Már nagyon régen tervezem, hogy írok a szerelemről, mert szerintem nagyon izgalmas és tanulságos téma. De mindig lebeszéltem róla magamat. Offtopicnak tűnik, és különben is hogy jövök én ehhez, hogy ilyenekről irkáljak. De csak-csak birizgálja a csőrömet a téma, és nem tudok mellette elmenni. Állandóan szembe jön. A fiam évfolyamának szerelmi ügyei, a klienseim megcsalási sztorijai. Szóval, úgy döntöttem, hogy belevágok, lesz ami lesz. És azt sem titkolom el, mire megy ki a játék. Azt szeretném, hogy legyél mindig szerelmes. De miért is?
Abban talán megegyezhetünk, hogy a legjobb dolog az életben a szerelem. Na jó, ha ebben nem is értük teljesen egyet, de az biztos, hogy az egyik legjobb dolog. Emlékszel még a legutóbbira? Kívülálló halandók számára olyan, mintha valami drogot fogyasztottunk volna. Mintha néhány centivel mindig a föld felett járnánk. MInden könnyű, minden jó. Nem lehet letörölni a mosolyt az arcunkról. Kívülállóként persze azt is tudjuk, hogy egyszer úgyis vége lesz, de belülről erre gondolni sem tudunk. Vajon tényleg megbolondulunk ilyenkor, vagy nem lehet, hogy épp ilyenkor vagyunk a legokosabbak? Nézőpont kérdése.
Azt is szoktuk mondani, hogy mindez csak a hormonok játéka. Bizony, oxytocin szabadul fel ilyenkor, amit szerelem hormonnak is szoktak hívni. Ez az a szuper, bizsergető érzés a gyomorban. Ugyanez a hormon játszik főszerepet orgazmus átélésekor, de még szoptatáskor is. Nők esetében stresszhelyzetben ez vesz rá minket, hogy mások társaságát keressük. De nekem nem fűlik a fogam hozzá, hogy ezt az egész szerelem dolgot elintézzem egy hormonális fröccsel. És a pszichológusok sem segítenek sokat, szokásos módon a kissé száraz, leíró megközelítéssel osztályozzák a különféle szerelemtípusokat, ki gondolná, de létezik a szerelemnek háromszög modellje is, és nem túl optimisták a kutatások, amelyek a statisztika alapján mindössze 6-30 hónapot jósolnak ennek a klassz állapotnak.
A szerelem magasról tesz a kutatásokra, és amikor épp jelen van, minden logikát felülír. Túlszárnyalja, meghaladja a “józan” ésszel felfogható világunkat. Amikor szerelmesek vagyunk, minden lehetséges. Minden sokkal szebb, mint amilyennek előtte láttuk. Az élet könnyed, és csudaszép.
De kibe, mibe is vagyunk szerelmesek ilyenkor? A legkevésbé sem a másik személybe, szerelmünk állítólagos tárgyába. Legfőképpen saját magunkba és úgy “ámblokk” az egész életbe. Magunkba, magunk legjobb, legszebb, legkívánatosabb verziójába habarodunk bele, amit épp a szerelmünk által láthatunk meg. És menthetetlenül szerelmesek leszünk az életbe. Valami azt mondja bennünk: mindig is tudtam, hogy ez lehetséges! Hogy valójában ilyen csodálatos dolog élni. Ilyen gyönyörű minden, ilyen kedvesek az emberek, ilyen izgalmas és szép a világ. Talán épp ilyenkor kapcsolódunk a valódi önmagunkhoz és ilyenkor vagyunk saját magunk. És épp akkor van valami óriási nagy baj velünk, akkor homályosítja el valami a szemünket, amikor nem vagyunk szerelmesek. Épp akkor felejtjük el, milyen jó is élni. Mennyi csodálatos dolgot tapasztalhatunk, ízlelhetünk meg. Nem az a természetes állapotunk, amikor aggódunk, szorongunk, keményen dolgozunk valamin (minden élvezet nélkül), amikor újra és újra kényszeresen takarítunk, mert azt hisszük ez az élet értelme.
