élmények, ha hagyjuk, eszünkbe juttatják, milyen magányosak is voltunk, amikor szüleink nem voltak kíváncsiak az érzéseinkre. Segítenek leásni saját érzelmeinkig, közelebb kerülni magunkhoz. Kénytelenek vagyunk legalább egy leckével gyerekeink előtt járni. És ez alapjaiban változtatja meg a nevelés fókuszát.

2. Egyediség, megtalálni és megélni aki vagyok

Minden kornak megvan a maga központi gyereknevelési célja. Mi a legfontosabb? Miben rejlik az erő? Hogy túléljen? Hogy továbbvigye a családi örökséget? Minél hamarabb segítsen a munkában? Egyre összetettebb, magasabbrendű célok kapcsolódnak a neveléshez. Amikor én gyerek voltam, az uniformizálás volt a középpontban. A szülők szégyellték, ha gyermekük bármiben is különbözik másoktól. Minél egyformább egy gyerek, nem lóg ki sehonnan, annál jobb. Ma épp az ellenkezője a fontos, s abban, hogy ezt felismerjük, a gyerekek maguk is segítenek nekünk. Ma mindennél fontosabb kell, hogy legyen az egyediség, hogy megtalálják önmagukat, semmihez sem hasonlítható szerepüket a világban. Mik azok az adottságok, amelyekkel születtek, hogyan tudják a leginkább kibontakoztatni képességeiket. Az átlag, a norma, a “hogyan szoktuk” már nem érdekes.

Mi szülők úgy tudjuk a legtöbbet segíteni a gyerekeket ebben a folyamatban, ha közben szembe nézünk saját félelmeinkkel, a pókhálós sémáinkkal és igyekszünk lebontani őket.

A nevelés során egyre többet kell figyelnünk és egyre kevesebbet mondanunk. Segíteni a gyerekeknek önmaguk megismerésében és nem folyton arra figyelmeztetni őket, miben térnek el a “normálistól”.

3. Az egyedi érdeklődés támogatása

Nem értek egyet azzal, hogy egy gyerek csak akkor gitározhasson, ha elég jól tanul. Az internetnek köszönhetően kisebb és elérhető lett az egész világ, ezért a gyerekek egyre korábban ki tudják választani, hogy ebből a sok mindenből mi az, ami lázba hozza őket. Egyre korábban tudják, hogy mit akarnak. Már az egyéni felelősség, az egyéni választás korszakába születtek bele. Mi, felnőttek, sokszor hajlandóak vagyunk kompromisszumokat kötni. “Persze, ha ló nincs, a szamár is jó.” Ha másoknak is megfelel ez, hát nekem is megfog. Mintha a szocializmus nevetségesen gyér választéka állna még mindig a rendelkezésünkre. “Igaz, hogy nem pont az, amire vágyom, de hát nem baj.” Ezzel szemben a gyerekek döntenek, választanak, tudják mi érdekli őket és mi az, ami nem.

Szülőként támogatnunk kell őket, nem csak elismerni őket a döntésük meghozataláért, hanem segíteni érdeklődésük minél gazdagabb megélésében.

4. A tiszteletet ki kell érdemelni

Képtelenség beléjük nevelni az általános tiszteletet (vagy inkább félelmet?) a felnőttek iránt. Csakis hiteles, kongruens, és a kapcsolódásra és kölcsönösségre törekvő felnőttekre hajlandóak odafigyelni. Kritikusan szemlélik és szóvá is teszik, ha valami nem klappol. De hát a Dóri néni cigizik minden szünetben, aztán meg az egészséges táplálkozásról papol… Azokban a helyzetekben, amelyekben régebben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen eszük ágában sincs együttműködni. Először látott nevelési tanácsadó, a doktorbácsi, aki semmit nem tesz azért, hogy a gyerekkel kapcsolatba kerüljön, az idegen néni az utcán, mind mind felsülnek. Képtelenek átvinni autoriter akaratukat a gyerekeken. A nevelési tanácsadó ráírja a papírra, hogy nem együttműködő a gyerek, a doktorbácsi idegesen utasítja az anyát, hogy csináljon már valamit a gyerekkel, mert így nem lehet megvizsgálni, az idegen néni csak orrát felhúzva odébbáll.

A gyerekeket már nem a félelem, a szigor és büntetés irányítja. Nem lehet őket trenírozni ilyen vagy olyan viselkedésre. Hajlandóak együttműködni, ha értik, mi miért történik, és érzik a tiszteletet.

Tudják, hogy nekik is vannak jogaik, vannak határaik, amit illik betartani. De legfőképpen a kapcsolódás és a szeretet, ami igazán együttműködővé teszi őket. Szülőként bizony fel kell kötnünk a gatyánkat, és kiérdemelni a gyerekek tiszteletét.

5. Széthulló gyerekintézmények

Éppen ezért a hagyományos felfogású óvodák, iskolák fogaskerekei már csikorognak. Néhány alkatrész már le is vált. Már a szentlélek sem tartja őket össze. Mégis igyekszünk tolni, mozgatni őket. A gyerekek pusztán csak azzal, hogy vannak, azzal, amilyenek rúgják szét az oldalát, feszegetik a határait, nap mint nap jelzik, hogy eljárt felettük az idő. Valami teljesen másra van szükség…

De vajon meddig erőltetjük még bele a gömb gyerekeket a kocka intézményekbe?

Pethő Orsolya, pszichológus – kölyökszerviz.hu
Nyitókép: pexels.com / Matheus Bertelli
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva