A millió feladat között gyakran elveszítjük a józan paraszti eszünket. Ami, mint egy szűrő irányban tarthatna minket, hogy ne aggódjunk fölöslegesen, ne akarjunk irreális, hollywoodi filmekben látott elvárásoknak megfelelni, és ne akadjunk fenn azon, hogy ha egy távoli rokonunk már megint bölcs tanácsokkal lát el minket.
Én igazi karácsony manó vagyok, imádom. A maga giccses, színes, csillogós mivoltában. A készülődést szeretem, amikor azon gondolkozom, hogy kit mivel tudok tényleg meglepni, vagy hogy 25-én este, amikor már az unokaöcsém alszik, melyik társassal fogunk játszani, mi felnőttek. Vagy, hogy nálunk a kutyák is összegyűlnek, és mind az 5-en kapnak ajándékot, mert hát ők is családtagok. (Óriási nézni, ahogyan tényleg megtalálják a becsomagolt nyúlfüleket és ki is bontják a csomagjukat.)
Mint minden, a karácsony is kicsit mást jelent mindannyiunknak. Amikor feltettem azt a kérdést a minap az Instán, hogy mit szerettek a karácsonyban és mit nem szerettek, szép számmal érkezett válasz mindkét kérdésre.
A rohanás és az okoskodó távoli rokonok kéretlen megjegyzései szerepeltek a legtöbbször.
Mikor szülsz már? Ennyi idősen épp ideje lenne. Mikor jön a kistesó? Mikor mész már férjhez? Miért fogytál, baj van? Azért felszaladt rád jó pár kiló, nem félsz, hogy lecsapják a kezedről a férjed?
Még ha tudjuk is, hogy mindenki családjában van legalább egy ilyen mindentudó és persze mindenáron megmondó figura, ezek a megjegyzések mégis rossz érzést tudnak okozni.
Tudod mit nem kell tenned? Hagynod ezt. Az ilyen helyzetekben, gyakran nem tudunk hirtelen reagálni, bennünk marad, amit gondolunk és csak később jutnak eszünkbe a frappáns válaszok. Pedig ér az ilyen helyzetekben magadat választani, kicsit akár rá is készülni és finoman, de azért megmondani a véleményedet. Vagy egészen egyszerűen beszéld meg valakivel a családból, hogy hívjon el, ha látjátok, hogy rád szállt a kedves rokon.
A megjegyzések pedig a legritkább esetben szólnak valóban rólad. Hiszen mindenki a saját szűrőjén keresztül nézi a valóságot. Pár napja a nagymamámmal beszéltem telefonon, aki miután egy új, nagy, izgalmas projektbe kezdtem – ami miatt amúgy én igazán lelkes vagyok-, azt mondta nekem, hogy nagyon sajnál, hogy ilyen nagy fába vágtam a fejszém, de micsoda szerencse, hogy itt a párom, aki majd támogat. Elsőre azt éreztem, hogy kössz Mama a bizalmat!, de ahogy nála pontosan tudom, hogy egész más realitásból, és önmegvalósítási vágyból indulunk, a kommunikációnkról nem is beszélve, úgy ugyanez igaz a ritkán látott rokonra is.
Nem biztos, hogy érti, hogy mit csinálsz, azt meg pláne nem, hogy miért teszed mindezt. Viszont bármilyen magabiztossággal is áll eléd, az csupán az ő valósága. Az nem rólad szól. Te nem leszel tőle se több, se kevesebb.
De tovább megyek, miért alakítjuk úgy a szeretet ünnepét, hogy csak magunkat felejtjük el szeretni közben? Miért kellene nekünk minden évben megszakadni, hogy 8 fogásos vacsora legyen (ha minket amúgy nem tesz boldoggá a főzés)? Vagy egy egész országot körberoadshowzni 72 óra alatt, és mindenhol betolni egy kis halászlét és zserbót és rohanni tovább?
A ’mert úgy szoktuk’ az önmagában egy nagyon gyenge érv. Ha anya minden egyes évben az ünnep 90%-át a konyhában tölti, ahelyett, hogy kicsit végre a családjával lenne, és csak főz, vagy mosogat, vagy egy újabb tálca sütit süt, ha apa csak a fával küzd, gyűlöli az összes nézelődést, bevásárlást és mindent, ami ezzel jár, akkor sokszor pont a lényeg tűnik el az ünnepből.
És csak a feladat marad.
