Azt hallottam minap, hogy milyen puhány a mai férfi, mert elérzékenyül, könny gyűlik a szemében, nem bírja a fájdalmat. Bezzeg a középkor lovagjai mennyire jól tűrték a megpróbáltatásokat. Kemények voltak, kint aludtak a csillagos ég alatt, megvívták a harcukat a hideggel és az ellenséggel. – Dénes Évi szerzőnk ismét egy érdekes témát boncolgat.
Valóban, talán bizonyos értelemben keményebbek voltak, mint a 21. századi férfiak, de valóban ez a keménység az, amire szükség van? Miért ne lehetne egy kemény férfi ugyanakkor érzékeny is? Miért ne vívhatná meg ugyanazokat a harcokat a mindennapokban (munkahelyén, bárhol a társadalomban) vagy önmagában, mint amit elődeink a harcmezőn hús és vér ellenség formájában megtettek? Miért lenne kevésbé értékes ez a fajta küzdelem?
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a lelki fájdalmat gyakran nehezebb elviselni, mint a fizikait. Ha valakit érzéketlenségre nevelünk, az agy olyan rafinált, hogy nem csak a fájdalmat, hanem az örömet is elnyomja. Nem tud szelektálni az érzelmek közt, hogy egy érzelmet elnyomom, egy másikat pedig nem. Vagy enged, vagy korlátoz. A fájdalmat és az örömet is.
Mindenkit meg lehet tanítani tűrni. De milyen áron? Tehát ha kemény középkori lovagokká szeretnénk nevelni fiainkat, vajon hogyan bánnak asszonyaikkal majd? Hol marad a gyengédség? Hogyan fejlődik tovább az érzelmi intelligenciájuk, ami a 21. század egyik alappillére? S persze most néhány olvasó felhorkanhat, hogy micsoda puhányok lesznek majd ezekből? Nem puhányok lesznek, hanem érző, mégis egyensúlyban lévő Férfiak.
