Szeretnéd, hogy elmesélje majd, amikor nagy bajba kerül? Amikor először ittak alkoholt? Ha nem tudja mi tévő legyen? Ha nagy bánat éri? Döbbenettel látom, hány gyerek nem beszéli meg a valóban fontos dolgokat a szüleivel. Mert úgyis tudja, hogy mit fognak reagálni, fél a büntetéstől, vagy az ítélkezéstől. Vagy mert mérgesek lesznek, mert úgysem értik meg.
Emlékszel, amikor az ovi után próbáltad harapófogóval kiszedni a gyerekből, hogy mi volt az ebéd, aludt e, jól viselkedett e? Ezek azok a dolgok, amelyek a gyerek számára a legkevésbé sem érdekesek, így nem szívesen válaszolnak. a faggatózásunkra.
Ahogy nőnek fel, természetes, hogy egyre több időt töltenek nélkülünk, nem vagyunk ott a sarkukban egész nap. Az is természetes, ha nem akarnak mindent töviről hegyire elmesélni. Nem is kell, legyenek is titkaik, magánszférájuk.
Ha azt akarjuk, hogy a nagy dolgokban viszont merjenek hozzánk fordulni, akkor változtatni kell a gondolkodásunkon!
Nem a számunka fontos dolgokra tegyük a fókuszt (milyen jegyet kaptál, hogy sikerült a dolgozat) hanem meg kell tanulnunk meghallgatni, ami a gyerek számára fontos. A gyereknevelés sokszor csak figyelem és hallgatás, kevésbé mondás, vagy cselekvés.
Az őszinte, bizalmon alapuló szülő-gyerek kapcsolat nem a pillanat műve. Lassan, fokozatosan készül. Minden nap kell érte tennünk már egészen a kezdetektől.
Nekem mindent elmondhatsz, ugye tudod? Ez a mondat önmagában nem jelent semmit. Üres szavak. Attól válik igazzá, ha be is tudjuk bizonyítani. Hogyan? Íme a recept:
Azok a fránya érzelmek
A gyerekek már a kezdetektől intenzív érzelmeket élnek át, amelyekre nem mindegy, hogy hogyan reagálunk. Már a csecsemő sírására sem pusztán a probléma megoldása, kiküszöbölése az egyetlen helyes válasz. Ha éhes, és enni kap, azzal csak a testi szükségleteit elégítjük ki. Ám mindenki, aki bajban van, egyben együttérzésre is számít. Az emberi idegrendszer szinte az egész testet átszövő szövevényes neuronhálózatot szánt arra, hogy a környezet, a társak érzelmi állapotát monitorozva döntse el, hogy épp veszélyben van e, vagy megnyugodhat, mert teljes a biztonság. Amikor egy gyerek fél, mérges, vagy bármi más miatt elveszíti a biztonság érzetét, elsősorban a szülők nyugodt, empatikus jelenléte az, ami vissza tudja állítani az érzelmi stabilitását. A szükséges jelenlét nem pusztán testi, hanem lelki szintű is. Figyelem, elfogadás, azaz kapcsolódás és nyugalom a kulcs.
A legkritikusabb időszakok:
- a csecsemőkor, mert sokunk nagyon nem tudja elviselni a gyereksírást,
- a dackorszak, mert hasonlóan kiborulunk a hisztiktől és
- a tinikor, a második dackorszak, amikor ugyancsak nehéz a sok intenzív, cunamiként érkező érzelmet zsebre tennünk.
Az a gyerek, aki úgy érzi, hogy az intenzív érzelmeire nem kíváncsiak a szülei, nem tudják elfogadni, ahogy éppen van, sajnos nem érzi szeretettnek magát.
Nem tanultuk meg, mit kezdjünk a gyerek intenzív érzéseivel, mert nem tudjuk mit csináljunk a sajátunkkal.
Minket sem hallgattak meg, bedugtak a zuhany alá, a szobánkba küldtek megnyugodni, vagy büntettek. Így szülőként a nulláról kell kezdenünk, és mindössze egy leckével a gyerek előtt járva tanulni és rögtön tanítani is az érzelmek kezelését.
