Badarcsi meséje megmentett már sokakat. A döntésképtelenségből azonnal kirángat. Aktivál, szimbólumaival mozgósítja lelkünket. Akár nevethetsz rajta, akár elérzékenyülhetsz, ahogyan a főszereplő helyébe képzeled magad, hidd el, veled lesz pár napig, és mutatja az utat.
Jöjjön a mese:
Kolduló láma volt Badarcsi. Házról házra járt, s kéregetett, abból élt.
Egyszer, ahogy bandukol a széles országúton, meglát egy közeledő, piros porfelhőt. Ahogy lejjebb szállt a por, akkora lett, mint egy jurta, majd olyan, mint egy ló, később, mint egy tehén, s végül olyan lett, mint egy jókora juh. Azután pedig mind kisebb és kisebb lett a porfelhő, olyanná vált, mint egy kecskegida. Mikor a láma egészen közel ért hozzá, egy ürgévé zsugorodott össze. Az ürge füttyentett egyet, s belebújt egy lyukba.
„Csodálatos” – gondolta magában a láma, és továbbment az úton.
Az út hamarosan kettéágazott: az egyik út balra, a másik jobbra. Áll a láma, s töri a fejét:
„Ha jobbra megyek – megharagszik a bal út; ha balra térek – neheztel a jobb út. Mit tegyek hát?”
Áll a láma, s tűnődik. Végre kisütött valamit: hogy meg ne bántsa egyik utat se, megindult szétterpesztett lábakon, mindkét úton egyszerre haladva.
Addig ment így, addig ment, míg hosszában ketté nem repedt.
Badarcsi tükröt tart elénk. Szembesít azzal, hogy mi történne velünk, ha nem döntenénk.
De nézzük a mese szimbólumait.
Badarcsi bandukol, és meglát egy közeledő piros porfelhőt. A bandukolás a mesében máris egy üzenet nekünk. Nem siet, keresi az utat, ráér, talán saját gondolataival vagy érzelmeivel van túlságosan elfoglalva, hiszen nem látja, hogy ez egy piros porfelhő. Nem érzékeli a valóságot, tévesen viszonyul hozzá, képzeleg, káprázik a szeme. Badarcsi tompa, nem éber.
Aki nem éber, ki van merülve, azzal gyakran előfordul, hogy képzeleg, és érzéseit, vágyait vetíti az adott dologra, ami éppen történik vele. Mindig mást lát, attól függően, hogy az adott dolog távol van tőle, vagy éppen közeledik.
Akit többnyire érzelmei, érzései vezetnek, az tévesen érzékelheti a valóságot. Tudatát talán éppen a piros porfelhők homályosítják el.
Badarcsi képzelődik. Mennyi mindent lát a piros porfelhőbe… jurta, ló, tehén, juh, kecskegida, ürge.
Aztán megcsodálja ezeket a képzeletbeli dolgokat.
Természetesen nem rossz, ha az ember képzelődik, de van olyan élethelyzet, amikor kifejezetten hátrányos, hiszen eltompítja valóságos érzékelésünket.
Amikor mindent belelátunk az adott helyzetbe, de egyik sem az, ami valójában. Sok esetben lehet tévesen érzékelni a valóságot, viszont döntéshelyzetben kifejezetten káros, ha nem látjuk a fától az erdőt.
Aki érzelmesebb típus, vagy sokat képzeleg, de nem cselekszik, annak érdemes tudatossá válnia, és megfigyelni saját mintázatait, hogy mik mozgatják általában az életben, mert könnyen rossz irányba mehet. Meseterápiás foglalkozáson sokszor találkozom ezzel az látásmóddal, mikor az érzelmesebb típusok annyi mindent belelátnak egy-egy pillanatba, kapcsolatba, mondatba. Vagy van, aki már a gondolataiban egy párkapcsolat elején lejátssza a végét, mikor egyetlen cselekvés, tett sem utal a másik féltől a boldog végkifejletre, de még a kapcsolódási szándékra sem. Vagy éppen egy rossz kapcsolatban valaki azért marad, mert felnagyítja a jó pillanatokat, és a rossz napokat elhessegeti, mintha nem is lennének. Sokszor idealizálunk, védekezünk, és piros porfelhőket látunk csodás virágoknak, mert el szeretnénk kerülni a csalódást.
Aki egy rendkívül rossz kapcsolatot, történést idealizál, sokszor nem mer szembenézni a valósággal, mert az fájdalmat hordoz, és ki kellene lépni a megszokott irányból.
Badarcsi is ezt tette. Számára elfogadható és neki tetsző módon akarta látni a porfelhőt. Nem kerülte ki, pedig megtehette volna. Széles volt az az országút. Aztán mikor eltűnt a felhő, továbbment. Viszont itt már döntéshelyzetbe került. Nem tudta már átalakítani, másként látni a dolgokat, hiszen nincs más lehetőség. Itt az idő, dönteni kell. Jobbra vagy balra?
De érzelmei megint elviszik. Megsajnálja mindkét utat, és semelyiket sem akarja megbántani, így mindkettőt választja, de ezzel tulajdonképpen egyiket sem.
Vajon lehet így élni? Hogy mindenkinek megfelelünk? Hogy mindenkinek a kedvére teszünk? Szolgálunk mindenkit, csak épp magunkról mondunk le? Lehet egyszerre két utat választani? Melyek egymástól eltávolodnak, kettéágaznak? Egymással szöges ellentétben lévő dolgokat tudunk egyszerre csinálni?
Lehet túlzott alázattal haladni az úton, amikor senkit nem bántunk meg? Mi lesz annak a vége?
Badarcsi elfelejtkezett önmagáról. Elfelejtette, hogy önmaga mellett döntsön. Nem vette figyelembe érzéseit, saját vágyait, saját akaratát. Az úton volt a hangsúly, hogy nehogy megsértse egyiket vagy másikat. Nem húzott határokat, nem állt ki önmaga mellett. Csak szolgált, és szolgált. Meg akart felelni mindkét út elvárásainak. De meddig jutott el így? Meddig mehetünk egyszerre két úton, csak azért, hogy másoknak jó legyen? Mit tesz velünk a két út? Mit ad nekünk cserébe, hogy egyszerre lépünk rajta, megtisztelve őket? Hát sokmindent nem: a kettészakadást viszont igen.
Ez a mese szándékosan végződik rosszul. Pontosan azért, hogy tükröt tartson a téves gondolataink elé, a csapongó cselekedeteink elé, és hogy figyelmeztessen.
Nem is akármekkora figyelmeztetés, amit ad. Ha úgy folytatjuk tovább, ahogy addig, súlyos következményekkel számolhatunk. Nem lehet végtelenségig állni a két út előtt, és nem lehet egyszerre haladni rajtuk. Megszakadunk valahol, eltörik bennünk valami, nem bírjuk fizikailag és lelkileg sem.
A rosszul végződő mesék nem akarnak bűntudatot kelteni, nem adnak tanácsot, nem mutatnak több megoldási lehetőséget, hiszen erejük abban rejlik, hogy nyersen, önmaga valójában mutatják meg a rossz választás következményét.
Fontos, hogy ne csapjuk be magunkat, nézzünk reálisan a helyzetre, az adott problémára, elakadásra, útra, amiben döntést kell hoznunk. Ez a mese segíthet benne, ha pedig személyesen jönnél, örömmel vezetlek az úton!
Szöveg: Farkas Renáta – Művészeti Terapeuta, Táncoktató, Life Coach