Amikor szerelmesek vagyunk, akkor tudjuk megélni azt a teljességet, és tökéletességet, amire mindig is vágytunk. A földi Paradicsomot. Akkor látjuk magunkat olyan tökéletesnek, amilyenek amúgy vagyunk. Akkor tudjuk a legjobban használni belső erőforrásainkat. Egyfajta egység élményt élünk meg önmagunkkal, a másikkal és a mindenséggel. Hát nem emiatt az állapot meditálnak olyan sokan? Nem ezt az élményt és tudást keresik hosszan, elméjüket lecsendesítve? Na tessék! És ilyen egyszerűen elérhető!
Az Imago elnevezésű párkapcsolati terápiás megközelítés (IRT) számomra igen szimpatikus magyarázatot ad a szerelemre. Azzal a személlyel esünk szerelembe, aki hordozza a kulcsot a kiteljesedésünkhöz. Aki nyomogatja azokat a gombjainkat, amelyek gyógyulásra várnak. Ahogy a gyerekeink is, a párunk is épp a fejlődéshez segít minket hozzá, egyedi módon. Vagyis, a szerelem segíti a kötődést és az elköteleződést azzal az emberrel, aki később majd az agyadra megy. Hozzáköt ahhoz az emberhez, aki a legjobban segít téged abban, hogy végezd el a szükséges munkát magadon. Fejlődni pedig ugye nem a kanapén ülve szoktunk, a legnagyobb komfortban, hanem azon kívül. Izgalmas elképzelés, és azt nem is tagadhatjuk, hogy kapcsolataink, főként azok a dolgok, amiket utálunk másokban óriási fejlődési potenciált jelentenek a számunkra. De engem most egy másik aspektusa érdekel.
Kell e mindenképpen egy másik ember ahhoz, hogy szerelmesek legyünk? Persze, mondod, hiszen éppen ez az egésznek az értelme. Én azt mondom, hogy nem. Egyik kedvenc történetemet mindig elmesélem, amikor arról van szó, milyen csodákra képes az agyunk csupán a képzeletünk által. Jó sok éve történt már, a párommal óriási vihar kapott el minket egy hétvégi, horvátországi kiruccanásunk alkalmával. Egy söröző teraszára menekültünk az ernyők alá. Láttuk, hogy hamar nem szabadulunk, és azon törtük a fejünket, mivel üssük el az időt. Aztán poénból, nagy odafigyeléssel képzeletben csavartuk egy jointot, és akkurátusan, minden apróságra odafigyelve képzeletben el is szívtuk. Több órára az igazi rihegős-röhögős tudatállapotba kerültük tőle. Óriási volt. Mindezt a nagy semmitől, a levegőtől, a képzeletbeli cigitől a kezünkben. Hosszas NLP (neurolingvisztikus programozás) tanulmányaim során egy másik csodás élményben volt részem. A mély belső átalakulás gyakorlat segítségével megtudtam élni azt az összekapcsolódást és egységélményt, amit ki tudja hány évig keresnek a jógik, a rendszeres meditálók.
Szóval az agyunk csodás műszer, és arra tudjuk használni, amire csak akarjuk. Ha hetekig csak képzeletben edzed az ujjadat (behajlítod-kinyújtod, mondjuk minden nap 5 percig) majdnem olyan mértékű izomfejlődést érsz el, mintha a valóságban csinálnád. A fejünkben bármit meg tudunk teremteni, és úgy tűnik, annak külső eredménye is van. És akkor miért ne lehetnénk szerelmesek akkor is, ha épp nincs jelen az a bizonyos másik? Miért ne tombolhatna a vérünkben az oxytocin, láthatnánk a világot olyan csodálatosnak, és leginkább magunkat olyan tökéletesnek, mintha valóban szerelmesek lennénk? Próbáld ki! Csak 5 percig minden nap…