Kudarcok, hibák
Abban, ahogy gyereket nevelünk, minden jószándékunk ellenére benne van minden félelmünk, szorongásunk, hiedelmünk. A kérdésben, hogy hányas lett a matekod, ott lapul a rettegés, hogy nem lesz boldog a gyerek, ha nincsenek jó jegyei. A haragunkban, amit a véletlenül kiöntött kakaó gerjeszt ott a keserűség, hogy már megint takaríthatunk, és mennyi áldozatot vállalunk – feleslegesen – a családért. Úgy nőttünk fel, hogy mindig minden elvárásnak meg kell felelni, különben nem fognak szeretni. És ezt adjuk tovább. Ezért nagyon nehéz elviselni és a barátunkká tenni a kudarcot, a hibákat, amelyek olyan sok mindenre tanítanak meg. Burkolt és kimondott elvárásaink pedig megbénítják a gyereket, ha úgy érzi, valamit elszúrt. Nem akar csalódást okozni, és fél is attól, hogy mit szólunk majd, hogyan reagálunk. Mert ő nem tudja, hogy csak a saját szorongásunkkal nem tudunk mit kezdeni. Nem tudunk odafordulni, valóban meghallgatni a gyereket, mert saját félelmeink miatt köd ül a szemünkre. Így aztán ő inkább eltusol, elferdít, sumákol, igyekszik megoldani mindent maga. A gyerek úgy érzi, hogy csak bizonyos feltételek mellett szeretik őt a szülei, ezért nem veri nagy dobra, mikor épp nem felel meg ezeknek.
Új ötletek, saját nézőpont
Jó pár évvel ezelőtt, az egyik alapítványi ovi nyílt napján mesélték az óvónők ezt a történetet, amit máig fontos helyen őrizgetek a szívemben, mert olyan szépen mutatja a gyerek-felnőtt együttműködést:
a gyerekek kitalálták, hogy Lego fát akarnak ültetni. Erre a megfáradt, kiégett, stresszes felnőtt azt mondhatná, hogy minek, hiszen úgysem fog kikelni. Ám ezek a csoda óvónők azt felelték, hogy remek ötlet, szereztek cserepeket, földet, amibe a kicsik eldugdosták a kis kockáikat. Hetekig figyelték, amíg persze semmi sem szökött szárba, ám rengeteg játék, rajz, beszélgetés született a folyamat során.
A gyerekek többek között azért IS zseniálisak, mert miközben ők is tudják, hogy semmi sem fog kikelni ezekből a cserepekből, szeretnének eljátszani a gondolattal. Innen is óriási respect ezeknek a pedagógusoknak, akik végigjátszották a gyerekek kedvéért ezt a folyamatot. Ezek a gyerekek biztosan szeretve érezték magukat és szívesen megosztják majd később is az ötleteiket.
Minden amit szeret, az ő maga
A saját gyerekünk, miután nem tervezőasztalon született, óriási meglepetéseket okozhat a választásaival. Hiába vagyunk sportőrültek, ő jobban szereti kímélni az izmait. Irtózunk a bogaraktól, ő odáig van értük és mondjuk ganajtúrókkal teli terráriumot kell kerülgetnünk a lakásban. (Saját példa:-)) Olyan szakmát választ, amitől kihullik a hajunk. És még ott vannak a barátai, a zene, a ruhája. Vagy társaságkedvelőként nem értjük, mit élvez a magányban.
Ugyanis ha nem tudjuk elfogadni a zenét, a barátait, az érdeklődését, vagyis őt magát. az megint egyenlő azzal, hogy nem szeretjük. A szülői szerep abban is segít, hogy megtanuljuk elfogadni a különbözőséget, a másságot, az eltérő nézőpontot.
Szeretni valakit akkor is, ha nem értünk vele egyet, ha teljesen más utat választ, mást szeret, mint amit mi jónak tartunk. Megtanít igazán szeretni.
És mi lesz az örömeivel?
Ha nem vagyunk kíváncsiak a haragjára, a félelmeire, a kudarcaira, arra, amit szeret, akkor bizonyára az sem érdekel minket, ha épp sikerek érik, boldog. Talán már háromévesen azt hallotta, amikor önfeledten, szabadon és boldogan rohangált a lakásban: miért nem tudsz egy kicsit halkabb lenni, az egész ház téged hallgat?
A munkám elsősorban abból áll, hogy szülők és gyerekek között igyekszem feloldani a SZERETET FÉLREÉRTÉS-t. Abban segítek, hogy a szülő úgy tudja szeretni a gyerekét, ahogy az annak a gyereknek jó lesz, amiből valóban érzi, hogy szeretik.
Ugyanis minden szülő szereti a gyerekeit, ők mégsem érzik ezt feltétlenül. Minden nap tennünk kell érte.
